Miért elevenítenek fel emlékeket az illatok - az agy és az orr kapcsolata
Emlékezőképességünk és szaglásunk között szorosabb összefüggések vannak, mint gondolnánk.
Az evolúció során a legfontosabb cél a túlélés volt, ehhez pedig az embernek minden egyes eszközét be kellett vetnie. Testünk, pszichénk ehhez alkalmazkodott az idő során. A kezdetleges embereknek nem voltak szakirodalmaik, lexikonjaik, amikből puskázhattak volna mi a mérgező, mi számukra előnyös, vagy éppen halálos, mindent saját maguknak kellett kitapasztalniuk. Ahhoz, hogy a kockázatot lecsökkentsék, nagyon jó emlékezőképességre volt szükségük, hiszen leginkább csak erre hagyatkozhattak, mikor arra került sor, hogy valamiről megítéljék, fenyegetést jelent-e, avagy sem.
Noha napjainkban már kevésbé kell csak a saját tudásunkra és tapasztalatainkra hagyatkoznunk, valamint életkörülményeink fejlettségének köszönhetően nem kell mindennap komoly életveszéllyel szembenéznünk, orrunk és agyunk kapcsolata továbbra is egy erős eszközünk. Segítségével elkerülhetjük, hogy romlott ételt fogyasszunk, hogy észre vegyük a szúrós szagú anyagok jelenlétét, hogy a virágnak ne csak a színeit láthassuk, hanem az illatát is érezhessük. A szagok, illatok önmagukban nem jelentének semmit, ha a hatásukra nem jelenne meg valamilyen emlék, érzelem, érzet bennünk, például nyugalom, szorongás, undor, vagy akár düh.
Agyunk dönti el, hogy miképp reagálunk az illatokra. Valójában egy egy illatról alkotott véleményünket nem az határozza meg, hogy egyébként egy kellemes, vagy kellemetlen szagról van szó, hanem a hozzá kötött emlékeink, élményeink és tapasztalataink. Így lehet az, hogy míg valakit a levendula megnyugtat, addig valaki mást kifejezetten irritál. No és persze azokról a megfejthetetlen illatkombinációkról se feledkezzünk meg, melyeket ha megérzünk, egy szempillantás alatt úgy érezzük, mintha visszarepültünk volna gyermekkorunk édes időszakába.
(forrás: howitworks)
Az evolúció során a legfontosabb cél a túlélés volt, ehhez pedig az embernek minden egyes eszközét be kellett vetnie. Testünk, pszichénk ehhez alkalmazkodott az idő során. A kezdetleges embereknek nem voltak szakirodalmaik, lexikonjaik, amikből puskázhattak volna mi a mérgező, mi számukra előnyös, vagy éppen halálos, mindent saját maguknak kellett kitapasztalniuk. Ahhoz, hogy a kockázatot lecsökkentsék, nagyon jó emlékezőképességre volt szükségük, hiszen leginkább csak erre hagyatkozhattak, mikor arra került sor, hogy valamiről megítéljék, fenyegetést jelent-e, avagy sem.
Noha napjainkban már kevésbé kell csak a saját tudásunkra és tapasztalatainkra hagyatkoznunk, valamint életkörülményeink fejlettségének köszönhetően nem kell mindennap komoly életveszéllyel szembenéznünk, orrunk és agyunk kapcsolata továbbra is egy erős eszközünk. Segítségével elkerülhetjük, hogy romlott ételt fogyasszunk, hogy észre vegyük a szúrós szagú anyagok jelenlétét, hogy a virágnak ne csak a színeit láthassuk, hanem az illatát is érezhessük. A szagok, illatok önmagukban nem jelentének semmit, ha a hatásukra nem jelenne meg valamilyen emlék, érzelem, érzet bennünk, például nyugalom, szorongás, undor, vagy akár düh.
Agyunk dönti el, hogy miképp reagálunk az illatokra. Valójában egy egy illatról alkotott véleményünket nem az határozza meg, hogy egyébként egy kellemes, vagy kellemetlen szagról van szó, hanem a hozzá kötött emlékeink, élményeink és tapasztalataink. Így lehet az, hogy míg valakit a levendula megnyugtat, addig valaki mást kifejezetten irritál. No és persze azokról a megfejthetetlen illatkombinációkról se feledkezzünk meg, melyeket ha megérzünk, egy szempillantás alatt úgy érezzük, mintha visszarepültünk volna gyermekkorunk édes időszakába.
(forrás: howitworks)
Hozzászólások