Milánóban divat a visszatérés
A sport és a politika összefonódásai gyakran egyértelműek, de ebben az esetben ennél is nyilvánvalóbb és szembetűnőbb a helyzet. Mi történik Milánóban?
Nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy Silvio Berlusconi politikai karrierjének végérvényesen leáldozott. Olaszország ex-miniszterelnöke úgymond visszavonulást fújt, pártja 15-18%-os támogatottságig süllyedt.
Közben a tulajdonában lévő, nagy múltú klub, az Ac Milan is mintha a lejtő szélére ért volna. Legalábbis egyértelmű volt, hogy fájdalmas újjáépítési folyamat előtt állt.
A Rossoneri a nyáron alapos kiadáscsökkentésbe kezdett. Egyrészt szép csendben elvált vagy félcsapatnyi veteránjától (és azok nem elhanyagolható fizetési csekkjeitől), eladta legértékesebb támadóját és védőjét: Zlatan Ibrahimovicot és Thiago Silvát. Ez a hirtelen váltás meg is látszott a pályán. Az ősz szörnyűre sikeredett. A piros-feketék játéka teljesen szétesett, november közepén a Serie A 13. helyén tanyáztak, mindössze öt pontra a kiesőzónától. A Bajnokok Ligájában négy meccsből csak egyet sikerült nyerniük.
Aztán valami megváltozott mindkét fronton. Berlusconi feltámadt és a választások előtt még éppen időben visszakapaszkodott oda, ahol újra tényezővé válhatott a politikai palettán. Hihetetlenül aktív és szokás szerint populista kampánnyal pártja 21,5%-ig kapaszkodott, az általa vezetett koalíció pedig 29,2%-ig masírozott – nem elég a győzelemhez, de elég ahhoz, hogy beleszólása legyen a továbbiakba.
A Milan a november 11.-én hazai pályán elszenvedett vereség óta (Fiorentina, 1-3) mindössze egyszer kapott ki, és jelenleg harmadik a tabellán. A Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata között pedig hatalmas meglepetésre, rendkívül okos játékkal legyőzte azt a Barcelonát (2-0), amelyet a világ legjobb csapatának tartottak egészen addig a meccsig, és amely csapat most megroppanni látszik. (De ez már egy másik történet. Visszavágó egyébként március 12-én.)
http://youtu.be/Ya-O1C4fqdA
Berlusconi visszatérésének okait és miértjeinek elemzését hagyjuk a politológusokra. Ami viszont a pályán történt, arról még a legelvetemültebb ellenlábasok is elismerik: profi munka.
Azt mondják, ahhoz, hogy egy csapat igazán jól teljesítsen, kell egy erőskezű menedzser, vagy nevezzük edzőnek, aki a tulajdonosok és a háttércsapat teljes körű támogatását élvezi. A Milan trénere nem éppen ilyen körülmények között dolgozott még január környékén sem. Amikor Berlusconit arról kérdezték, hogy Allegrivel képzeli-e el a következő szezont, Silvio csak ennyit mondott, mosolyogva: „Következő kérdés.”
Másnap Allegri reakciója egy vállrándítás és a „van citromunk, csináljunk limonádét” féle mosoly volt.
Két szezonnal ezelőtt olasz bajnok volt a csapattal. Abból az állandó magból öt játékosa maradt, amiből valójában csak három (a kapus, Christian Abbiati, a jobbhátvéd Ignazio Abate és a középpályás Kevin-Prince Boateng) mondható állandó tagnak, ha a jelenlegi csapatösszeállítást nézzük.
Sikeres csapatoknál a stabil kezdőcsapat is fontos. Nos, a Milan 27 Serie A meccsén két, azaz két ember (a 20 éves csatár Stephan El Shaarawy és a játékmester Riccardo Montolivo) kezdett e meccsek legalább kétharmadán. Összehasonlításképpen a listavezető Juventusnál ez a szám nyolc, a második Napolinál tíz. Allegri kénytelen volt rotálni megfogyatkozott keretét, de nem azért, mert annyira imád kísérletezgetni szezon közben, hanem a sérülések és a gyakori gyenge teljesítmények miatt.
