Nőnapi portré: Dühös, fekete, és a szabadságért zenélt

"Az járt a fejemben, hogy elindulok, és megölök valakit. Mindegy, hogy kit, csak valakit, aki nyilvánvalóan az útjában állt annak, hogy a népem 300 év óta először megélhesse az egyenogúságot.” - írta visszaemlékezéseiben. Állítólag egy new york-i rendőr ekkor így szólt hozzá: “Nina, te semmit nem értesz a gyilkolásból. Neked csak a zenéd van.” Ekkor született a Mississippi Goddam, ami pillanatok alatt tört elő belőle, és amiből megértette: a zenéje fegyver, amit használnia kell. Idén lenne 80 éves Nina Simone, a világhírű Feeling Good rongyosra játszott verziójának előadója, a jazz, a soul, az R&B, a blues és a gospel műfajait túllépő feketebőrű énekes, aki eredetileg klasszikus zongorista akart lenni. Neme és bőre színe miatt azonban minduntalan akadályokba ütközött, idővel pedig a feketék egyenjogúságáért küzdő mozgalomnak szentelte életét és többnyire zenéjét is.

“Alabama oly dühössé tett, Tenessee elvette a türelmem, és mindenki tudja, hogy Mississippi, a rohadtéletbe!” - körülbelül így kezdődik a Mississippi Goddam, melynek megírásához az 1963. szeptember 15-ei események által kiváltott mérhetetlen indulatból merített. Ezen a napon egy alabamai baptista templomban egy hittanóra alatt négy kislány lelte halálát egy bombarobbantás által, melyet a Ku-Klux-Klán tagjai követték el. De nem ez volt az első eset ebben az évben, ami nyilvánvalóan rasszista indíttatású támadás volt: június 12-én Mississippiben egy afroamerikai aktivistát lőtt le egy fehérbőrű, akit később felmentettek a vád alól, sőt, a bíróság előtt maga a szövetségi állam kormányzója nyújtott kezet a tettesnek. Májusban szintén rálőttek egy polgárjogi harcosra Nashville-ben, júniusban pedig a nyílt utcán vertek halálra egy aktivistát Chattanoogában. Ezeket az eseményeket foglalja bele Nina a Mississippi Goddam kezdősoraiba, a következő hét évet pedig a szabadságjogi mozgalomnak szenteli, melynek valódi himnusza lesz a dal. Ez jelenti egyben karrierje kezdetét, hiszen épp ez az a dal, amelynek hatására a Philips Records vezetője szerződést nyom a kezébe.

Nina Simone 80 éve, 1933. február 21-én született egy North Carolina-beli kisvárosban, Tyron City-ben, Eunice Kathleen Waymon néven. A család hatodik sarját már korán csodagyerekként kezelik. Háromévesen hallás után kísér zongorán, így hamar a metodista istentiszteletek kísérője lesz, itt prédikál édesanyja is. Megtanulja a szellemi énekeket és sokat improvizál a gospel-darabok alatt. A zongoraórákhoz azonban hiányzik a pénz. Egy éven keresztül egy fehérbőrű nő fizeti a költségeket, akinél Nina édesanyja háztartást vezet. A nőt lenyűgözi a kis Eunice tehetsége, és egy adományalapot hoz létre, hogy fizethesse a képzést. Ninát saját bevallása szerint Bach muzsikája vezette afelé, hogy a zenének szentelje életét: hatévesen Amerika első fekete női koncertzongoristája akart lenni. Hogy mindez milyen akadályokba fog még ütközni, csak akkor tudatosodik számára, amikor saját szemével nézi végig a színpadról, ahogyan az első sorban ülő szüleit arra szólítják fel, adják át helyüket egy fehér családnak. Az ekkor 11 éves Nina feláll a székéről, és “rendet teremt” a koncertteremben. “A koncert utáni napon olyan érzés kerített hatalmába, mintha megkorbácsoltak volna” - vallja később.

Az élményt csak fokozza, amikor 1950 augusztusában visszautasítják a jelentkezését egy zenei intézetbe Philadelphiában, mert “nem elég jó”. Nina szerint azért, mert “nem elég fehér”. A 17 éves Eunice azonban nem adja fel: magánórákat vesz, aminek költségeit egy énektanárnő zongorakísérőjeként keresi meg. Itt hall elsőkéként Atlantic City-ről, ami akkoriban egy valóságos Las Vegas, és ahol 1954-ben már bárzongoristaként keresi kenyerét. Ekkor változik át Nina Simonévé, hogy édesanyja soha ne tudja meg, mivel foglalkozik. A “Nina”, azaz “kicsi” nevet egy mexikói barátjától kapja, a “Simonét” pedig egy francia színésznő, Simone Signoret nevéből cseni el.

