Dokumentumfilmek, amelyek rosszabbak a horrornál
Démonok között? Sikoly? Rémálom az Elm utcában? Ragyogás? Felejtsük el őket, és inkább nézzük meg a Cropsey, A dühöngő kislány vagy A gyilkosság művészete című dokumentumfilmet, ha borzongatni szeretnénk!
A horrorfilmek az emberi fantázia szüleményei, amelyeknek célja leginkább az, hogy a hirtelen képvágással, zajcsapással, vagy a sarokban felbukkanó nagyon ocsmány maszkos alakkal jól megijessze a nézőt, aki néhány film után csak nevetni tud az egészen.
A dokumentumfilmek esetében más a helyzet, mert azokat az élet írja, ezért máris sokkal ijesztőbbek, mint a legtöbb horror. Ha szeretnénk igazi borzongást, akkor kapcsoljuk a tévét valamelyik dokumentumcsatornája, vagy nézzük meg az alábbi dokumentumfilmeket!
Cropsey (2009): Hosszú ideje kering New Yorkban egy legenda, amely szerint Cropsey elkapja a rosszul viselkedő gyerekeket. A dokumentumfilm két rendezője a városban nőtt fel, tehát többször hallottak a rejtélyes gyilkosságokról. A készítők elhatározták, hogy az utcán fogják megkeresni a válaszokat. Amit találtak, az még a legendánál is ijesztőbb volt.
A néző ugyanis sokáig azt hiszi, hogy Cropsey nem több egy átlagos városi legendánál, ám a készítők megtalálták azt a férfit, aki állítólag elkövette a gyilkosságot. A dokumentumfilm végén elgondolkodhatunk azon, hogy igaz-e a történet.
A dühöngő kislány (Child of Rage) (1990): A horrorfilmekben gyakran van egy kisgyerek, aki nagyon dühösen bámul a kamerába. Ebben a dokumentumfilmben azonban egy olyan kislány szerepel, aki nagyon is, hogy valóságos.
Beth Thomas egy átlagosnak tűnő 6 éves volt, amikor megjelent róla az a film, amit a terapeutája készített. A kerek arcú, ártatlan szemű kislány súlyos gondokkal küzdött, ugyanis szinte még csecsemő volt, amikor a biológiai szülei szexuálisan bántalmazták.
Amikor 2 éves volt, akkor a fiútestvérével együtt nevelőszülőkhöz költözött. A korai trauma hatására, Beth rendszeresen dührohamot kapott, megölte a kutyájukat, madarakat bántott, valamint verte a testvérét.
A dokumentumfilmtől mindenkit kiráz a hideg, hiszen eleve a történet megrázó, de az még szörnyűbb, ahogy hallja az ember, hogy Beth kislányos hangon elmeséli az interjúban, hogy mi történt vele, és milyen problémái vannak. A terápia egyébként hatott, mert Beth meggyógyult, és most már nincs agresszív gondolata.
Friedmanék elfogása (Capturing The Friedmans) (2003): Boldog, harmonikus családként élt Arnold és Elaine, valamint gyerekeik, Seth, David és Jesse, ám 1987-ben az informatikatanárként dolgozó Arnoldnál gyerekszereplős pornó videókat találtak.
A rendőrség nyomozni kezdett, hogy kiderüljön, a tanár molesztálta-e a diákjait. Később Arnoldot és Jesse-t fiatalkorúak molesztálásával vádolták. A dokumentumfilm azt mutatja be, ahogy a kertvárosi otthonukban várják a tárgyalásukat.
A dokumentumfilm tökéletes példája annak, hogy hiába néz ki valaki teljesen normálisnak, átlagosnak, kedvesnek, mert minden, amit látunk egy emberről, csak a felszín, és csak feltételezzük, hogy valójában milyen ember.
A gyilkosság művészete (The Act of Killing) (2012): Az új kormány intézkedéseként egymillió indonézt gyilkoltak meg 1965 és 1966 között az anti-kommunista tisztogatás közben.
Sumatra legerősebb gyilkoló csoportját Anwar Congo vezette. Ő maga nagyjából ezer ember életét oltotta ki. Évtizedekkel később Congo elmesélte a gyilkos múltját a Vice-nak. Ő és a társai saját magukat játszották el a dokumentumfilmben, amihez western és musical elemeket adtak a készítők.
