Rettegő devizahitelesek II.

Bevallom, szurkoltam és szurkolok a Fidesznek a bankok elleni harcában.

Azon kevés dolgok egyike ez, amelyben egyetértek a majdnem kormányzó kormánypárttal. Szégyellem is magam emiatt, mert tudom,  hogy a gazdaság működéséhez nagyon nagy szükség van a pénzintézetekre. De azt is gondolom, hogy csak abban  az esetben, ha tisztességesen és jól működnek. És lássuk be, a rendszerváltás óta eltelt időszakban nem a bankok fogják kapni a tisztesség és becsület gyémántkoronáját.

Mint a nép egyszerű fia, bizony demagóg vagyok. Lehajtott fejjel mászkálok az utcán a fal mellett miatta, ez van, büntetésem érte a csontig horzsolt ego.  De az a helyzet, hogy az átlag embere nem a közgazdasági elemzésekből ítél, hanem a hétköznapi tapasztalatai, percepciói alapján. Nem mérlegel olyan behatóan, mint a vezető értelmiségiek hada. Egyrészt mert nem mindenki van a kellő tudás birtokában – hozzáteszem, nem is kell, hogy rendelkezzen azzal a tudással – ezért különálló szakma és tudomány a pénzzel való játék.  Másrészt, mert nincs egy félórája sem arra, hogy ezen gondolkozzon, mert szétrohad a munkától minimálbérért, esetleg egy kicsit felette. Vagy a közmunka megalázó és sáros csizmáját tapossa, még rosszabb esetben munkanélküli és teljesen elkeseredett. Vagyis a hétköznap embere érzelemből, sőt, indulatból alkot véleményt sok esetben.

Demagógiában él a nemzet e hazán! Mindenki alapélménye – e sorok írójának is az –, hogy nagy reménnyel megy a „bankjába”, mert szeretné elérni, hogy ne másodikán vonják le az aktuális törlesztőrészletet a számlájáról, mert akkor még nem kap fizetést, hanem tizedike környékén. A decens és udvarias hölgy a bankban mondja is rögtön, semmi baj, természetesen megoldjuk, csupán egy vidám szerződésmódosítás kell hozzá – ötvenezer forint lesz. És ez öt évvel ezelőtti ár volt ám. Egy papír egy pecséttel: ötven rugó. A szorongás első állomásainak egyikén ezt osztogatják. Szívesen látnék olyan kimutatásokat, hogy csak ebből a szürreálisan magas tételből mennyit profitált évente a bankszektor. De mondták már nekem azt is, mikor nyolcadik alkalommal sem tudtam lakáshitelt felvenni  – még ezek gátlástalan osztogatása előtt – és kiborultam, de nagyon, hogy „fiatalember, nem kellett volna gyereket csinálni.”

Azóta is zengnek bennem az empátia ezen erős szavai. Ebből is következik, hogy a bankok – a politikusokkal egyetemben – az előző írásban is emlegetett Fukuyama által áhított bizalmat, mint a társadalom és a gazdaság alappillérét, kihagyták a játékból. Annyira a vállukra szállt   a cinizmus  sötét madara, hogy nem foglalkoztak a  bizalommal. Pedig mint a gazdaság fő mozgatórugójának, a bankoknak is szüksége lenne az emberek bizalmára. A drága bőrfotelból nem úgy tűnik, de az emberek bizalma az egyik legnagyobb kohéziós erő, ergo a legnagyobb tőke. Hosszútávon mindenképpen. (Látom, ahogy a politikai elemzők fogják a fejüket, hogy ennyi egymásnak ellentmondó világnézetet egy cikkben még nem láttak). Nem mintha a banki elszámoltatási törvény ne lenne erősen csak  politikai kontextusban értelmezhető, viszont a politikai érdek alapja a társadalmat alkotó egyének bizalmának megszerzése, és   – ne legyünk naivak – manipulálása. Ezt kellett volna sokkal jobban megfontolniuk a bankoknak, szerintem. Az még érdekes kérdés, mivel sikerült elérniük, hogy a mostani árfolyamon forintosítsanak, milyen lapok, fenséges ászok voltak a kezükben, és kiknek. Ki telefonált, hogy fiúk, egy kicsit szerényebben. Nekem szimpatikusak az összeesküvés-elméletek, éppen ezért el tudom fogadni azt is, hogy a magát letagadó háttérhatalom telefonált. Nem kell rögtön rettegni ettől, csak azért mert a Bogár, a Boros meg a Bayer mondanak ilyeneket a Háttérképben. Mondanak ők érdekes dolgokat, attól még lehetünk haladó szellemű liberálisok, meg píszík, ha a húsz százalékán elgondolkodunk.

Én nem olvastam konkrét példákat arról, hogyan is emelkedtek meg a tartozások, álljon hát itt az enyém: hét évvel ezelőtt vettem fel 9 millió forintot mágikus svájci frankban, azóta fizetem, mint  az állat, és tavaly év végén 13 millió forint volt a tartozásom. Még egyszer vegyük át: hét évnyi törlesztés után ennyi. Ennek fényében magyarázza el nekem valaki, hogy a bankok egyoldalú szerződésmódosításai tisztességesek. Legutóbb az OTP Bank keresetét utasította el a Fővárosi Törvényszék a témában, ez a döntés is úszik a politikában, ezt mindenki  tudja. A devizahitelesek pedig rettegnek tovább.



Szerző: Cseri Pál