Tejbebadara

Ma este megint csomós tejbegrízt készítettem vacsorára. Én úgy szeretem, ha közepes nagyságú grízdarabkák úszkálnak benne, maga a massza átlagos sűrűségű és annyi sok kakaópor van rajta, hogy nincs esélye elolvadni a forró kásán.
Mindig ilyet csinálok, ha gyenge vagyok. Úgy hat rám, mint Popeye-re a spenót. Mire a gyomromba ér, életerővé konvertálom és többnyire megnyugszom. Újfent a gyermekeknél a pont.

Órák óta pizsama jelmezemben gondolkodom a miérteken... miért a világítós zuhanyrózsa, a biofodrász, vagy a műholdas istentisztelet? Vajon ez is az emberi gyengeség, vagy éppen a kapzsiság végtelen erejének kivetülése?

Valaki, aki megismerkedésünk pillanatától mély hatással bír életemre, egyszer azt mondta:” Amikor gyenge vagyok néha nyárspolgár szeretnék lenni.” Egyszersmind tökéletes ruhába öltöztetve azt, amit én magam is azokban a védtelen pillanatokban érzek. Akkor és ott megértettem, ezáltal megszelídítettem azt a bizonytalan, kóborgó érzést és csomós tejbebadara ide, vagy oda, a felismeréssel tudatos biztonsággá változott.

Kicsinyes és rövidtávra mutató fantáziátlanságom dübörög ilyenkor odabent. Könyörög, hogy a könnyebb utat válasszam. Hogy beérjem egy zombimunkával, amiből éppen hogy megélek, megfeleljek mindennek amit az aktuális társadalmi rend felsorakoztat, találjak egy párkapcsolatot, ami pont elég jó és minden látszólagos kritériumnak megfelel, hogy beálljak végre abba a bizonyos sorba.

Mindennek keretet és határokat szabva és elfelejtve azt, hogy ezt egyszer már maga a fizikális testem születésemmel létrehozta. Elfelejteni álmodni és merni. Elfelejteni hinni abban, ami az életemnél is fontosabb, pontosabban maga az életem. Elfelejteni élni.

Ezért is van akkora szükségem rá, hogy minden évben elutazzak délre. Ahány ház... én arrafelé találtam meg ezt az érzést, ott láthattam ezt a tüneményt a maga érinthetetlen valójában. Hogy használd ki a napot, használd az időd és élj vele legjobb tudásod szerint. Minden áldott reggel, onnantól, hogy kinyitottad a szemed.

Idővel ráébredtem ez nem súlyt, hanem végtelen lehetőségét, tehát valódi szabadságot teremt. Tiszteletet magam felé. Mert ha éppen nincs is semmilyen földi hitelem (van ilyen?) magamnak akkor is bizonyos, hogy tartozom.

A déli emberek – tapasztalataim szerint – ösztönösen érzik ezt. Harmóniában lenni magammal és a világommal, ami az otthonom. Amikor kell tudni és merni megállni. Mindent a megfelelő időben és nem állandóan az előírt határidőre megtenni. Merni elengedni és feladni. A bűntudatot felülírni és végérvényesen eltörölni sorsom befogadásával. A megfelelési kényszer arcába pimaszul beleröhögni. Nem ünnepnapkor ünnepelni. Nem szép ruhában szépnek lenni.

Soha azelőtt nem láttam még – mondjuk a kövérséget – olyan megnyugvásában, összhangban és szépségben megmutatkozni, mint a térképen odalent. Egyszerűen gyönyörű. Mert elfogad. Mert sugárzik. Mert belülről táplálja valami, ami annyira, de annyira emberi.

Amióta megértettem már nincs megbánásom az éjszakai csomós tejbegrízezések miatt, ami persze nem zárja ki azt a tényt, hogy szeretek egészségesen élni. Sőt! Rájöttem, hogy a kettő csak együtt az igazi. Pajzánul a rémes zöldségkúrák után becsokizni. A derekamat – ha már a darázs az etalon – elfogadni, hogy olykor-olykor leginkább a lódarázséra hajaz.

Emlékeztet az utca túloldalán lévő virágos otthonkába bújtatott néni, ahogy gondos kertjében komolyan ücsörögve felnéz az égre és konstatálja, ma nem kell locsolni, a természettől szabadnapot kapott és békében a lelkével, színes párnáit úgy rendezi el, ahogy a közelgő sziesztához a legkényelmesebb.
Emlékeztet arra, hogy milyen istenigazából lenni.