A túlvilágról meséltek az onnan visszatérők

„Milyen érzés meghalni?” – tette fel a kérdést az egyik weboldal, ahol megdöbbentő válaszok érkeztek.A fogantatás pillanatától kezdve ott lebeg a fejünk felett a kasza, ami bármelyik pillanatban lecsaphat, hogy véget vessen az életünknek. A halál mindenkinek a nyomában jár, emiatt az embereket mindig is érdekelte, hogy milyen érzés meghalni, mi történhet azt követően.

A kicsit sem hangulatjavító kérdést, az egyik weboldal tette fel az olvasóinak, ahol többen szívesen elmesélték, hogy milyen érzés volt meghalni.

Az egyik válaszadó, Megan, arról írt, hogy a halálközeli élmény áldott, derűs, izgalmas, békés, megnyugtató:

„Úgy gondolom, hogy az angolban nincs megfelelő szó arra, amivel jól le lehetne írni, hogy mit tapasztaltam akkor.”

Egy másik felhasználó, Vera történetét 16 ezren osztották meg. Ő 11 évesen nézett szembe a halállal, amikor a Szovjetunióban élt. A kislány és az édesanyja súlyos szén-monoxid mérgezést kapott a hibás vízmelegítő miatt.

Vera következőképpen fogalmazta meg az élményét:

„Még most is látom, ahogy a halál betakar a nehéz, láthatatlan takarójával. A szívem száguldozott.

Haldokoltunk és a világon senki sem volt képes arra, hogy halljon minket. A következő emlékem, hogy rengeteg szín vett körül. Nagyon furcsa vizuális élmény volt. Először úgy tűnt, hogy folyékony felhők ölelnek körbe. Olyan volt, mintha egy galaxisról készült fényképbe tartózkodtam volna.

A színek összeolvadtak. Nem voltak se közel, se távol. Körülöttem és bennem éltek. Rajtam mentek keresztül. A testem egy hatalmas tüdőre hasonlított, ami beszívta, majd kifújta a levegőt. Éreztem, ahogy emelkedem. Próbáltam lenézni magamra, nem láttam a testem.

Habár sokkolt az élmény, mégsem féltem, mert tudatában voltam, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is vannak a környezetemben, ugyanis beszéltek hozzám, bátorítottak, üdvözöltek.”

Vera életét végül az apja mentette meg, aki akkor talált rá és az anyjára, amikor már mind a ketten eszméletlenek voltak. Az orvosok azt mondták a férfinak, hogy nem tudják megmenteni a kislányt, mert 15 és 45 perc között beállt a klinikai halál állapota.

Az apuka mégis ragaszkodott ahhoz, hogy az orvosok próbálják meg újraéleszteni a lányát, ami végül sikerült. Vera visszatekintve elmondta, hogy nem félt, mert biztos volt abban, hogy mennybe került, ahol hatalmas békesség vette körül.

Barbara háromszor nézett szembe a halállal, amikor műtötték és többször leállt a szíve:

„Csak a hallásom működött, ezért kiválóan hallottam a monitor pittyegését, az autókat és az orvosok beszédét, de a többi érzékem megszűnt. A teljes öntudatlanság felé haladtam. Nyugodtnak, hidegnek éreztem magamnak, mint akinek nem kell levegőt vennie. Nem éreztem fájdalmat, csak békét. Beborított a feketeség, de aztán visszahoztak az életbe.”Aaron úgy emlékezett vissza a halálközeli élményére, mint egy elképesztő és felejthetetlen dologra, ám ő nem békét, hanem valami mást tapasztalt:

„Elszomorított, amikor rájöttem, hogy meghaltam. Az édesanyámra gondoltam, aki a kórházban van és néz. Az orvosokra is gondoltam, akik az életemért küzdöttek.

Bűnösnek éreztem magam és szégyelltem, hogy sok célomat nem értem el. Elfogadtam a sorsomat, nem féltem, de csalódott voltam. Az érzékeim egymás után szűntek meg. Először a tapintás, majd a hallás, az ízlelés, végül a látás. Minden fehér lett. Aztán egy hatalmas nyomás nehezedett a mellkasomra. Visszatértem.”

Deanne arról írt, hogy nem emlékszik túl sokra, de amire igen, az is éppen eléggé mellbevágó:

„Egy hatalmas hegy állt állt előttem, aminek a tetején fényt láttam. Arra gondoltam, hogy istenem, meghaltam. Rengeteg ember ment fel a hegyre a fény felé, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehetek halott.

Nem tudtam megnézni magamat, de a többi halott úgy nézett ki, mint bármelyik normális ember. Évek óta ez volt az elő eset, hogy nem éreztem fájdalmat, csak dühöt. Néhány perc múlva megjelent mellettem az unokatestvérem, aki azt mondta, hogy „Deanne menj vissza”.

Gyerekkorom óta senki sem nevezett így, ám ő azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy ez a kedvenc becenevem. Amikor megfordultam, hogy megnézzem, mi a „vissza”, akkor hirtelen a kórházi ágyon találtam magam. Az a rengeteg orvos és nővér, aki körülöttem volt, azt kérte, hogy maradjak velük.”

Terence a következőt mesélte:

„Nem volt semmilyen fény, Jézus sem bukkant fel előttem. Azt éreztem, hogy vége a valóságnak, mint amikor az ember egy könyv végére ér. A haldoklásom lassú volt. A testem szépen, komótosan elzsibbadt.

Csak feküdtem, vártam, éreztem, ahogy elhagyom ezt a világot. Nagyon fáradt voltam. Csak az járt a fejemben, hogy nem érhetem meg, hogy lássam felnőni a fiamat.”

(Forrás: femcafe.hu)