Lélektani gyakorlatok. Filmkritika

A francia film egy újabb bizarr gyöngyszemét tekinthetik meg azok, akik a magyar mozikban ma debütáló Holy Motors-ra váltanak jegyet. A franciák mindig is tisztelettel adóztak saját nemzeti filmes hagyományaik előtt és a mozi számukra kezdettől fogva központi szerepet játszott a kultúrában. Ezért talán nem is véletlen, hogy a mozi történetében elméleti és gyakorlati szinten paradigmaváltó "új hullám" irányzat is francia berkekből indult ki az '50-es évek végén.

Úgy tűnik azonban, hogy mostanában a francia mozi épp e nívós hagyományok előtt rója tiszteletét: amíg a tavalyi Oscar átadón 5 díjat bezsebelő A némafilmes című alkotás a némafilm hőskorszakának adózik, addig Leos Carax sokkal kevésbé közönségbarát filmje a színész lélektanát boncolgatja. Ám akik ezek alapján egy klasszikus drámai alkotást várnak, azoknak csalódniuk kell. A Holy Motors egy közönségpróbáló alkotás, amely, mint önmagáról beszélő művészet, némiképp öncélúra sikeredett. Ha a néző túljut az első 40 perc azon idegörlő próbálkozásán, hogy kitalálja miről is szól ez a film, és hagyja, hogy a főszereplő Denis Lavat zseniális játéka magával ragadja, akkor egy remek élményben lesz része.

És hogy miről is szól tulajdonképpen ez a film? A rendező a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón - melyet a magyar premier apropóján tartottak, s amelyet közönségtalálkozó kísért -  azt mondta, hogy ez a darab nem szólni akar, sokkal inkább kérdést feltenni. Arról, hogy mi a valóság és hogy az ember mennyiben kapcsolódik saját életéhez.
A Holy Motors Oscar, a színész egy napját követi nyomon. Látjuk átlényegüléseit egyik karakterből a másikba, s mintha minden egyes alkalommal egy új film kezdődne: Oscar teljes valójában átadja magát a kitalált személyiségeknek, s bár kétségtelen, hogy a szkeccsek, amelyekben részt vesz egy-egy külön univerzumot rejtenek magukban, a néző lassan azt kezdi firtatni, hogy hol van a valódi én? Hol van Oscar? Mintha a színész a játék hevében teljesen elfeledkezett volna magáról és feloldódott volna az előre eltervezett fantáziavilágban. Ez lenne a színészi sors? A totális identitásvesztés? És mindenki játszik vagy csak Oscar nem tudja abbahagyni?
S bár a film témáját tekintve fajsúlyos kérdéseket feszeget, a látványvilág, a ritmus és a stílus erősen ellensúlyozza a drámai felhangot. A Jean-Pierre Jeunet-t idéző stilizált környezet és a néhol fantasztikumba hajló jelenetek szürreális érzést kölcsönöznek, ugyanakkor a humor és a nézővel való kis összekacsintások rendkívül szórakoztatóvá teszik a filmet. Nem mehetünk el például szó nélkül Kylie Minogue jelenete mellett, mely azon túl, hogy az előadott dalban megfogalmazza a film fő filozófiai kérdéseit, egy szerre musical-paródiaként is funkcionál.

A szemfüles néző tehát a kettő az egyben jóleső érzésével térhet haza: az intellektuális tartalom és fantázia határtalan labirintusa kéz a kézben jár Leos Carax művészetében.

[video width="600" height="400" ][/video]