László Gyula professzorra emlékezünk
1910-ben ezen a napon, március 14-én született László Gyula régész, történész, képzőművész, egyetemi tanár.
Nevét leginkább a kettős honfoglalás elmélet kapcsán hallhatta a nem szakmai közvélemény. A művészetek iránti érdeklődése a Néprajzi Múzeum könyvtárában dolgozó édesapja mellett már tizenéves korában megmutatkozott. Így érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait többek között Csók István tanítványaként. A művészettörténet mellett történelmet, néprajzot, régészetet, földrajzot és magyart is hallgatott. Mindkét intézményben diplomát szerzett, 1935-ben doktori címet szerzett. Gyakornokoskodott a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban. Több országban járt külföldi tanulmányúton. 1940-ben visszatért szülőföldjére, Erdélybe, ahol kilenc évig tanított a kolozsvári egyetemen. Közben portrékat rajzolt, és az erdélyi folklórral, hiedelemvilággal foglalkozott.
Budapestre az ötvenes években tért vissza, dolgozott a Nemzeti Múzeumban és tanított az ELTE-n, ahol nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető is volt. A hatvanas években dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletet. Eszerint a 895-896-ban a Kárpát-medencébe érkező magyarok magyarokat találtak itt, akik még a 670-es években jöttek az akkor avarok lakta területre. Érveit a késő avar kultúra fennmaradt leletanyagával támasztotta alá. Névelemzéssel egészítette ki: a korabeli Európában onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívták a késő avarokat. A VIII-IX. században, Árpád honfoglalása előtt onogur-magyar nevek bukkannak fel nyugat-európai forrásokban. Elméletét a mai napig vitatják, sem teljes elfogadása, sem teljes elutasításra nem talált.
Nyugdíjazása után sem hagyta abba a munkát, tovább kutatott és adott elő. Előadásai olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy olyan hallgatók is jártak hozzá, akiknek a tanrend szerint nem is lett volna kötelező. 1998-ban erdélyi körútján, Nagyváradon hunyt el. Publikációi között több mint 25 könyv és hatszáznál több szakcikk olvasható művészettörténeti, ősvallással foglalkozó, régészeti, történeti témákban - többek között. Képzőművészeti kiállításaival is sikereket aratott. Ásató régészként új megközelítéssel, új módszerekkel dolgozott: a föld alól feltárt leletanyagot a föld felett megmaradt emlékekkel együtt vizsgálta. "Az is valóság, amit nem látok. - vonta le a következtetést. Aki látta a honfoglaló magyarokról készített művészi színvonalú rajzait, elismeréssel adózik a professzornak. A leletek alapján állította össze a honfoglaló magyar falvak képét, igyekezett rekonstruálni honfoglaló eleink mindennapjait, szokásait.
Széchenyi-díjjal 1991-ben tüntették ki. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. A képen Tóth Sándor szobrászművész formálta meg a polihisztor tudós, művészt. (A kép forrása: http://hu.wikipedia.org)
Nevét leginkább a kettős honfoglalás elmélet kapcsán hallhatta a nem szakmai közvélemény. A művészetek iránti érdeklődése a Néprajzi Múzeum könyvtárában dolgozó édesapja mellett már tizenéves korában megmutatkozott. Így érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait többek között Csók István tanítványaként. A művészettörténet mellett történelmet, néprajzot, régészetet, földrajzot és magyart is hallgatott. Mindkét intézményben diplomát szerzett, 1935-ben doktori címet szerzett. Gyakornokoskodott a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban. Több országban járt külföldi tanulmányúton. 1940-ben visszatért szülőföldjére, Erdélybe, ahol kilenc évig tanított a kolozsvári egyetemen. Közben portrékat rajzolt, és az erdélyi folklórral, hiedelemvilággal foglalkozott.
Budapestre az ötvenes években tért vissza, dolgozott a Nemzeti Múzeumban és tanított az ELTE-n, ahol nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető is volt. A hatvanas években dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletet. Eszerint a 895-896-ban a Kárpát-medencébe érkező magyarok magyarokat találtak itt, akik még a 670-es években jöttek az akkor avarok lakta területre. Érveit a késő avar kultúra fennmaradt leletanyagával támasztotta alá. Névelemzéssel egészítette ki: a korabeli Európában onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívták a késő avarokat. A VIII-IX. században, Árpád honfoglalása előtt onogur-magyar nevek bukkannak fel nyugat-európai forrásokban. Elméletét a mai napig vitatják, sem teljes elfogadása, sem teljes elutasításra nem talált.
Nyugdíjazása után sem hagyta abba a munkát, tovább kutatott és adott elő. Előadásai olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy olyan hallgatók is jártak hozzá, akiknek a tanrend szerint nem is lett volna kötelező. 1998-ban erdélyi körútján, Nagyváradon hunyt el. Publikációi között több mint 25 könyv és hatszáznál több szakcikk olvasható művészettörténeti, ősvallással foglalkozó, régészeti, történeti témákban - többek között. Képzőművészeti kiállításaival is sikereket aratott. Ásató régészként új megközelítéssel, új módszerekkel dolgozott: a föld alól feltárt leletanyagot a föld felett megmaradt emlékekkel együtt vizsgálta. "Az is valóság, amit nem látok. - vonta le a következtetést. Aki látta a honfoglaló magyarokról készített művészi színvonalú rajzait, elismeréssel adózik a professzornak. A leletek alapján állította össze a honfoglaló magyar falvak képét, igyekezett rekonstruálni honfoglaló eleink mindennapjait, szokásait.
Széchenyi-díjjal 1991-ben tüntették ki. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának. A képen Tóth Sándor szobrászművész formálta meg a polihisztor tudós, művészt. (A kép forrása: http://hu.wikipedia.org)
Hozzászólások