Hogyan nevelték a tizenéveseket a középkorban?
Manapság, úgy tűnik, az ázsiai szülők bánnak szigorúan tizenéves gyermekeikkel. A középkorban viszont az észak-európai családok gyermekeinek volt nehéz életük.
1500 körül a velencei nagykövet Angliába utazott, s meglepve tapasztalta, hogyan bánnak a szülők gyermekeikkel. Jelentéseiben leírta, hogy az angol gyerekek hét, de legfeljebb kilenc éves korukig élnek a szülői házban, amikor a fiúkat és a lányokat is más házakhoz küldik, ahol hét-kilenc évet szolgálnak. Minden gyereknek ez volt a sorsa, függetlenül attól, hogy a társadalom melyik osztályába tartozott. A saját otthonukba pedig idegen gyermekeket fogadtak.
A gyermekek érdeke ez - hangoztatták, de a velencei követ szerint az igazság az volt, hogy így a gyerekeknek kevesebbet kellett enni adni, és több munkát követelhettek meg tőlük.
A szokás nem korlátozódott Angliára. A középkorban és az újkor korai szakaszában a családok szolgáknak vagy tanoncnak adták más házakhoz gyerekeiket, csak egy kis részük csatlakozott az egyházhoz vagy ment egyetemre. Bár a velencei követ leírásához képest kissé későbbi életkorban történt meg az elköltözés, jellemzően ez 14 éves kor körül következett be, de egy-egy eset eltért ettől.
A korabeli levelek és naplók tanúsága szerint az elválások tragikusak voltak. Az írástudatlan szolgák pedig egyáltalán nem tudtak kapcsolatba lépni szüleikkel, azaz levelet írni, az utazás pedig a távolságok miatt gyakran lehetetlen volt. Akkor egy 30 kilométeres távolság is áthidalhatatlan volt, a gyerek teljesen elszigetelődött.
Felmerül a kérdés, hogy ez a mai szemmel kegyetlen rendszer miért alakult ki? A szegények számára ez anyagi kérdés volt: egy éhes szájjal kevesebbet kellett etetni. Ám a szülők meg voltak arról győződve, hogy azzal segítenek a gyerekeknek, ha messze küldik őket, és a tehetősebbek inkább megfizettek egy tanoncot. A tanoncidő jellemzően hét évig tartott, de néha tovább, akár tíz évig is. Minél tovább tartott, annál olcsóbb volt. Ezt jól látta a velencei követ: a tizenévesek olcsó munkaerőt jelentettek mestereik számára.
1350 körül, a fekete halál nevű pestisjárvány idején Európa lakossága mintegy megfeleződött, így a bérelt munka drága lett. A népességcsökkenés egyúttal azt is jelentette, hogy olcsóbb lett az élelmiszer, így megérte bentlakó munkaerőt tartani. Előfordult, hogy a tanoncokat verték, sőt az erőszak - akár szexuális is - sem volt nagyon ritka. Az, hogy egyes mesterek örökséget hagytak időnként tanoncaikra arra utal, hogy egy-egy ilyen kapcsolat lehetett szoros, szinte családias.
Akkoriban úgy tartották, hogy a szülők sok mindenre meg tudják tanítani gyermekeiket, de valaki mástól, másoktól más dolgokat, többet lehet tanulni. Az is lehetséges, hogy a szülők nehezen kezelhető tizenéveseiktől így szabadultak meg. A közhiedelem szerint más gyerekeivel könnyebb szót érteni, mint a sajáttal. Ezt a nézetet még Itália egyes részeiben is osztották. A XIV. századi Firenzében egy kereskedő, Paolo Certaldo azt javasolta, hogyha valakinek egy semmirekellő fia van, adja egy kereskedőhöz, aki majd elküldi egy másik országba vagy egy jó barátjához. Ezek a nevelés egyedüli módjai. Ha a szülőkkel marad, abból jó nem származik, nem lehet megnevelni.
Előfordult, hogy a serdülőkkel szerződést kötöttek, hogyan viselkedjenek. Fennmaradt egy 1396-os szerződés Angliából. A gondviselő kötelezi magát, hogy a tanoncot élelmezi, kitanítja mesterégére, és nem bünteti hibáiért túl szigorúan. A tanonc pedig nem mehet el engedély nélkül, nem lophat, nem játszhat hazárdjátékot, nem látogathatja az örömlányokat és nem házasodhat meg. Amennyiben megszegi a szerződést, tanoncideje megduplázódik, 14 év lesz.
Tízévnyi cölibátus soknak bizonyult a fiatalemberek számára, akik gyakori vendégei voltak a kocsmáknak, hírhedten kicsapongó életet éltek. Geoffrey Chaucer a Canterbury mesékben egy ilyen tanoncot is megörökít.
Németországban és Svájcban bizonyos szexuális kapcsolat fiúk és lányok között tízes éveik végén, húszas éveik elején elfogadott volt. A vendégéjszakázások szokását a XIX. században írták le. A kapcsolatnak nem kellett szükségszerűen eljegyzéssel vagy házassággal végződnie. Gyakran a fiatalok maguk ítélkeztek saját szexuális cselekedeteik felett. A könnyűvérű lányokat megszégyenítették. Franciaországban, Németországban és Svájcban a fiatalok csapatokba verődtek, megválasztották saját "királyukat", különösen karneválok idején.
