Szívszorító üzenet egy édesanyától, akinek autóbalesetben halt meg a gyermeke
Ashley Grimm vezette a járművet, amivel a szörnyű tragédia bekövetkezett.
A 4 éves Titusz, aki olyan akart lenni, mint a DC Comics szuperhőse, Villám, belehalt a június 02-án történt autóbalesetbe, amelyben Ashley Grimm vezette a kocsit. A gyászoló édesanya egy Facebook posztban írta le a baleset körülményeit, valamint megkérte a szülőket, hogy becsüljék meg jobban azokat a perceket, amelyeket a gyermekükkel tölthetnek.
Ashley Grimm nyílt levele:
„Valószínűleg néhányan már tudjátok, hogy átéltem minden anya legnagyobb rémálmát, ugyanis június 02-án, egy szörnyű autóbalesetben, elvesztettem a fiam. Én vezettem. Minden gyermeket becsatoltam, majd egy benzinkútról kihajtva indultunk haza egy kanyargós, helyi úton.
A fiam mindent elkövetett, hogy kikösse magát, mert Villám sem szokta bekötni magát, és olyan akart lenni, mint ő. Ötpontos biztonsági övet és más megoldásokat is kipróbáltunk, de mindig megpróbált mindenből kiszabadulni. Általában sikerült neki. Minden autóúton nagyjából háromszor-négyszer azért kellett megállnunk, hogy újra becsatoljam.
Most alig 5 perce voltunk úton, amikor egy nagy kő kigördült az útra. Három választásom volt. Az egyik, hogy áthajtok rajta, a másik, hogy elrántom a kormányt, vagy kihúzódom az út túloldalára, aminek a szélén folyó húzódott. A legelső opciót választottam. Rosszul döntöttem.
És igen, ekkorra már kikötötte magát a fiam, ahogy a 8 éves bátyja is. (Akkor még nem vettem észre, hogy helyet is cseréltek.) Nem tudtam áthajtani a sziklán, mert az megdobta az autót. Megpördültünk, és nekimentünk a mellettünk lévő sziklafalnak. Abban a pillanatban odalett a fiam. […]
Másodpercek alatt vesztettem el a kisfiút, akire büszke voltam és sok boldogságot adott nekem. Emlékszem, hogy nekicsapódtam a műszerfalnak (nem voltak aktívak a légzsákok). Minden véres volt. Küzdöttem és küzdöttem, de végül elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, akkor a fejjel lefelé megakadt kislányomat kivettem a gyerekülésből, és próbáltam mind az öt gyermeket kiszabadítani az autóból. Amikor Tituszhoz értem, akkor minden erőmmel próbáltam kiszabadítani az apró testét a 13 fős, nehéz furgon alól.
A 8 éves fiam segített. Csak deréktól lefelé láttam Titusz testét. Megdörzsöltem a hasát és finoman megnyomtam neki néhányszor, de akkor már nem élt. Csak az nyugtat meg, hogy egy pillanat alatt történt az egész, és nem érzett fájdalmat.
Ami ez után következett, az homályos. Addig nem hagytam, hogy az orvosok hozzámérjenek, amíg nem tarthattam a kezemben a halott fiamat. Minden gyereket kórházba szállítottak, én pedig olyan sokkot kaptam, hogy nem tudtam lenyugodni.
Két nappal később a Facebook tele volt a történetünkkel. Láttam a hírekben, ahol úgy mondták be, mint az időjárás jelentést, vagy azt, hogy felfedeztek egy új bolygót. Hálás voltam azért, mert elmondták, hogy nem drog vagy alkohol befolyása alatt vezettem. Ám nem az, ami fájt. A legkegyetlenebb kommentelők azt mondták, hogy borzalmas anya vagyok és megérdemeltem. Sőt, el kéne venni tőlem a többi gyerekemet. Legszívesebben megütöttem volna őket.
Elmondtam volna nekik, hogy mennyire szerettük egymást és milyen keményen küzdöttem azért, hogy mindig biztonságban tartsam őt. Hogy milyen különleges jóéjt-puszit adtunk egymásnak, hogy minden héten egyszer elvittem McDonald’s-ba, mert imádott odajárni.
Sikítani akartam, hogy megtudják, hogy Tirtusz mindig azt mondogatta, hogy feleségül szeretne venni, és én vagyok a legjobb anya a világon. Mindig épített nekem Lego-hajókat, és szeretett úgy aludni az ágyamban, hogy a kezemet szorította a kis ujjaival. De ez úgy se érdekelt volna senkit.
