A visszafordíthatatlan út
Huszonnégy óra telt el. Huszonnégy hosszú óra, mióta utoljára éreztem a szél simogatását az arcomon, a motor dübörgését a lábam alatt. Az emlékek most is élénken pörögnek, mintha még mindig ott lennék.
Tibi, a legjobb barátom születésnapi bulijába indultam. Látom anyám arcát magam előtt, ahogy mosolyogva a konyhából még utánam szól:
– Jó szórakozást, és vigyázz magadra, kisfiam!
A motor ott várt a garázsban. Ahogy a kulcsot elfordítottam, azonnal éreztem azt a megszokott izgalmat. Száguldani, a szabadság érzése, ez volt az én világom.
Tibi haveromnál jó volt a hangulat: hangosan nevettünk, beszélgettünk, viccelődtünk. A születésnapi torta után előkerültek az italok is.
– Csak egy pohár, az még belefér – győzködtem magam, miközben kortyoltam az első sört.
Már késő este volt, amikor vége lett a bulinak és elindultam hazafelé. A hideg levegő csípte az arcomat. Nem ittam sokat, úgy éreztem, teljesen ura vagyok a helyzetnek. Ahogy repesztek a motorommal az úton, érzem, ahogy a szél belekap a kabátomba. Imádom az érzést, ahogy a motor dübörgött alattam. Egy kicsi gázt adok még…
A kamion hirtelen bukkant fel. Túl gyors voltam. Egy pillanat. Egyetlen pillanat, és minden megváltozott.
Nyolc nem fogadott hívás. Tíz üzenet.
– „Mi van, haver, hazaértél?”
– „Hívj, hogy rendben vagy, aggódom! – puszi, anyu.”
Egyikre sem válaszolhattam.
Egy járőrkocsi állt meg a házunk előtt. A csengő hangja élesen törte meg a csendet. Az ajtóban két rendőr állt, egy idősebb, megfáradt tekintetű férfi és egy fiatalabb, aki, alig mert a szüleim szemébe nézni. „Sajnálom…” — kezdte a fiatalabb rendőr, de a szavak megakadtak a torkán.
A legjobb barátom remegő kézzel tartja a telefont. Lerogy az ágy szélére, képtelen felfogni, ami történt. Emlékek villannak be: közös nevetések, titkos beszélgetések, álmok a boldog életről. A fájdalom végül kitör belőle és dühödten a falhoz vágja a telefont, majd kitör belőle a zokogás.
Most itt állok az úton, azon a helyen, ahol minden véget ért. Már nem érzem a testemet, nincs fájdalom, csak az a tehetetlen vágy, hogy visszafordíthassam az időt. Látom a szüleim, és a barátaim mérhetetlen fájdalmát, amit a veszteségem okozott. Nem így kellett volna történnie. Ha tehetném, visszamennék ahhoz a pillanathoz, amikor megittam azt az első pohár sört. Vagy amikor felszálltam a motorra. De most már késő.
RÁDI MÓNIKA
FOTÓ: PIXABAY
Forrás: http://www.police.hu
Hozzászólások