Kommentár egy előadás margójára

Alig debütált, de már kapott hideget, meleget - hideget elsősorban azért, mert a rendező meleg. Egy darab, mely megosztja a médiát, megosztja az embereket. Egy darab, mely valóban nagyot szólt, elérvén azt, hogy az emberek színházról, kultúráról vitatkozzanak. Terítéken az Alföldi rendezte István, a király.

2013. 08. 30-án este Budapestre érkezett a sokak által várt, nagy port kavart előadás, melyet a rendkívüli érdeklődés miatt 31-én is játszanak - mindkét nap teltházas előadás várható (nagyjából 12,000 néző/alkalom). Az előzetes botrányok ismeretében egyre növekvő izgalommal vártam a budapesti premiert. Nagy István, a király rajongó lévén méltán berzenkedtem annak feldolgozásától, színészfelhozatalától. A darabban kellemesen csalódtam.

Ami viszont meglepett, és mélyen elkeserített, az a sportaréna előtt gyülekező -  szerény létszámú - tüntető banda. Értem én, hogy egy alkotás - legyen szó festményről, fényképről, szoborról, irodalmi műről, filmről, vagy jelen esetben színdarabról - megosztó tud lenni, hiszen nem tetszhet mindenkinek ugyan az, ugyan úgy. De tüntetni egy színdarab ellen? Tüntetni a kultúra ellen? Ez volna az igaz magyar virtus? Tegnap megtapasztaltam, hogy igen, ez. Míg én lélekben az előadásra készültem, ők "mocskos buzik"-at üvöltöttek. Fájdalmas grimasszal vettem tudomásul, hogy én,  a színházért rajongó ember "mocskos buzi" és "büdös zsidó" vagyok. Próbáltam szánakozva nevetni rajtuk, hiszen lássuk be: kultúra ellen tüntetni finoman szólva is szánalmas, de nem ment. Beárnyékolták a színházélmény okozta felhőtlen örömömet.

Kissé tehát kedveszegetten ültem be az előadásra, ám amint felcsendültek az ismerős dallamok, elfeledkeztem az - ekkora már aprónak tűnő - kellemetlenségről. A majd 3 órás darab végén pedig megállapítottam, minden aggodalmam fölösleges volt: vérprofi munkát adott ki kezéből Alföldi Róbert.



A látvány monumentális, mégis minimalista volt: egy fél(kész) korona rozsdás acélváza. A díszlet biztosította az előadás terét: a korona közepén,  a zenekar előtti felső teret István és köre uralta, alul  a nép és Koppányék. A színpadtérbe azonban beletartozott a közönség is: a szereplők gyakran sétáltak le a pódiumról, be a nézőtérre, ezáltal mindenki a darab részesének érezhette magát. Megelevenedett a múlt, 12,000 magyar fürkésző tekintete előtt dőlt el a harc a trónért.



A jelmezekben is a minimális és a monumentális sajátos keveredése dominált: farmernadrágos Koppány, nagyestélyis Gizella, a három főúr pedig elegáns mellényük alatt inget viselt: az egyik főúr pirosat, a másik fehéret, a harmadik pedig zöldet. Apróság, mégis komoly jelentéssel bír. A német katonák, a bizánci térítők jellegzetes egyenruhába bújtak, a táncosok pólóban, melegítőnadrágban. Szépen kirajzolódott  kontraszt kelet és nyugat között, és ahogy haladt előre a történet, úgy lett István viselete egyre elegánsabb, a nép viselete egyre szakadtabb, véresebb, míg végül István öltönyös vállára nem került a koronázási palást (az eredeti korhű másolata).



A modern elemek és az archaikus, klasszikusabb kellékek egyaránt szerepet kaptak - szintén nem értelmetlenül. Sok helyen olvastam kritikaként a begördülő autók és a lőfegyveres térítők létjogosultságának megkérdőjelezését. Nos, erre roppant egyszerű magyarázattal szolgálnék. Ha a néző figyelmes, észreveheti, hogy a modern kellékek mindig az "idegenek" (németek, bizánciak) tulajdonában álltak. Gizellát egy csillogó, vadonatúj Mercedes hozta be a színpadra. A jármű balról begurult, kiszállt egy hófehér ruhába öltöztetett kalapos nő és kísérői, majd az autó jobbra távozott. Ugyanez ismétlődött meg a két "vendégszereplő" megérkezésekor, ám a kordbársony nadrágos, hurkapálcikára ragasztott zászlót lengető Nagy Feró és Varga Mikós egy Trabanttal érkezett - és távozott viharosan, miután a '80-as évek ilymódú megidézése nem nyerte el Sarolt tetszését.
A gépfegyverrel kényszer-térítő, Koppányék lázadását leverő egyenruhás "idegen" katonákkal szemben a kiegyenesített kaszával harcoló, farmeres, melegítő nadrágos magyar nép állt szemben. A különbség éles, az üzenet egyértelmű: a fejlett nyugat könnyedén félresöpörte a - hozzá képest - elmaradott keletet.