A Midtown Bar nevű hely, ahol heti 90 dollárért egész éjszakán át a zongora mellett ül és játszik, valójában egy kis lepukkant, füstös lebuj, ahol – ahogyan írja - “öreg férfiak görnyednek az italuk felett, majd bealszanak”. A bártulajdonos követeli tőle, hogy énekeljen rá a dalokra, különben kirúgja. Nina előveszi az énekórákon tanult számtalan slágert és jazz sztenderdet, énekel, és improvizál a dallamokra, ahogyan azt gyerekkorában az istentiszteleteken már begyakorolta, de ezúttal a klasszikus zenéből vett motívumokkal. Ezt a technikát a későbbi évtizedekben szinte minden egyes műfajra alkalmazza, kialakítva ezzel saját stílusát, mely leginkább egy határtalan zenei kozmosszal jellemezhető. Később aggasztják rá a jazz-zenésznő címkét, amit mindig is elutasított. Úgy vélte, ő maga nem illett a fehéreknek a fekete művészekről alkotott elképzeléseibe. Csak azért mert fekete és zenével foglalkozik, még nem feltétlenül jazz-zenész - vallotta.

Mindez azonban nem állja útját sikereinek. Néhány évvel azután, hogy megkezdte független életét, megjelenik első lemeze, majd szerződést ír alá a Columbia Pictures lemezkiadó céggel. Az első komolyabb összegből hétszobás lakást bérel, bőrüléses Cabriót vásárol, és haza is küld pénzt. Hamarosan New York intellektuális központjának ünnepelt sztárjává válik – John Coltrane, Bob Dylan és Woody Allen mellett, és amikor a hatvanas évek elején Frank Sinatra fülébe jut, hogy Nina ott ült a közönség soraiban egyik koncertjén, azt kérdi: “Miért nem mondta ezt nekem senki? Miért nem jött fel hozzám?” Ebben az időszakban ismeri meg Andy Stroudot is, aki menedzsere és partnere lesz.

A hatvanas évek közepén úgy tűnik, lassan megtörik a jég a faji diszkrimináció terén. Megszavazzák az új polgárjogi és választójogi törvényt, Nina pedig megismerkedik a fekete mozgalmak emblematikus figuráival, köztük Martin Luther Kinggel. Egy szabadságjogi szervezethez is szoros kapcsolatok fűzik, ekkor már a zenéje is a mozgalom fontos szimbóluma lesz. “(...) az egyetlen dolog, amit elloptak az irodájukból a könyveken kívül, Nina Simone lemezek voltak” - meséli büszkén. Ezekben az években születnek azok a dalok, amelyeket egyértelműen a rasszista társadalommal szembeni düh ihletett: többek között a Pirate Jenny, a Young, Gifted and Black, és elénekli Billy Holiday legendás dalát is, a Strange Fruit-ot (“Furcsa gyümölcs”), amelyben meglincselt színesbőrűek hullája függ a fákon.

Karrierjéért azonban nagy árat kell fizetnie. Az összeomlás szélére kerül, egyre gyakoribbá válnak dühkitörései és alkoholproblémái, és egyre jobban vágyik az emberek figyelmére és szeretetére. A legjobban talán a polgárjogi mozgalmak szétesése töri le, hiszen azok adták egész életének a tartást és az értelmet. Martin Luther King meggyilkolását országszerte zavargások követik. Nina ezt írja erről az időszakról: “(...) ezek az érzések egyre intenzívebbekké váltak, mígnem valamikor, a hatvanas évek végére, a tükörbe belenézve két arcot láttam: tudtam, hogy ugyan szerettem feketének és nőnek lenni, éppen a színem és a nemem volt az, ami (...) tönkretett”. Nem sokkal később, 1974-ben jelenik meg utolsó stúdióalbuma, amelynek az “It is Finished” (“Bevégezve”) nevet adja.

A kora hetvenes években valóban véget ér valami. Házassága tönkremegy, meghal szeretett testvére és apja, és maga a mozgalom is. Másik testvérével néhány hónapra Barbadosra utazik, ahol kétségbeesett viszonyba kezd az ottani miniszterelnökkel. Először Libériába megy, végül Európában telepedik le. Az élete mélyponton van, és ő mélységesen egyedül találja magát.

Néhány évvel később újra színpadra vonul és lemezeket vesz fel, ám a korábbi sikereket nem tudja megismételni. 2003. április 21-én hal meg Dél-Franciaországban, ahova legutóbb visszavonult. Valószínűleg nehezen hitte volna el, hogy pár évre rá feketebőrű elnököt választanak meg az Egyesült Államok élére. Szavai mégis fájóan helytállóak még mindig: “A feketék többsége számára a helyzet továbbra is reménytelen. A gazdagok túl gazdagok, és a szegények túl szegények” - írta '97-ben.

Forrás: zeit.de

Nőnapi videónk: "Négy nő", élőben, 1969-ből.

http://youtu.be/qCwME6Jpn3s