Vegyük például a Barcelona legyőzésében hősies szerepet és egy-egy gólt vállaló Sulley Muntarit és Boatenget. Előbbi – írd és mondd – decemberben játszott először csapatában, akkor is nagyon gyengén. Utóbbiban előző évi teljesítménye alapján mindenki tudta, hogy olyan őserő, bátorság és vagányság párosul, hogy az mindenkire átragad, ha neki jól megy. De Boateng ősszel úgy szédelgett a pályán, mint egy anyját vesztett borjú. Mindenki tudta, hogy az nem ő, de mégsem volt képes többre hosszú-hosszú meccseken át. Pedig a bizalom megvolt.
Allegri a védelemmel sem állt túl jól, hiszen két egykor „csúcsmodellnek” számító belsővédővel számolhatott, akik sokáig rendkívül gyenge teljesítményt nyújtottak és rengeteg amatőr hibát vétettek. A 30 éves francia, Philippe Mexes folyamatos kondícióproblémával és formahanyatlással küzdött, mióta ingyen megérkezett az AS Romától: a 22 meccsen 13 sárga lapos teljesítmény nem éppen az a teljesítmény, amit egy ilyen múltú, rutinos védőtől elvárna edzője.
És a 26 éves Cristian Zapata, aki a nyáron érkezett a horrorisztikus szezont futó Villarealból. (A Sárga Tengeralattjárók le is süllyedtek a spanyol második osztályig.)
A lista folytatódik: Mathieu Flamini, aki már 2008 óta a csapat tagja és az embernek folyamatosan azaz érzése, hogy ennek egyetlen oka, hogy Galliani képtelen rá vevőt találni. A 29 éves kilencvenszeres brazil válogatott Robinho, aki egykor a Real Madrid és a Manchester City kulcsfigurája volt, jelenleg a piros-fekete kispadról figyeli az eseményeket. November óta mindössze kétszer volt a kezdőcsapat tagja.
Allegrinek tehát fel volt adva a lecke. Ő pedig úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy a különböző meccseken különböző variációkat próbált alkalmazni, mindig szem előtt tartva azt, hogyan lehetne kihozni leginkább kifulladt csapatában szereplő egyéniségek erősségeit. Hitt a fiatal tehetségeiben: a 20 éves El Shaarawyban és Mattia De Sciglioban, illetve a mindössze 18 éves szélső M’Baye Niangban. Végül megtalálta mindenki számára azt a helyet, ahol jól érezhette és a legtöbbet tudta kihozni magából.
A Milannak egy csomó olyan játékosa van, akik hosszú „szunyókálás” után találtak rá ismét önmagukra és kiváló formájukra: a legjobb példa erre a csatár Giampaolo Pazzini, aki korábban 11 meccsen keresztül volt gólképtelen, de vasárnap kettőt vállalt a Lazio ellen, és már az előző meccseken is remekül játszott.
A januári átigazolási szezon legvégén Galliani még egy kicsit megkavarta a levest egy rendkívül ellentmondásos figura, Mario Balotelli (22 éves) leigazolásával. A nem éppen fegyelmezettségéről híres-hírhedt Mario úgy látszik megtalálta a neki való öltözőt. Mindig hangoztatta, hogy kicsi kora óta Milan rajongó, de talán a legvérmesebb szurkolók sem remélhettek ilyen kiváló bemutatkozást és fegyelmezett játékot a fiatal válogatott csatártól.
Jelenleg süt a nap Milanó piros-fekete felén, de persze, Allegri limonádéja bármikor megsavanyodhat ismét. Ugyanakkor, ha az edző továbbra is ilyen eredményességgel tudja ötvözni a fiatalok lendületét, a tapasztalt öreg rókák fineszével és a Rossoneri a nyáron esetleg még erősíteni is tud néhány poszton, akkor hamar visszatérhet a legnagyobbak közé.
Ha ez megtörténne, körülbelül olyan visszatérés lenne az, mint amilyen a főnöké az olasz politikai életbe.
