Köves Slomó: a gyűlöletre nem lehet gyűlölettel emlékezni
A gyűlöletre és a gyűlölködőkre nem gyűlölettel, hanem méltósággal kell emlékezni - mondta Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija a budapesti gettó felszabadulásának 75. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen pénteken Budapesten.
Köves Slomó úgy fogalmazott: "nem az a kérdés, hogy kik voltak a szüleink, hanem az, hogy mit kezdünk az ő emlékükkel". "Közös feladatunk tartalmassá tenni az emlékezést akkor is, amikor a túlélők, azok, akiknek személyes emlékeik vannak a vészkorszakról, "már nem lesznek közöttünk" - mondta.
A "magyar történelem legfeketébb bűne, hogy nem tudtuk megvédeni zsidó polgártársainkat, vagy nem is akartuk megvédeni őket, hiszen már a 20-as évektől megjelent egy sor zsidótörvény, amelyekre a magyar társadalom jelentős része a füle botját sem mozgatta. Ezzel a felelősséggel a mai napig szembe kell néznünk" - hangoztatta.
Borzalmas bűn az a gyűlölet, ami elindította a holokauszt eseményeit, ezért ma is az egyik legfontosabb feladat felszólalni a gyűlöletbeszéd, a kirekesztés ellen - tette hozzá Niedermüller Péter. Jákov Hadasz-Handelszman, Izrael budapesti nagykövete azt hangsúlyozta: Budapest utcáin járva számos emlékhely késztet arra, hogy "megálljunk és gondolkozzunk a múlt szörnyűségein". Az emlékezés pedig különösen fontos ma, amikor Európa-szerte ismét növekszik az antiszemitizmus, embereket nyíltan támadnak vallási vagy etnikai hovatartozásuk miatt - mondta a nagykövet.
Fahidi Éva író, holokauszt-túlélő azt mondta: ahhoz a generációhoz tartozik, "amelyik ha emlékezik, mindig gyászol is". A gettó 75 évvel ezelőtti felszabadítása örömteli, de nem lehet rá úgy emlékezni, hogy közben ne jusson eszünkbe azoknak az embereknek a szenvedése, akik a gettó falai között megfagytak vagy éhen haltak.
Szólt arról is: 18 éves volt, amikor megtapasztalta, hogy egyszerre gyűlöltté vált, és a világon bármit meg lehetett vele tenni. A legszörnyűbb indulat a gyűlölet, de aki megtapasztalja, hogy gyűlölik, biztosan olyan ember akar lenni, aki nem gyűlöl. A rendezvényen az áldozatok emlékére Oberlander Báruch a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője mondott kádist, majd a jelenlévők meggyújtották az emlékezés mécseseit.
A budapesti "nagy" gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le. A gettó 4513 lakásába 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból. Ez a szám gyorsan emelkedett, a következő év elejére elérte a 70-80 ezret.
Az összezsúfolt embereknek a Vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), amikor pedig december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki onnan. A gettó 1945. január 18-i felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak.
(Forrás: MTI)
Köves Slomó úgy fogalmazott: "nem az a kérdés, hogy kik voltak a szüleink, hanem az, hogy mit kezdünk az ő emlékükkel". "Közös feladatunk tartalmassá tenni az emlékezést akkor is, amikor a túlélők, azok, akiknek személyes emlékeik vannak a vészkorszakról, "már nem lesznek közöttünk" - mondta.
Ez a fajta, nem személyes múltra emlékezés egyfelől könnyebb, hiszen kevesebb fájdalommal jár, ugyanakkor "sokkal több tévelygésre ad lehetőséget". Példaként Pokorni Zoltán (Fidesz) XII. kerületi polgármester nagyapjáról szóló visszaemlékezésének fogadtatását említette. "Megdöbbentem nemcsak azon a pár őszinte mondaton, amit tőle hallhattunk", hanem visszaemlékezésének "tévelygő fogadtatásán is", azon, hogy a polgármester személyes mondatait milyen "kevesen fogadták az elvárható nyitottsággal és érzékenységgel" - fogalmazott.
Hozzátette: "ahogy nem érdem áldozatok leszármazottainak lenni, ugyanúgy nem bűn tettesek unokáinak lenni. Nem az a kérdés, hogy kik voltak a nagyszüleink", hanem hogy a rájuk való emlékezés tud-e "aktuális tanulsággal szolgálni a mi életünkben".
Niedermüller Péter (DK) erzsébetvárosi polgármester arról beszélt: az emlékezés mindig morális és politikai aktus is, a "saját felelősségünkkel való szembenézés". Ami 1944 és 1945 telén a VII. kerületben és egész Budapesten történt, az az "ország szégyene". "Nem elfelejthető és nem is megbocsátható (...), olyan teher, amellyel mindannyiunknak együtt kell élnünk" - fogalmazott a politikus.
A "magyar történelem legfeketébb bűne, hogy nem tudtuk megvédeni zsidó polgártársainkat, vagy nem is akartuk megvédeni őket, hiszen már a 20-as évektől megjelent egy sor zsidótörvény, amelyekre a magyar társadalom jelentős része a füle botját sem mozgatta. Ezzel a felelősséggel a mai napig szembe kell néznünk" - hangoztatta.
Borzalmas bűn az a gyűlölet, ami elindította a holokauszt eseményeit, ezért ma is az egyik legfontosabb feladat felszólalni a gyűlöletbeszéd, a kirekesztés ellen - tette hozzá Niedermüller Péter. Jákov Hadasz-Handelszman, Izrael budapesti nagykövete azt hangsúlyozta: Budapest utcáin járva számos emlékhely késztet arra, hogy "megálljunk és gondolkozzunk a múlt szörnyűségein". Az emlékezés pedig különösen fontos ma, amikor Európa-szerte ismét növekszik az antiszemitizmus, embereket nyíltan támadnak vallási vagy etnikai hovatartozásuk miatt - mondta a nagykövet.
Fahidi Éva író, holokauszt-túlélő azt mondta: ahhoz a generációhoz tartozik, "amelyik ha emlékezik, mindig gyászol is". A gettó 75 évvel ezelőtti felszabadítása örömteli, de nem lehet rá úgy emlékezni, hogy közben ne jusson eszünkbe azoknak az embereknek a szenvedése, akik a gettó falai között megfagytak vagy éhen haltak.
Szólt arról is: 18 éves volt, amikor megtapasztalta, hogy egyszerre gyűlöltté vált, és a világon bármit meg lehetett vele tenni. A legszörnyűbb indulat a gyűlölet, de aki megtapasztalja, hogy gyűlölik, biztosan olyan ember akar lenni, aki nem gyűlöl. A rendezvényen az áldozatok emlékére Oberlander Báruch a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője mondott kádist, majd a jelenlévők meggyújtották az emlékezés mécseseit.
A budapesti "nagy" gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le. A gettó 4513 lakásába 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból. Ez a szám gyorsan emelkedett, a következő év elejére elérte a 70-80 ezret.
Az összezsúfolt embereknek a Vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), amikor pedig december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki onnan. A gettó 1945. január 18-i felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint 3000 temetetlen holttestet találtak.
(Forrás: MTI)
Hozzászólások