A tizenévesek helyzete országonként, területenként és koronként nagyon különbözött egymástól. Ami közös volt, hogy nagyon hamar meg kellett tanulniuk az önálló életet.
www.bbc.com
1500 körül a velencei nagykövet Angliába utazott, s meglepve tapasztalta, hogyan bánnak a szülők gyermekeikkel. Jelentéseiben leírta, hogy az angol gyerekek hét, de legfeljebb kilenc éves korukig élnek a szülői házban, amikor a fiúkat és a lányokat is más házakhoz küldik, ahol hét-kilenc évet szolgálnak. Minden gyereknek ez volt a sorsa, függetlenül attól, hogy a társadalom melyik osztályába tartozott. A saját otthonukba pedig idegen gyermekeket fogadtak.A gyermekek érdeke ez - hangoztatták, de a velencei követ szerint az igazság az volt, hogy így a gyerekeknek kevesebbet kellett enni adni, és több munkát követelhettek meg tőlük.
A szokás nem korlátozódott Angliára. A középkorban és az újkor korai szakaszában a családok szolgáknak vagy tanoncnak adták más házakhoz gyerekeiket, csak egy kis részük csatlakozott az egyházhoz vagy ment egyetemre. Bár a velencei követ leírásához képest kissé későbbi életkorban történt meg az elköltözés, jellemzően ez 14 éves kor körül következett be, de egy-egy eset eltért ettől.
A korabeli levelek és naplók tanúsága szerint az elválások tragikusak voltak. Az írástudatlan szolgák pedig egyáltalán nem tudtak kapcsolatba lépni szüleikkel, azaz levelet írni, az utazás pedig a távolságok miatt gyakran lehetetlen volt. Akkor egy 30 kilométeres távolság is áthidalhatatlan volt, a gyerek teljesen elszigetelődött.
Felmerül a kérdés, hogy ez a mai szemmel kegyetlen rendszer miért alakult ki? A szegények számára ez anyagi kérdés volt: egy éhes szájjal kevesebbet kellett etetni. Ám a szülők meg voltak arról győződve, hogy azzal segítenek a gyerekeknek, ha messze küldik őket, és a tehetősebbek inkább megfizettek egy tanoncot. A tanoncidő jellemzően hét évig tartott, de néha tovább, akár tíz évig is. Minél tovább tartott, annál olcsóbb volt. Ezt jól látta a velencei követ: a tizenévesek olcsó munkaerőt jelentettek mestereik számára.
1350 körül, a fekete halál nevű pestisjárvány idején Európa lakossága mintegy megfeleződött, így a bérelt munka drága lett. A népességcsökkenés egyúttal azt is jelentette, hogy olcsóbb lett az élelmiszer, így megérte bentlakó munkaerőt tartani. Előfordult, hogy a tanoncokat verték, sőt az erőszak - akár szexuális is - sem volt nagyon ritka. Az, hogy egyes mesterek örökséget hagytak időnként tanoncaikra arra utal, hogy egy-egy ilyen kapcsolat lehetett szoros, szinte családias.
Akkoriban úgy tartották, hogy a szülők sok mindenre meg tudják tanítani gyermekeiket, de valaki mástól, másoktól más dolgokat, többet lehet tanulni. Az is lehetséges, hogy a szülők nehezen kezelhető tizenéveseiktől így szabadultak meg. A közhiedelem szerint más gyerekeivel könnyebb szót érteni, mint a sajáttal. Ezt a nézetet még Itália egyes részeiben is osztották. A XIV. századi Firenzében egy kereskedő, Paolo Certaldo azt javasolta, hogyha valakinek egy semmirekellő fia van, adja egy kereskedőhöz, aki majd elküldi egy másik országba vagy egy jó barátjához. Ezek a nevelés egyedüli módjai. Ha a szülőkkel marad, abból jó nem származik, nem lehet megnevelni.Előfordult, hogy a serdülőkkel szerződést kötöttek, hogyan viselkedjenek. Fennmaradt egy 1396-os szerződés Angliából. A gondviselő kötelezi magát, hogy a tanoncot élelmezi, kitanítja mesterégére, és nem bünteti hibáiért túl szigorúan. A tanonc pedig nem mehet el engedély nélkül, nem lophat, nem játszhat hazárdjátékot, nem látogathatja az örömlányokat és nem házasodhat meg. Amennyiben megszegi a szerződést, tanoncideje megduplázódik, 14 év lesz.
Tízévnyi cölibátus soknak bizonyult a fiatalemberek számára, akik gyakori vendégei voltak a kocsmáknak, hírhedten kicsapongó életet éltek. Geoffrey Chaucer a Canterbury mesékben egy ilyen tanoncot is megörökít.
Németországban és Svájcban bizonyos szexuális kapcsolat fiúk és lányok között tízes éveik végén, húszas éveik elején elfogadott volt. A vendégéjszakázások szokását a XIX. században írták le. A kapcsolatnak nem kellett szükségszerűen eljegyzéssel vagy házassággal végződnie. Gyakran a fiatalok maguk ítélkeztek saját szexuális cselekedeteik felett. A könnyűvérű lányokat megszégyenítették. Franciaországban, Németországban és Svájcban a fiatalok csapatokba verődtek, megválasztották saját "királyukat", különösen karneválok idején.
A tizenévesek helyzete országonként, területenként és koronként nagyon különbözött egymástól. Ami közös volt, hogy nagyon hamar meg kellett tanulniuk az önálló életet.
www.bbc.com
Hozzászólások