Forrás: The Wall Street Journal
Nem is olyan régen még úgy tűnt, hogy Silvio Berlusconi politikai karrierjének végérvényesen leáldozott. Olaszország ex-miniszterelnöke úgymond visszavonulást fújt, pártja 15-18%-os támogatottságig süllyedt.Közben a tulajdonában lévő, nagy múltú klub, az Ac Milan is mintha a lejtő szélére ért volna. Legalábbis egyértelmű volt, hogy fájdalmas újjáépítési folyamat előtt állt.
A Rossoneri a nyáron alapos kiadáscsökkentésbe kezdett. Egyrészt szép csendben elvált vagy félcsapatnyi veteránjától (és azok nem elhanyagolható fizetési csekkjeitől), eladta legértékesebb támadóját és védőjét: Zlatan Ibrahimovicot és Thiago Silvát. Ez a hirtelen váltás meg is látszott a pályán. Az ősz szörnyűre sikeredett. A piros-feketék játéka teljesen szétesett, november közepén a Serie A 13. helyén tanyáztak, mindössze öt pontra a kiesőzónától. A Bajnokok Ligájában négy meccsből csak egyet sikerült nyerniük.
Aztán valami megváltozott mindkét fronton. Berlusconi feltámadt és a választások előtt még éppen időben visszakapaszkodott oda, ahol újra tényezővé válhatott a politikai palettán. Hihetetlenül aktív és szokás szerint populista kampánnyal pártja 21,5%-ig kapaszkodott, az általa vezetett koalíció pedig 29,2%-ig masírozott – nem elég a győzelemhez, de elég ahhoz, hogy beleszólása legyen a továbbiakba.
A Milan a november 11.-én hazai pályán elszenvedett vereség óta (Fiorentina, 1-3) mindössze egyszer kapott ki, és jelenleg harmadik a tabellán. A Bajnokok Ligája legjobb 16 csapata között pedig hatalmas meglepetésre, rendkívül okos játékkal legyőzte azt a Barcelonát (2-0), amelyet a világ legjobb csapatának tartottak egészen addig a meccsig, és amely csapat most megroppanni látszik. (De ez már egy másik történet. Visszavágó egyébként március 12-én.)
http://youtu.be/Ya-O1C4fqdA
Berlusconi visszatérésének okait és miértjeinek elemzését hagyjuk a politológusokra. Ami viszont a pályán történt, arról még a legelvetemültebb ellenlábasok is elismerik: profi munka.
Azt mondják, ahhoz, hogy egy csapat igazán jól teljesítsen, kell egy erőskezű menedzser, vagy nevezzük edzőnek, aki a tulajdonosok és a háttércsapat teljes körű támogatását élvezi. A Milan trénere nem éppen ilyen körülmények között dolgozott még január környékén sem. Amikor Berlusconit arról kérdezték, hogy Allegrivel képzeli-e el a következő szezont, Silvio csak ennyit mondott, mosolyogva: „Következő kérdés.”
Másnap Allegri reakciója egy vállrándítás és a „van citromunk, csináljunk limonádét” féle mosoly volt.
Két szezonnal ezelőtt olasz bajnok volt a csapattal. Abból az állandó magból öt játékosa maradt, amiből valójában csak három (a kapus, Christian Abbiati, a jobbhátvéd Ignazio Abate és a középpályás Kevin-Prince Boateng) mondható állandó tagnak, ha a jelenlegi csapatösszeállítást nézzük.
Sikeres csapatoknál a stabil kezdőcsapat is fontos. Nos, a Milan 27 Serie A meccsén két, azaz két ember (a 20 éves csatár Stephan El Shaarawy és a játékmester Riccardo Montolivo) kezdett e meccsek legalább kétharmadán. Összehasonlításképpen a listavezető Juventusnál ez a szám nyolc, a második Napolinál tíz. Allegri kénytelen volt rotálni megfogyatkozott keretét, de nem azért, mert annyira imád kísérletezgetni szezon közben, hanem a sérülések és a gyakori gyenge teljesítmények miatt.
