A rettegő Közjó
Ül a Közjó a piszkos tapétájú garzonlakásban, és szarul érzi magát. Csupa szemét minden körülötte, papír fecnik, injekciós tűk, szorongáscsillapítók szanaszét, még a déd apukájától örökölt Doxa karórája is a padlón hever. Alig ketyeg. Nincs ereje felvenni a padlóról. Igazából semmihez sincs ereje, pedig takarítani kellene, gondolja ólmos fejében, takarítani kellene, de nagyon.
A Közjó beteg, de van egy alig működő tévéje, ami legalább annyira szar, mint ahogy érzi magát. Nem is olyan régen még egy tágas polgári lakásban lakott mosolygós bútorok között egy tágas utcában, aminek mér elfejtette a nevét. Azt gondolja nagy bújában, hogy nem ez nem véletlen, tettek róla, hogy felejtse el, megbabonázták.
Az a baj, hogy nem emlékszik már a gyerekkorára, amikor feltétlenül boldog volt és felszabadult. Nézi szerencsétlen tévéjét, amiben lépten-nyomon róla beszélnek, hogy ő milyen fontos, hogy a polgárok így meg úgy. Nézi, és nem érti az egészet, felháborodni meg már nincs ereje. És azon kapja magát, hogy nosztalgiázni kezd: a Kádár-rendszer végére gondol, hogy akkor mennyivel érezte jobban magát. Lássuk be, lényegesen, mondja magának, de meg is retten, hogy oké, de milyen áron, és végső soron azok mégis csak mocskos kommunisták voltak.
A Közjó nem szerette a kommunistákat, hiába vitték drága vendéglőbe és fizették a taxit, átlátott rajtuk. Aztán egy napon nagyon beteg lett – nem úgy, mint most, nem is tudja mi volt a különbség, nincsenek rá szavai, de máshogy – és fiatalok jöttek az akkor még tágabb lakásába, gyógyszert hoztak neki, amit úgy neveztek: rendszerváltás. Akárha drogot adtak volna be neki, a Közjó úgy érezte, van remény, hogy innentől mindenre képes.
De ez nem tartott sokáig, túladagolták neki a privatizáció nevű másik gyógyszert, plusz egyszer kapott egy csomagot postán, amitől majdnem felrobbant az egész lépcsőház, épp hogy megúszta. Majd jött a szomszéd a földszintről és hátulról leütötte, valami Válság vagy ki. Most meg ez van. A Közjót átköltöztették ide, ebbe a szar garzonba, néha hoznak neki egy kis ebédet, de már nem beszélgetnek vele, nem kérik ki a véleményét, csak a sajnálatot látja a szemükben. De mindenki rá hivatkozik.
Hogy azért kell milliókat, milliárdokat adni a haveroknak, hogy utána tudjanak a Közjóval foglalkozni, a legutóbb majdnem ezt. Olyankor összeszedi, magát feláll és szembenéz a durván recsegő dobozzal, majd elordítja magát: basszátok meg, már azt sem tudjátok, melyik utcában lakom!
Szerző: Cseri Pál
Hozzászólások