Ezt nektek, anyáknak írom. Üzenem nektek, hogy szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket. Csak ezt akarom a világba kiáltani. Nem vagyok az, aki voltam. A halál és a veszteség kívül-belül megváltoztatja az embert. Az országút közepén tartottam a karjaimban a halott kisfiamat, és azt kiabáltam, hogy nincs Isten, aki visszahozná őt. Fontolgattam, hogy leugrom a szikláról, hogy vele legyek a temetőben.
Vettem neki egy szuperhős-jelmezt, hogy abban váljon eggyé a teste a földdel. Folyamatosan csókolgattam a holttestét, miközben végignéztem a jéghideg arcának minden szegletét, és fogtam a kis gyűrött, élettelen kezeit. A temetőben aludtam, hogy még egyszer vele szundíthassak. A földnek beszéltem. Abba az irányba, ahol fekszik az imádnivaló takarójában és Villám-jelmezben.
És amit még mondani akarok (ha ideáig elolvastad, türelmes és kedves vagy) – osszátok meg minden anyával, akit ismertek -, az az, hogy nem olyan fontos az, hogy megeszik-e a brokkolit vacsorára, mint gondoljuk. Nézd, ahogy eszik, figyeld, hogy mennyire utál bizonyos ételeket (Titusz nagyon utálta a kukoricát)! Néha akkor is kaphatnak jégkrémet, ha még ott a zöldség a tányérjukon.
Lépjetek be a gyerekeitek világába! Xboxozzatok velük! Támogassátok a csodálatos, szárnyaló képzelőerejüket, hogy hadd hihessék, hogy tényleg ők Amerika Kapitány vagy Elsa királynő. Férkőzzetek be a fejükbe, ismerjétek meg a hóbortjaikat. […]
Fogadjatok el minden puszit, ölelést, még az ötvenegyediket is, ami csak kifogás arra, hogy még ne kelljen aludni éjjel. Állj meg, élvezd velük az életet! Nézzetek együtt bogarakat, köveket, botokat, naplementét. Mondjátok nekik, hogy szeretitek őket, de úgy, hogy a szemükbe néztek, és komolyan gondoljátok. Mondjátok meg nekik, hogy bármire képesek.
Igaz, olykor-olykor felelősségre kell vonni őket, ám lehet, hogy a kegyelem a jó válasz. Nem tudhatjuk, nem ismerjük az egész történetet. Menjetek és öleljétek meg a gyermekeiteket, itt és most! Merüljetek el az illatukban, pillantsátok meg az ártatlan szikrát a szemükben, ami valahol elvész a gyerek és a felnőttkor között. Érezd, ahogy megszorítanak.
Tegyétek le a telefonokat, és ne a kamera lencsével, hanem a saját szemetekkel nézzétek őket. Emlékezzetek, hogy milyen érzés, amikor a fejük a vállatokon nyugszik, a kezük a tiétekben, amikor puszit adnak. Dédelgessétek őket még egyszer. Az pedig nem baj, ha keveset alszotok miattuk. Anyák, szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket, mert áldás, hogy a sors ilyen különleges, apró, gyönyörű embereket bízott rátok.
A szívemből, Ashley.”
Grimm Facebook-bejegyzését több százezren osztották meg, illetve több ezren írtak az anyukának együtt érző hozzászólást. A kommentelők közül sokan arról írtak, hogy milyen mélyen megérintette őket a nyílt levél.
Egy kommentelő ezt üzente:
„Már másodjára olvasom el a bejegyzést, Csodálom az erődet és a bátorságodat. Van egy 13 éves lányom, akit megöleltem, miután elolvastam a posztot, és megmondtam neki, hogy szeretem. Ezt nem teszem elég sűrűn. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem, ha ő nem lenne. Köszönöm, hogy őszinte voltál. Imádkozom érted!”
Grimm így reagált a rengeteg üzenetre:
„Sosem hittem volna, hogy ennyire sok embert meg fog érinteni a levelem. […]
Hálás vagyok, hogy ennyi emberre hatással lehetett a történetem, és rávettem a szülőket, hogy szorítsák magukhoz a gyereküket. Köszönöm, hogy hagyjátok, hogy Titusz emlékeztessen minket arra, ami igazán fontos, és arra, hogy milyen értékes az emberi élet.”
