Őszinte levél egy Angliába készülő 20 éves miskolci lánytól
Mostanában egyre nagyobb visszhangot kapnak a nyílt vagy blogokban megjelent levelek, amelyek a magyar fiatalok helyzetéről szólnak.
Nemrég itt írtunk egy fiatal nőről, aki őszinte levélben sorolta fel miért hagyta ott Budapesti munkáját, hogy Angliába menjen.
Most a Kettős Mérce blogon jelent meg egy Dalma nevű 20 éves miskolci lány levele, aki szintén erre a döntésre kényszerült.
A lány egyetemista volt, de ott kellett hagynia és a körülmények miatt fél év múlva párjával Angliába mennek dolgozni.
Dalma minderre a következő indokot írja: "Magyarországon élek és tűkön ülök, hogy kijussak Angliába. Az indok igencsak egyszerű: Nincs más választásom.”
Íme a 20 éves miskolci lány, Dalma levele:
Magyarországon élek és tűkön ülök, hogy kijussak Angliába. Az indok igencsak egyszerű: Nincs más választásom!
20 éves lány vagyok, és Miskolcon élek a barátommal és a családjával. Egy testvérem van, aki még anyukámmal él, szívességből az egyik ismerősüknél. Testvérem egészségügyi dolgozónak tanul egy neves miskolci iskolában, anyukám pedig konyhán dolgozik.
Én érettségi után elkezdtem az egyetemet, magyar- és etikatanárnak készültem.
A tanári karon a KLIK-től kaptuk az ösztöndíjat. Azt mondták, hogy legkésőbb november közepén utalják (miután felhívtuk őket) visszamenőleg, aztán havonta kapjuk. Ezt az ösztöndíjat március legvégén kaptam meg, amikor már eldöntöttem, hogy így nem mehet tovább.
Dolgoztam az egyetem mellett, de tanári szakon volt olyan nap, amikor reggel 8-tól este 7-ig tartottak az órák, hisz osztatlan képzésen két szakot egyszerre végzünk el. A fizetésem összegéről nem beszélnék, de egy kicsit sem fedezte az ellátásomat. Barátom szülei nagyon kedvesek, nem kértek tőlem még a rezsibe se, de ez nem maradhat így 6 évig. Mégis mi a fenének maradnék ilyen helyzetben? Miért nézném a dolgozó anyukám és az okos testvérem szenvedését még ki tudja meddig?
Fél év után hagytam ott az egyetemet, miután az első félévben egy forintnyi ösztöndíjat sem kaptam, és muszáj volt teljes munkaidős állást vállalnom. A döntésemben nemcsak az ösztöndíj hiánya játszott szerepet, hanem legfőképp a létbizonytalanság, nem láttam magam előtt perspektívát, hogyan élnék még 6 évig barátom szüleinek a nyakán.
A diploma utáni időszakra sem tudok pozitívan gondolni. Azt látom, hány tanárom él albérletben, vagy az iskolájától messze, a szüleinél (40-50 évesen is), és hogy ők sem mertek több gyereket vállalni, és nekik sincs saját, önálló lakásuk (ha mégis van, akkor leginkább külső segítséggel). Én szeretnék házat is, és gyerekeket is, viszont nem igazán látok magam előtt olyan embert, aki hitel nélkül, tanári fizetésből az átlagszínvonal felett él egy picivel is.
Én nem akarok egész életemben panaszkodni, hogy erre sem telik, és arra sem. Nem akarom azt mondani, hogy ezen a nyáron csak a mellettem lévő városba tudtam elmenni a strandra, és itt ki is merült a nyaralás. Úgy, hogy még a diploma után sem gondolhatok nagyobb álmokra – aminek persze természetesnek kellene lennie.
Nem látom a végét. Pontosabban, nem láttam. Barátom, Balázs, programozónak tanul és márciusban végez. Ő tavaly nyáron már ki akart menni Angliába, de megismert engem, így itt maradt, és tanul még egy szakmát.
Ő mindig is vágyott a Királyságba, de én annyira örültem az egyetemnek, hogy nem láttam mögötte a mocsarat. Az a fél év, amíg tanultam, rádöbbentett arra, hogy innen nincs jövő. Nem tudom tovább ezt csinálni, és nem is akarom. A gyerekemnek sem akarom ezt, de hogyan is szülhetnék egy ilyen országba? Sehogy, nincs lehetőségem tanulni (és nem az eszem miatt, mert bekerültem az egyetemre), így nincs lehetőségem a jobb élethez.
Egyetlen egy olyan indokot nem tudok mondani, ami arra motiválna, hogy itt maradjak. Amint kint biztos munkánk lesz, és a testvérem elvégezte az iskolát, anyukám is jön utánunk.
Visszajönni nem tervezünk. Ebből a bizonytalanságból és a napról-napra életből már most elegünk van, pedig Balázs is csak 23 éves.
Jelenleg egy munkaügyi központ által finanszírozott képzésen veszek részt, amiért fizetést kapok, így szakmám is lesz, és a pénzből ki tudunk menni majd. Március még messze van, és tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de úgy állunk hozzá, hogy ettől csak jobb lehet, még akkor is, ha csak mosogatunk – bár ez nyelvtudással eléggé valószerűtlen. És egyikünk sem egy elveszett gyerek, biztosan tudunk majd boldogulni.
Addig is, mindenkinek azt ajánlom, hogy gondolja végig: előreláthatólag meddig fog ebben a helyzetben maradni? A tanács, amit adhatok az, hogy merjen mindenki többre vágyni. Többet érdemlünk. Nem csak több pénzt, de több tisztességet, több motivációt, nagyobb megbecsülést és figyelmet.
A Kettős Mérce egyben arra buzdítja az olvasóit, hogy írják meg, miért maradnának vagy miért mennének el az országból.
A történetektől azt várják, hogy segítsenek abban, hogy a magyarok millióinak gondjai, a kilátástalanság a politika és a közélet kérdései közé jussanak.
Hozzászólások