A valódi karácsony

Élt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben. Minden lehetőséget kihasznált, hogy mások tudtára adja, hogy mit gondol erről az egész Istenhitről.

Különös képen, amikor karácsony volt fejtette ki véleményét erről az egészről. Felesége hívő volt, aki gyermekeit is arra nevelte, hogy higgyenek és bízzanak az Élő Istenben, noha férje mindig bántó dolgokat mondott.



Egy havas karácsonyi estén az anyuka gyermekeivel készülődtek a templomba és hívták az apát is, csak azért, hogy elkísérje őket. A férfi erről hallani sem akart.

„Ez a történet egy nonszensz. Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!” – mondta a hitetlen családapa.

Felesége és a gyermekek útnak indultak a templomba. Kis időre rá megerősödött a szél és a férfi kinézett az ablakon, de egyre nagyobb vakító fehérséget látott a hófúvás miatt. A kandalló elé ült, majd nézte a meleget adó pattogó tűz szépségét.

Néhány percre rá kintről hatalmas puffanást hallott. Valami nekicsapódott az ablaknak. A hangok megismétlődtek. Kinézett ugyan, de nem lehetett ellátni egy méterre sem a nagy viharban. Amikor csendesedett a vihar kiment, hogy megnézze, mik voltak ezek a zajok. A ház mellett volt egy mező, ahol egy csapat vadlúd volt, akik odébb szerettek volna költözni a kemény tél elől. A viharban azonban elvesztették tájékozódásukat. eltévedtek és farmjukon kötöttek ki. Némelyik vadlúd vakon körözött a mező felett. Közük voltak néhányak, akik neki csapódtak a ház ablakának.

A férfi az állatokat megsajnálta és úgy döntött, hogy betereli őket az istállóba, ahol tökéletes hely lenne számukra és még élelmet is kapnának.

Kiment hát a férfi az istállóhoz és tárig nyitotta az ajtót, hátha maguktól a vadludak bemennek. A ludak pedig céltalanul ide-oda repkedtek és nem jelentett nekik semmit a kinyitott ajtó.

A férfi megpróbálta magára felhívni figyelmüket, de ettől még jobban szétszéledtek a madarak. Megpróbált a házból hozni egy kis morzsolt kenyeret és csíkokban szórta szét nekik az istálló bejáratáig. Megpróbálta azt is, hogy mögéjük lopózik és így beterelte volna őket az istállóba. Semmiképpen nem tudta beterelni őket a biztonságot nyújtó helyre.

„Miért nem követnek engem? Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?” – bosszankodott a férfi.

Sokat törte a fejét, hogy mit kellene tennie. „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” – mondta hangosan.

Ekkor jutott eszébe, hogy van egy saját libája, akit kihozott és nagyon óvatosan a vadlúdcsapat közé engedte. Amikor saját libáját közéjük engedte, az átrepült felettük és egyből a biztonságot jelentő istálló irányába vitte útja.

Természetesen a vadludak mentek utána egyesével.

A férfi megállt egy pillanatra és eszébe jutott nem rég hangosan kimondott szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!”

Majd eszébe jutottak azok a szavak is, amelyeket mondott feleségének, még mielőtt elmentek a gyerekekkel a templomba. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!”

A családapának minden világos lett. Mi emberek vagyunk, mint a csodálatos vadlibák. Vakon bolyongunk saját életünkben a halál felé. Rájött, hogy Isten a Fiát olyanná tette, mint mi az emberek, hogy megmutassa számunkra az utat.

A férfi, míg ezekre gondolt, a viharral együtt csillapodott le lelke. Végre rájött, hogy a hosszú évek kételyei semmit nem értek.

„Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!” – esett térdre a friss hóban-

Ismeretlen szerző nyomán.



Forrás: idokjelei.hu