A karakterábrázolások hitelesek, emberiek voltak, ugyanakkor sok tekintetben változott az eredetihez képest: erősebbek, karakánabbak voltak, mint a '83-as előadás hősei. Ennek nagyon egyszerű az oka: az utóbbit rockénekesek játszották, és sokkal inkább egy rockkoncert hangulatát idézte az előadás, mint a mostani változat, ami egy színdarab volt, színészekkel.

Réka (Tompos Kátya) törékeny, mégis határozott fellépésű, gondolkodó nőként tűnt fel. Tompos Kátya hangja, arca élt és érzett: egy apjáért aggódó lány küzdelmét láthattuk megelevenedni.

Gizella (Radnay Csilla) nagyobb szerepet kapott, mint '83-ban. Egy idegen országba keveredett nő félelme öltött testet, aki Istenhez fordul segítségért jövendőbeli feladatai ellátásához: erőt kér szeretni, hűségesnek maradni, és bár nagy a kísértés, a vonzó német lovag majdnem elcsábítja, ám a csók nem csattan el, Gizella hűséges marad férjéhez, akit tulajdonképpen nem is ismer.

Sarolt szerepében Udvaros Dorottya egy igen összetett asszonyt formált meg: egy nőt, aki férjét elvesztve is erős maradt, aki bátran szembe mer nézni Koppánnyal és seregével, aki kemény kézzel, ellentmondást nem tűrve irányít, egy anyát, aki vasmarokkal tartja kézben fiát, keményen neveli fegyelemre, szigorra, és egy anyát, aki mégis lágyan megsimítja fia arcát.

A Táltos egy igen vitatott szereplő: nem elég, hogy a színpadon drogozik, de még rockkoncertet is rendez? Hát mi ez, ha nem tömény hazaárulás? Nos, nem vitatom: a tévé előtt ülve ez bizonyára értelmetlennek tűnhetett, de a nézőtéren kifejezetten élvezetes volt vadul éljenezve tapsolni. És hogy az élvezeten kívül mi értelme volt még? Bevonta a közönséget a darabba. A megszólítottak ("Magyarok! Férfiak és asszonyok!") a nézőtéren ülők voltak, a Táltos kérdésére ("mindenki jól szórakozik?") a közönség felelt hangos tapssal: mind, akik ott ültünk szereplőivé váltunk a darabnak. Ez a tévé előtt ülve - vitathatatlan - nem érződik. Az pedig, hogy a sámán bedrogozva lépett kapcsolatba az istenekkel - tény. Mind a mai napig kábító növények okozta bódulat révén érik el a sámánok a szellemeket. A magyar táltosok sem lehettek kivételek ez alól, sőt... Novák Péter pedig elképesztő alakítást nyújtott, mind színészi, mind énekesi tehetségét maximálisan kihasználta a karakter megformálásakor.

István és Koppány, a két végpont. Nem ismerek olyan embert, aki az eredeti műben ne Koppánynak szurkolt volna. A két fél összebékíthetetlen ellentéte azonban ebben a darabban feloldódott. István levedlette a nyámnyila, anyámasszonykatonája szerepkört: már nem az a gyenge fűszál volt, akit az anyja és a papok bábként mozgattak: Feke Pál karakteres hangjával és megjelenésével erősítette azt a látszatot, hogy István valóban uralkodásra alkalmas férfiú (az eredeti műben ezt erősen megkérdőjeleztem). Koppány pedig levedlette a ráragadt férfiállat-klisét. Stohl András megmutatta, hogy a rettegett vezér is ember volt. A legdrámaibb pillanat a két hadvezért duettje: míg az 1983-as előadáson István szinte könyörög Koppánynak, hogy vegye el a koronát, legyen ő az uralkodó, addig most felajánlotta, hogy ám legyen, ha ezt akarja, de ezt csak egy feltétellel kaphatja meg: ha felveszi a keresztet. Ezzel szemben Koppány 1983-ban dühösen, dacosan üvöltötte: "Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát...", addig most zokogva, elkeseredve énekelt. A két fél egyenértékűvé vált. Azt hiszem, ez Alföldi legnagyobb eredménye. A két színészt (Feke Pált és Stohl Andrást) lehet szeretni és nem szeretni, de érdemeik vitathatatlanok: Feke hangban erősebb, míg Stohl - aki soha nem lesz énekes, mégis elképesztő energiával és odaadással énekelt - pedig színészi alakításban.



A rendező és az egész stáb kitett magáért, bámulatos színdarabot (!) láthattak a nézők. Azt sajnálom, hogy a tüntetőket nem lehetett beültetni a darabra, ugyanis akkor a "Mocskos buzik!" és a "Büdös zsidók!" ritmikus kántálásán kívül talán egy kis kultúra is ragadt volna rájuk.