A Valentin-nap sötét múltja

Állatáldozat, bőrkorbáccsal csapkodott nők szerepelnek a szerelmesek ünnepének eredeti történetében. Aki továbbra is szeretné azt hinni, hogy a Valentin-nap egy rózsaszín, cukormázas, nyálas, Amerikából átvett ünnep, amin büntetlenül lehet a nyílt utcán enyelegni, az ne olvasson tovább, mert egy világ dőlne össze benne.

Aki marad, az megismerheti a Valentin-nap igaz és nagyon sötét múltját, ami az ókori Rómában gyökerezik. Ebben a korszakban a rómaiak még nem úgy ünnepelték a szerelmet, mint a XXI. században, tehát szó sem volt kétszeres árba kerülő virágokról, plüssmedvékről és szívecskékről.

Az ókori Rómában a Valentin-nap egy vad és bulis ünnep volt, amit február 13. és 15. között tartottak. A Lupercaliának nevezett esemény egyértelműen a farkasra (lupus) tett utalás, ugyanis Rómában nem csak a város alapítása miatt volt fontos a farkas, hanem azért is, mert nagy nemzőerőt tulajdonítottak neki. A másik kulcsszereplő a kecske, mert az állatot is bujának tartották.

Az ünnepi szertartássorozat azzal kezdődött, hogy a papok (a lupercusok) a Lupercal-barlangban találkoztak, majd feláldozták a kecskebakokat és a kutyákat (az ebek a farkast helyettesítették). Ezt követően a papok bekenték a homlokukat az áldozati vérrel, és szinte meztelenre vetkőztek, mert csak az övet hagyták magukon.

A szintén pucér ifjak a papokhoz csatlakoztak, majd fogták a kecskebőr korbácsokat, és kacagva rohantak végig a városon, ahol a fiatal nőket jól megcsapkodták a korbáccsal, mert abban hittek, hogy ez ráerősít a gyermekáldásra.

A késői köztársaság-korban még élt az ünnep, de Augustus császár, aki nagyon hitt az erkölcsben, úgy döntött, felújíttatja a barlangot és az oltárt, ám a meztelen rész egyáltalán nem tetszett neki, úgyhogy azt betiltotta.

Később, amikor lazább erkölcsű császár került Róma élére, újjáéledt a szokás, majd az egyház átvette a pogány tavaszköszöntő ünnepet, és kinevezte február 14-ét Szent Bálint napjának.

(Forrás: globoport.hu)