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
A 4 éves Titusz, aki olyan akart lenni, mint a DC Comics szuperhőse, Villám, belehalt a június 02-án történt autóbalesetbe, amelyben Ashley Grimm vezette a kocsit. A gyászoló édesanya egy Facebook posztban írta le a baleset körülményeit, valamint megkérte a szülőket, hogy becsüljék meg jobban azokat a perceket, amelyeket a gyermekükkel tölthetnek.Ashley Grimm nyílt levele:
„Valószínűleg néhányan már tudjátok, hogy átéltem minden anya legnagyobb rémálmát, ugyanis június 02-án, egy szörnyű autóbalesetben, elvesztettem a fiam. Én vezettem. Minden gyermeket becsatoltam, majd egy benzinkútról kihajtva indultunk haza egy kanyargós, helyi úton.
A fiam mindent elkövetett, hogy kikösse magát, mert Villám sem szokta bekötni magát, és olyan akart lenni, mint ő. Ötpontos biztonsági övet és más megoldásokat is kipróbáltunk, de mindig megpróbált mindenből kiszabadulni. Általában sikerült neki. Minden autóúton nagyjából háromszor-négyszer azért kellett megállnunk, hogy újra becsatoljam.
Most alig 5 perce voltunk úton, amikor egy nagy kő kigördült az útra. Három választásom volt. Az egyik, hogy áthajtok rajta, a másik, hogy elrántom a kormányt, vagy kihúzódom az út túloldalára, aminek a szélén folyó húzódott. A legelső opciót választottam. Rosszul döntöttem.
És igen, ekkorra már kikötötte magát a fiam, ahogy a 8 éves bátyja is. (Akkor még nem vettem észre, hogy helyet is cseréltek.) Nem tudtam áthajtani a sziklán, mert az megdobta az autót. Megpördültünk, és nekimentünk a mellettünk lévő sziklafalnak. Abban a pillanatban odalett a fiam. […]
Másodpercek alatt vesztettem el a kisfiút, akire büszke voltam és sok boldogságot adott nekem. Emlékszem, hogy nekicsapódtam a műszerfalnak (nem voltak aktívak a légzsákok). Minden véres volt. Küzdöttem és küzdöttem, de végül elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, akkor a fejjel lefelé megakadt kislányomat kivettem a gyerekülésből, és próbáltam mind az öt gyermeket kiszabadítani az autóból. Amikor Tituszhoz értem, akkor minden erőmmel próbáltam kiszabadítani az apró testét a 13 fős, nehéz furgon alól.
A 8 éves fiam segített. Csak deréktól lefelé láttam Titusz testét. Megdörzsöltem a hasát és finoman megnyomtam neki néhányszor, de akkor már nem élt. Csak az nyugtat meg, hogy egy pillanat alatt történt az egész, és nem érzett fájdalmat.
Ami ez után következett, az homályos. Addig nem hagytam, hogy az orvosok hozzámérjenek, amíg nem tarthattam a kezemben a halott fiamat. Minden gyereket kórházba szállítottak, én pedig olyan sokkot kaptam, hogy nem tudtam lenyugodni.
Két nappal később a Facebook tele volt a történetünkkel. Láttam a hírekben, ahol úgy mondták be, mint az időjárás jelentést, vagy azt, hogy felfedeztek egy új bolygót. Hálás voltam azért, mert elmondták, hogy nem drog vagy alkohol befolyása alatt vezettem. Ám nem az, ami fájt. A legkegyetlenebb kommentelők azt mondták, hogy borzalmas anya vagyok és megérdemeltem. Sőt, el kéne venni tőlem a többi gyerekemet. Legszívesebben megütöttem volna őket.Elmondtam volna nekik, hogy mennyire szerettük egymást és milyen keményen küzdöttem azért, hogy mindig biztonságban tartsam őt. Hogy milyen különleges jóéjt-puszit adtunk egymásnak, hogy minden héten egyszer elvittem McDonald’s-ba, mert imádott odajárni.
Sikítani akartam, hogy megtudják, hogy Tirtusz mindig azt mondogatta, hogy feleségül szeretne venni, és én vagyok a legjobb anya a világon. Mindig épített nekem Lego-hajókat, és szeretett úgy aludni az ágyamban, hogy a kezemet szorította a kis ujjaival. De ez úgy se érdekelt volna senkit.