A napjainkban a hazájukban háborús hősként ünnepelt gyilkosokat, azért is félelmetes látni, mert Congo és társai közönyösen, gyakran nevetve mesélnek azokról a szörnyűségekről, amiket tettek.
A nő, aki nem volt ott (The Woman Who Wasn’t There) (2012): A film a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadás egyik túlélőjéről szól. Tania Head a World Trade Center 78. emeletéről menekült, és ő az alapító tagja a World Trade Center Túlélői (World Trade Center Survivors’) hálózatnak.
A probléma csak az, hogy a nő története soha nem történt meg, sőt, az állítólagos túlélő igazi neve nem Tania Head, hanem Alicia Esteve Head. A nő manipulációjának rengeteg ember bedőlt, és ezrekkel hitette el, hogy a férje meghalt az egyik toronyban, míg ő megmenekült.
Az igazság akkor derült ki, amikor már forgatták a dokumentumfilmet, ám a készítők úgy döntöttek, hogy erre építve fejezik be az alkotást, ami azért ijesztő, mert kiráz a hideg, ha belegondolunk, hogy vannak emberek, akik olyan jó manipulátorok, meggyőző hazudozók, mint Head.
Az öngyilkosok erdeje (Suicide Forest) (2011): A japán Aokigahara erdőről nem kell sokat mesélnünk, hiszen a horrorfilmek egyik kedvenc alapanyaga, ráadásul éppen idén készítettek róla egy újabb filmet.
Ha mégse csengene ismerősen az Aokigahara erdő neve, akkor annyit kell tudnunk róla, hogy évente több tucat öngyilkosságot követnek el benne. Ennek módszere leggyakrabban túladagolás, akasztás, vagy más technika. A Vice kamerákkal ment be az erdőbe, hogy a néző közelebbről is megismerhesse. Ennek eredménye, hogy több emberi csontvázat, nem rég felakasztott testet láthatunk az alkotásban.
Egy ilyen kis városban (In a Town This Size) (2011): Barátságos helyként ismerték az ’60-as és ’70-es években az Oklahoma állambeli kisvárost, aminek a neve Bartlesville. Az itt dolgozó háziorvost, Dr. Bill Doughertyt is kedves embernek képzelték, amíg ki nem derült, hogy molesztálja a pácienseit.
A férfi áldozatai a kamera előtt mesélték el, hogy az orvos milyen könnyen szerezte meg a bizalmukat. A film inkább szomorú, mint félelmetes, mert az áldozatok őszintén beszélnek a rémes emlékeikről.
Az öböl (The Cove) (2009): A díjnyertes dokumentumfilm a delfinmészárlás brutális valóságát tárja a nézők elé. Az alkotásban azt láthatjuk, hogy Japán részén milyen szörnyű módszerekkel fogják ki a delfineket, hogy eladhassák a részeiket.
Louie Psihoyos, a rendező és a csapata rejtett kamerákkal szerzett bizonyítékot, mert ki akartak állni az állatok mészárlása ellen. A dokumentumfilmben több száz delfin halála látható.
A cheshire-i gyilkosságok (The Cheshire Murders) (2013): 2007-ben Dr. Williams Petit arra ért haza, hogy két idegen férfi tartózkodik a nappalijában. A tettesek megverték a férfit, akit megkötözve zártak a pincébe, majd megerőszakolták a feleségét a két lányát, végül felgyújtották a házat.
Petit ki tudott szabadulni és a szomszédhoz rohant segítségért. A férfi megdöbbentő részletességgel mesélte el, hogy mit élt át azon a nyári estén, mi pedig jeges félelemmel gondolhatunk bele, hogy milyen érzés volt Petit-nek végighallgatni a felesége és a lányai sikoltozását, haldoklását.
Interjú egy kannibállal (Interview With a Cannibal) (2011): 1981-ben a párizsi Sorbonne-on tanult Issei Sagawa, aki meggyilkolta a 25 éves csoporttársát, majd közösült a holttesttel, végül megette a lány egyes testrészeit.
A japán férfit két nappal később fogták el, az áldozat holttestét pedig feldarabolva találták meg Sagawa hűtőjében. A dokumentumfilmben a férfi őszintén mesél arról, hogy mit tett és miért követte el a bűncselekményt.
