Kókusztej

Nem pontosan értem, hogy mi a különbség az icipici és a nagyon sok között.
Úgy a gyakorlati relevanciák sűrűjében hezitálva.

Icipici elváltozás, éppen csak egyetlen sejt megnagyobbodása és megszületik a rettegett daganat.
Egyetlen hajszál és az autó a sálam horgolt csipkeszegélyén üt nagyot, védhetetlen emberborításom helyett.
Egy félrecélzott labda a hirtelen szél játékával bujálkodva éppen hogy nem zúzza részecskéire a hatalmas üvegtáblát.
A szike mértani pontossággal megáll a húsban és nem öli meg véglegesen a kínálkozó ideget.
A gyertya átforrósítva a fa talpazatot a parázs születésének pillanata előtt inkább elalszik.

Mert minden ami parányian kevés egy bizonyos rendszerben lehetetlenül sok.
Melyik a valós? Van olyan?

Szeretlek, ez itt a rengeteg.
És ahogyan az élet szövi sorsának sihuhuját, némelyik peronon továbbhaladva, máshol órákra elidőzve, csillogó napsütésben henteregve, új vagonokkal villogva, vagy éppen terheitől megkönnyítve... az én szerelmem is ilyen.
Néha percre pontosan beváltja a hozzá remélt elvárásokat, máskor stílusos egyszerűséggel elmarad a nem megfelelő körülményekre hivatkozva.

Nincs két egyforma nap, maga a rendszer mégis stabilitást, kalkulálható biztonságot közvetíthet.
A játéktér ismert keretei, a lehetőségek és játékszerek véges határaival, miszerint leülök, vagy nem, lehúzom az ablakot, vagy zárva hagyom, használom a mellékhelyiséget, vagy inkább tartogatom, lefoglalom magam valami kütyüvel, esetleg az elsuhanó életet figyelem... mindez permanens körforgásában azonosul egy hétköznapi vasparipa alaphangulatával.

Képregényből kivagdosott és a zöld pacnik közé ragasztott sziluettje azonnal illékonnyá és valószerűtlenné válik, ahogyan kisiklik az a dévaj gőzös. Súlyos illetlenség, mikor a helyjegyen semmi ilyesmi kaland nincsen feltüntetve, ráadásul általában minden utas kellőképpen siet.

Plüssfigurák, retikülök röpködnek, súlyos bőröndök roppannak, csettintésre törik ketté a kétfalú, edzett üveg. Ülések szakadnak ki stabilnak hitt házukból, csikorog, üvölt, vérzik, ahogyan a vas a vasat erőszakolja, szedi szét.
Száraztészta könnyedséggel hullik darabjaira a csont, szakad a bőr, torzít mindent a ragacsos vér.

A sikítozós káosz menetrendszerű felvonása után a csend hangjáé a főszerep. Végre mindenki átértékelheti a valóságot, megállítom az előadást, az idő végre hagy időt.
Elillan a berögzült struktúra, már senki nem siet.

Mézes túrókrém keveredik a kókusztej illatával.
Selymes cirógatást érzel az arcodon, lassan kinyílik enyhén mandulavágású, mindig értelmes szemed.
– Megérkeztünk angyalom. – lehelem ajkadra.

A vonat ezalatt lustán cammog az állomásra.
Kinyújtózol, mint egy nagy macska és hatalmasat ásítasz anélkül, hogy a szád elé tennéd a kezed.
A pillantásod elárulja gondolatod gyöngysorát, a szemközt ülő, kendőbe bugyolált néni éppen étvágytalan unokájára próbálja rátukmálni a házi süteményt és te ott, azonnal megkívánod a túrós lepényt.

Körbetekintesz a szellős fülkén, végül sálam horgolt csipkeszegélye mögé virgonckodod magad, jelezvén, hogy ténylegesen is ébren vagy.
A szerelvény erőset lök rajtunk, ahogy nehézkesen végül megáll. Addig huncutkodtál a sálam mögött, míg a taszajtás pillanatában a szádba került a bal mellbimbóm.
Most már a kókusz illatát is érted.

Mivel ismerem a tempódat egy megállóval előbb ébresztettelek.
Mivel ismersz tudod, hogy csak a következőnél kell leszállnunk.
Egy angyal rásegít és a néni az unokájával meg a túrós lepénnyel barátságosan elköszönnek. A kisfiú porcukros ujjacskákkal integet is.
Még mindig sajnálod azt a lepényt.

A hajadat simogatom, imádom, hogy ennyi éve puha nekem.
Időt nyerve, most a hasamon csipkosod a husikát és élvezed, hogy rajzfilmfigura hangon rötyögök.
Édes kis enytyempenytyem, az agyad mégis teljesen máshol jár.
Tudod, hogy ott az a valami, de nem tudod, hogy mi az.

A fülsiketítő parádéban ahogy zuhanunk és nekicsapódunk mindennek, ami éles és fájdalmas te csak engem védesz.
Repetázva benned a lidérc, heroikus bátorsággal csinálod másodszorra végig.
Rád esek és ez ahogyan történik, egyszersmind összeáll benned a kép.

Az ülés karfájából kiszabadult éles alkatrész mértani pontossággal megáll a húsomban, a bordáimtól csak icipicire és nem öli meg magzatunkat.