Szabályszegő kisfiú miatt pusztult el a Kecskeméti Vadaspark vemhes szurikátája
Ijedtében csapta a földhöz Zarát az a diák, aki a tiltás ellenére, benyúlt a ketrecbe.
Tragikus hírről számolt be tegnap a Kecskeméti Vadaspark, ahol Zara, a vemhes szurikáta, értelmetlen halált halt, a meg nem született kicsinyeivel együtt. A bajt az okozta, hogy a vadaskertbe látogató egyik kisfiú nem foglalkozott a szabályokkal, amelyek értelmében, tilos volt benyúlni Zara ketrecébe.
A vemhes szurikáta, a családja védelmezése miatt, beleharapott a gyerek kezébe, mire a rémült diák a földhöz vágta a kisállatot, akit újra sem lehetett éleszteni, mert a kicsinyeivel együtt, azonnal elpusztult.
Tokovics Tamás, a Kecskeméti Vadaskert igazgatója egy Facebook posztban emlékezett meg Zaráról:
„Május az osztálykirándulások hónapja. A mai napon is több csoport érkezett a Vadaskertbe.
Az egyik legnagyobb kedvenc, nem csak a miénk, a látogatóké, hanem a médiáé is, Zara a kis szurikáta. Biztos, hogy még sokan emlékeznek arra, amikor Zara másfél évvel ezelőtt hozzánk került és médiasztár vált belőle. A sürgés-forgásával, kíváncsiságával, bújásával sikerült mindenki szívébe belopnia magát. Fél éven át, addig, amíg nem készült el az új kifutója, minden nap az irodámban töltötte a nappalokat, az éjszakákat pedig otthon a házunkban.
Ebben az időszakban nem csak a közös pihenések miatt került közelebb hozzám, hanem a spánielünknek is remek játszótársává is vált. Amikor elkészült a kifutó, akkor nehéz szívvel mondtam le a napi autózásról, a közös „tévézésről”, de mind úgy gondoltuk, hogy ez a helyes döntés számomra és számára is.
Mindenkinek nagy örömöt okozott, amikor egy ifjú legény, Zorró is megérkezett a vadaskertbe, és szerelmük gyümölcse is megszületett. Emlékszem, hogy nagy esemény történt, amikor bementem hozzájuk a kifutóba, ahol leültem egy fára. Kijött Zara, majd elkezdődött a szokásos szertartásunk, az üdvözlő dörgölőzés, a kabát alá bújás, és az elégedettség hangjait is hallottam. Miután letettem, Zara bement a kotorékába és kihozta a kicsinyét, akit letett a lábam elé, hogy bemutassa. Ugyanúgy a könnyeimmel küszködtem, mint most, ha visszagondolok a mai eseményre.
A meghitt perceink ritkulni kezdtek, mert tudtam, hogy most már nem én jelentem neki a családot, hanem Zorró és az aprócska utód. A kicsi növekedett, mi pedig reménykedtünk, hogy egy új kolónia alakul, ugyanis Zara pocakja idén újra nőni kezdett.
Hogy kinek a hibája a ma történtek? Talán a mai fiatalságé, akik közül egyre kevesebben tisztelik a természetet, az életet. Talán az, hogy a kísérő tanárok egyre kevésbé tudnak odafigyelni a rájuk bízott diákokra. Talán az, hogy a szülőknek a nagy hajtásban egyre kevesebb idejük van arra, hogy beszélgessenek a gyermekeikkel, hogy felhívják a figyelmüket az egymás, és a természet iránti tiszteletre…
Ezeknek a hibáknak a kutatásával, feltárásával, sajnos nem hozhatjuk vissza az életbe Zarát. De! Talán ezeknek a soroknak az elolvasása után le kellene ülnünk, hogy egy kicsit magunkba mélyedjünk és elgondolkozzunk, hogy egy-egy meggondolatlan tettünkkel mennyi embert, gyereket fosztunk meg az élménytől, a természet mulandó szépségétől és az önfeledt mosolytól...”
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Hozzászólások