Azt hallgatva, ahogy a kannibál felcsalta magához a lányt azzal, hogy segít neki egy egyetemi feladatban, azt gondolhatjuk, hogy jobb lett volna, ha inkább az Interjú a vámpírral című filmet nézzük, mert az legalább csak kitaláció.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
A horrorfilmek az emberi fantázia szüleményei, amelyeknek célja leginkább az, hogy a hirtelen képvágással, zajcsapással, vagy a sarokban felbukkanó nagyon ocsmány maszkos alakkal jól megijessze a nézőt, aki néhány film után csak nevetni tud az egészen.
A dokumentumfilmek esetében más a helyzet, mert azokat az élet írja, ezért máris sokkal ijesztőbbek, mint a legtöbb horror. Ha szeretnénk igazi borzongást, akkor kapcsoljuk a tévét valamelyik dokumentumcsatornája, vagy nézzük meg az alábbi dokumentumfilmeket!
Cropsey (2009): Hosszú ideje kering New Yorkban egy legenda, amely szerint Cropsey elkapja a rosszul viselkedő gyerekeket. A dokumentumfilm két rendezője a városban nőtt fel, tehát többször hallottak a rejtélyes gyilkosságokról. A készítők elhatározták, hogy az utcán fogják megkeresni a válaszokat. Amit találtak, az még a legendánál is ijesztőbb volt.A néző ugyanis sokáig azt hiszi, hogy Cropsey nem több egy átlagos városi legendánál, ám a készítők megtalálták azt a férfit, aki állítólag elkövette a gyilkosságot. A dokumentumfilm végén elgondolkodhatunk azon, hogy igaz-e a történet.
A dühöngő kislány (Child of Rage) (1990): A horrorfilmekben gyakran van egy kisgyerek, aki nagyon dühösen bámul a kamerába. Ebben a dokumentumfilmben azonban egy olyan kislány szerepel, aki nagyon is, hogy valóságos.Beth Thomas egy átlagosnak tűnő 6 éves volt, amikor megjelent róla az a film, amit a terapeutája készített. A kerek arcú, ártatlan szemű kislány súlyos gondokkal küzdött, ugyanis szinte még csecsemő volt, amikor a biológiai szülei szexuálisan bántalmazták.
Amikor 2 éves volt, akkor a fiútestvérével együtt nevelőszülőkhöz költözött. A korai trauma hatására, Beth rendszeresen dührohamot kapott, megölte a kutyájukat, madarakat bántott, valamint verte a testvérét.
Emellett gyakran kiabálta, hogy meg akarja ölni a szüleit.
A dokumentumfilmtől mindenkit kiráz a hideg, hiszen eleve a történet megrázó, de az még szörnyűbb, ahogy hallja az ember, hogy Beth kislányos hangon elmeséli az interjúban, hogy mi történt vele, és milyen problémái vannak. A terápia egyébként hatott, mert Beth meggyógyult, és most már nincs agresszív gondolata.
Friedmanék elfogása (Capturing The Friedmans) (2003): Boldog, harmonikus családként élt Arnold és Elaine, valamint gyerekeik, Seth, David és Jesse, ám 1987-ben az informatikatanárként dolgozó Arnoldnál gyerekszereplős pornó videókat találtak.A rendőrség nyomozni kezdett, hogy kiderüljön, a tanár molesztálta-e a diákjait. Később Arnoldot és Jesse-t fiatalkorúak molesztálásával vádolták. A dokumentumfilm azt mutatja be, ahogy a kertvárosi otthonukban várják a tárgyalásukat.
A dokumentumfilm tökéletes példája annak, hogy hiába néz ki valaki teljesen normálisnak, átlagosnak, kedvesnek, mert minden, amit látunk egy emberről, csak a felszín, és csak feltételezzük, hogy valójában milyen ember.
A gyilkosság művészete (The Act of Killing) (2012): Az új kormány intézkedéseként egymillió indonézt gyilkoltak meg 1965 és 1966 között az anti-kommunista tisztogatás közben.Sumatra legerősebb gyilkoló csoportját Anwar Congo vezette. Ő maga nagyjából ezer ember életét oltotta ki. Évtizedekkel később Congo elmesélte a gyilkos múltját a Vice-nak. Ő és a társai saját magukat játszották el a dokumentumfilmben, amihez western és musical elemeket adtak a készítők.
A napjainkban a hazájukban háborús hősként ünnepelt gyilkosokat, azért is félelmetes látni, mert Congo és társai közönyösen, gyakran nevetve mesélnek azokról a szörnyűségekről, amiket tettek.
