Alapvető természetünk a tudomány tükrében

Az emberek alapvetően jók vagy rosszak? Ez azoknak a kérdéseknek az egyike, melyet az emberiség már a kezdetek óta újra és újra feltesz. Évezredek óta filozófusok vitáznak azon, hogy vajon az emberi természet alapvetően jó, melyet a társadalom ront el, avagy természetünk eredendően gonosz, melyet a társadalom tart kordában. A tudósok felfedtek néhány olyan bizonyítékot, melyek fordulatot hozhatnak e témában.

Alapvető jellemvonásaink felfedezésének egyik hatékony módja, ha vizsgálati alanyokká a kisgyermekeket tesszük meg. A gyermeki elme ugyanis az emberi természet csodálatos kirakataként szolgál. A kisgyermekek olyan emberi teremtmények, akik minimális kulturális befolyással rendelkeznek: nincsenek barátaik, sosem voltak még iskolában illetve egy könyvet sem olvastak még el. Saját testük felett sem rendelkeznek teljes kontrollal, a nyelvről nem is beszélve - ilyen módon elméjük olyan ártatlan, amennyire ez egy emberi lény esetében lehetséges. Szerencsére nincs szükség nyelvre ahhoz, hogy kifejezzük gondolatainkat: a gyermekek remekül kommunikálják azt, hogy mi az ami érdekli őket vagy mi az, amit akarnak.

A Yale Egyetemen leleményes kutatása arra enged következtetni, hogy még a legifjabb embereknek is van érzékük a jó és a rossz elkülönítéséhez, sőt, valószínű, hogy ösztönösen előnyben részesítik a jót a gonosszal szemben. És hogy hogyan is folyt a kísérlet? Lévén, hogy a gyermekek figyelme korlátozott, a kutatók egy játékos kísérleti módszert eszeltek ki: egy sematikus bábjátékot mutattak be a gyermekeknek, melynek három szereplője - a kör, a négyszög és a háromszög - , és egy díszlete  - a domb - volt. Az egyik szereplő fel szeretett volna mászni a dombra, miközben a másik két szereplő közül az egyik segíteni, a másik pedig akadályozni próbálta ebben. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, mert már most egy pszichológiai értelemben bámulatos dolog történik: minden ember hasonlóképpen értelmezné a fent leírt jelenetet, annak ellenére, hogy a bábok csupán mozgó formák voltak a színpadon, minden emberi jellemvonástól mentesen. Mégis, az emberi elme egy ilyen jelentéktelen jelenetet is hajlamos céltudatosan tevékenykedő karakterekként értelmezni. Ez a mozzanat arra enged következtetni, hogy emberi természetünk része, hogy ösztönösen egy tudatos létezőt feltételezünk a másikban.

A kísérletben résztvevő kisgyermekek ezek után szabadon választhattak a segítő vagy a hátráltató figura közül, s többségében a segítő figura után nyúltak. Ez arra enged következtetni, hogy a gyermeke hasonlóan a fent leírtakhoz, motivációkat társítottak a figurákhoz és nem csupán véletlenszerű mozgásmintát értelmeztek. A kutatók, annak érdekében, hogy ellenőrizzék a kísérlet eredményét, egy újabb jelenetet mutattak a gyermekeknek. A hegymászó figura egyik esetben a segítő, a másik esetben a hátráltató figura irányába mozdult el. A gyermekek egyértelműen nagyobb figyelmet szenteltek a hátráltató figurával történő interakciónak. Ezt kutatók a meglepetés hatásaként értelmezték: a gyermekek megrökönyödtek azon, amikor a "főhős" a rosszakaróval barátkozott. A figurától elvárt viselkedés ugyanis az lett volna, hogy a jó szándékú figurához megy oda, beteljesítve ezzel a happy end iránti igényt.

Ezt a kutatási eredményt akkor értelmezhetjük, hogy ha azt  feltételezzük, hogy a gyermekek, még a maguk kezdetleges elméjével is rendelkeznek elvárásokkal az emberi cselekedeteket illetően. Azon túl, hogy a mozgást a motiváció eredményeként értelmezik, még arra is képesek, hogy a segítő szándékot előnyben részesítsék az ártóval szemben. Bár nem mindenki ért egyet ezzel az eredménnyel, annyi mégis elmondható, hogy az emberi morál arra a képességünkre is épül, hogy konkrét értelmet tulajdonítunk a motivációknak és ösztönösen előnyben részesítjük a jó szándékot.

Forrás: www.bbc.com