Vegyük például a Barcelona legyőzésében hősies szerepet és egy-egy gólt vállaló Sulley Muntarit és Boatenget. Előbbi – írd és mondd – decemberben játszott először csapatában, akkor is nagyon gyengén. Utóbbiban előző évi teljesítménye alapján mindenki tudta, hogy olyan őserő, bátorság és vagányság párosul, hogy az mindenkire átragad, ha neki jól megy. De Boateng ősszel úgy szédelgett a pályán, mint egy anyját vesztett borjú. Mindenki tudta, hogy az nem ő, de mégsem volt képes többre hosszú-hosszú meccseken át. Pedig a bizalom megvolt.
Allegri a védelemmel sem állt túl jól, hiszen két egykor „csúcsmodellnek” számító belsővédővel számolhatott, akik sokáig rendkívül gyenge teljesítményt nyújtottak és rengeteg amatőr hibát vétettek. A 30 éves francia, Philippe Mexes folyamatos kondícióproblémával és formahanyatlással küzdött, mióta ingyen megérkezett az AS Romától: a 22 meccsen 13 sárga lapos teljesítmény nem éppen az a teljesítmény, amit egy ilyen múltú, rutinos védőtől elvárna edzője.
És a 26 éves Cristian Zapata, aki a nyáron érkezett a horrorisztikus szezont futó Villarealból. (A Sárga Tengeralattjárók le is süllyedtek a spanyol második osztályig.)
A lista folytatódik: Mathieu Flamini, aki már 2008 óta a csapat tagja és az embernek folyamatosan azaz érzése, hogy ennek egyetlen oka, hogy Galliani képtelen rá vevőt találni. A 29 éves kilencvenszeres brazil válogatott Robinho, aki egykor a Real Madrid és a Manchester City kulcsfigurája volt, jelenleg a piros-fekete kispadról figyeli az eseményeket. November óta mindössze kétszer volt a kezdőcsapat tagja.
Allegrinek tehát fel volt adva a lecke. Ő pedig úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy a különböző meccseken különböző variációkat próbált alkalmazni, mindig szem előtt tartva azt, hogyan lehetne kihozni leginkább kifulladt csapatában szereplő egyéniségek erősségeit. Hitt a fiatal tehetségeiben: a 20 éves El Shaarawyban és Mattia De Sciglioban, illetve a mindössze 18 éves szélső M’Baye Niangban. Végül megtalálta mindenki számára azt a helyet, ahol jól érezhette és a legtöbbet tudta kihozni magából.
A Milannak egy csomó olyan játékosa van, akik hosszú „szunyókálás” után találtak rá ismét önmagukra és kiváló formájukra: a legjobb példa erre a csatár Giampaolo Pazzini, aki korábban 11 meccsen keresztül volt gólképtelen, de vasárnap kettőt vállalt a Lazio ellen, és már az előző meccseken is remekül játszott.
A januári átigazolási szezon legvégén Galliani még egy kicsit megkavarta a levest egy rendkívül ellentmondásos figura, Mario Balotelli (22 éves) leigazolásával. A nem éppen fegyelmezettségéről híres-hírhedt Mario úgy látszik megtalálta a neki való öltözőt. Mindig hangoztatta, hogy kicsi kora óta Milan rajongó, de talán a legvérmesebb szurkolók sem remélhettek ilyen kiváló bemutatkozást és fegyelmezett játékot a fiatal válogatott csatártól.
Jelenleg süt a nap Milanó piros-fekete felén, de persze, Allegri limonádéja bármikor megsavanyodhat ismét. Ugyanakkor, ha az edző továbbra is ilyen eredményességgel tudja ötvözni a fiatalok lendületét, a tapasztalt öreg rókák fineszével és a Rossoneri a nyáron esetleg még erősíteni is tud néhány poszton, akkor hamar visszatérhet a legnagyobbak közé.
Ha ez megtörténne, körülbelül olyan visszatérés lenne az, mint amilyen a főnöké az olasz politikai életbe.
Forrás: The Wall Street Journal
Hozzászólások