A nő, aki nem volt ott (The Woman Who Wasn’t There) (2012): A film a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadás egyik túlélőjéről szól. Tania Head a World Trade Center 78. emeletéről menekült, és ő az alapító tagja a World Trade Center Túlélői (World Trade Center Survivors’) hálózatnak.A probléma csak az, hogy a nő története soha nem történt meg, sőt, az állítólagos túlélő igazi neve nem Tania Head, hanem Alicia Esteve Head. A nő manipulációjának rengeteg ember bedőlt, és ezrekkel hitette el, hogy a férje meghalt az egyik toronyban, míg ő megmenekült.
Az igazság akkor derült ki, amikor már forgatták a dokumentumfilmet, ám a készítők úgy döntöttek, hogy erre építve fejezik be az alkotást, ami azért ijesztő, mert kiráz a hideg, ha belegondolunk, hogy vannak emberek, akik olyan jó manipulátorok, meggyőző hazudozók, mint Head.
Az öngyilkosok erdeje (Suicide Forest) (2011): A japán Aokigahara erdőről nem kell sokat mesélnünk, hiszen a horrorfilmek egyik kedvenc alapanyaga, ráadásul éppen idén készítettek róla egy újabb filmet.Ha mégse csengene ismerősen az Aokigahara erdő neve, akkor annyit kell tudnunk róla, hogy évente több tucat öngyilkosságot követnek el benne. Ennek módszere leggyakrabban túladagolás, akasztás, vagy más technika. A Vice kamerákkal ment be az erdőbe, hogy a néző közelebbről is megismerhesse. Ennek eredménye, hogy több emberi csontvázat, nem rég felakasztott testet láthatunk az alkotásban.
Egy ilyen kis városban (In a Town This Size) (2011): Barátságos helyként ismerték az ’60-as és ’70-es években az Oklahoma állambeli kisvárost, aminek a neve Bartlesville. Az itt dolgozó háziorvost, Dr. Bill Doughertyt is kedves embernek képzelték, amíg ki nem derült, hogy molesztálja a pácienseit.A férfi áldozatai a kamera előtt mesélték el, hogy az orvos milyen könnyen szerezte meg a bizalmukat. A film inkább szomorú, mint félelmetes, mert az áldozatok őszintén beszélnek a rémes emlékeikről.
Az öböl (The Cove) (2009): A díjnyertes dokumentumfilm a delfinmészárlás brutális valóságát tárja a nézők elé. Az alkotásban azt láthatjuk, hogy Japán részén milyen szörnyű módszerekkel fogják ki a delfineket, hogy eladhassák a részeiket.Louie Psihoyos, a rendező és a csapata rejtett kamerákkal szerzett bizonyítékot, mert ki akartak állni az állatok mészárlása ellen. A dokumentumfilmben több száz delfin halála látható.
A cheshire-i gyilkosságok (The Cheshire Murders) (2013): 2007-ben Dr. Williams Petit arra ért haza, hogy két idegen férfi tartózkodik a nappalijában. A tettesek megverték a férfit, akit megkötözve zártak a pincébe, majd megerőszakolták a feleségét a két lányát, végül felgyújtották a házat.Petit ki tudott szabadulni és a szomszédhoz rohant segítségért. A férfi megdöbbentő részletességgel mesélte el, hogy mit élt át azon a nyári estén, mi pedig jeges félelemmel gondolhatunk bele, hogy milyen érzés volt Petit-nek végighallgatni a felesége és a lányai sikoltozását, haldoklását.
Interjú egy kannibállal (Interview With a Cannibal) (2011): 1981-ben a párizsi Sorbonne-on tanult Issei Sagawa, aki meggyilkolta a 25 éves csoporttársát, majd közösült a holttesttel, végül megette a lány egyes testrészeit.A japán férfit két nappal később fogták el, az áldozat holttestét pedig feldarabolva találták meg Sagawa hűtőjében. A dokumentumfilmben a férfi őszintén mesél arról, hogy mit tett és miért követte el a bűncselekményt.
Azt hallgatva, ahogy a kannibál felcsalta magához a lányt azzal, hogy segít neki egy egyetemi feladatban, azt gondolhatjuk, hogy jobb lett volna, ha inkább az Interjú a vámpírral című filmet nézzük, mert az legalább csak kitaláció.
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Hozzászólások