Ezt nektek, anyáknak írom. Üzenem nektek, hogy szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket. Csak ezt akarom a világba kiáltani. Nem vagyok az, aki voltam. A halál és a veszteség kívül-belül megváltoztatja az embert. Az országút közepén tartottam a karjaimban a halott kisfiamat, és azt kiabáltam, hogy nincs Isten, aki visszahozná őt. Fontolgattam, hogy leugrom a szikláról, hogy vele legyek a temetőben.
Vettem neki egy szuperhős-jelmezt, hogy abban váljon eggyé a teste a földdel. Folyamatosan csókolgattam a holttestét, miközben végignéztem a jéghideg arcának minden szegletét, és fogtam a kis gyűrött, élettelen kezeit. A temetőben aludtam, hogy még egyszer vele szundíthassak. A földnek beszéltem. Abba az irányba, ahol fekszik az imádnivaló takarójában és Villám-jelmezben.
És amit még mondani akarok (ha ideáig elolvastad, türelmes és kedves vagy) – osszátok meg minden anyával, akit ismertek -, az az, hogy nem olyan fontos az, hogy megeszik-e a brokkolit vacsorára, mint gondoljuk. Nézd, ahogy eszik, figyeld, hogy mennyire utál bizonyos ételeket (Titusz nagyon utálta a kukoricát)! Néha akkor is kaphatnak jégkrémet, ha még ott a zöldség a tányérjukon.Lépjetek be a gyerekeitek világába! Xboxozzatok velük! Támogassátok a csodálatos, szárnyaló képzelőerejüket, hogy hadd hihessék, hogy tényleg ők Amerika Kapitány vagy Elsa királynő. Férkőzzetek be a fejükbe, ismerjétek meg a hóbortjaikat. […]
Fogadjatok el minden puszit, ölelést, még az ötvenegyediket is, ami csak kifogás arra, hogy még ne kelljen aludni éjjel. Állj meg, élvezd velük az életet! Nézzetek együtt bogarakat, köveket, botokat, naplementét. Mondjátok nekik, hogy szeretitek őket, de úgy, hogy a szemükbe néztek, és komolyan gondoljátok. Mondjátok meg nekik, hogy bármire képesek.
Igaz, olykor-olykor felelősségre kell vonni őket, ám lehet, hogy a kegyelem a jó válasz. Nem tudhatjuk, nem ismerjük az egész történetet. Menjetek és öleljétek meg a gyermekeiteket, itt és most! Merüljetek el az illatukban, pillantsátok meg az ártatlan szikrát a szemükben, ami valahol elvész a gyerek és a felnőttkor között. Érezd, ahogy megszorítanak.
Tegyétek le a telefonokat, és ne a kamera lencsével, hanem a saját szemetekkel nézzétek őket. Emlékezzetek, hogy milyen érzés, amikor a fejük a vállatokon nyugszik, a kezük a tiétekben, amikor puszit adnak. Dédelgessétek őket még egyszer. Az pedig nem baj, ha keveset alszotok miattuk. Anyák, szorítsátok magatokhoz a gyerekeiteket, mert áldás, hogy a sors ilyen különleges, apró, gyönyörű embereket bízott rátok.
A szívemből, Ashley.”
Grimm Facebook-bejegyzését több százezren osztották meg, illetve több ezren írtak az anyukának együtt érző hozzászólást. A kommentelők közül sokan arról írtak, hogy milyen mélyen megérintette őket a nyílt levél.Egy kommentelő ezt üzente:
„Már másodjára olvasom el a bejegyzést, Csodálom az erődet és a bátorságodat. Van egy 13 éves lányom, akit megöleltem, miután elolvastam a posztot, és megmondtam neki, hogy szeretem. Ezt nem teszem elég sűrűn. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem, ha ő nem lenne. Köszönöm, hogy őszinte voltál. Imádkozom érted!”
Grimm így reagált a rengeteg üzenetre:
„Sosem hittem volna, hogy ennyire sok embert meg fog érinteni a levelem. […]
Hálás vagyok, hogy ennyi emberre hatással lehetett a történetem, és rávettem a szülőket, hogy szorítsák magukhoz a gyereküket. Köszönöm, hogy hagyjátok, hogy Titusz emlékeztessen minket arra, ami igazán fontos, és arra, hogy milyen értékes az emberi élet.”
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Hozzászólások