A szegregáció mély árka

A cigányságon segíteni kell, ezt minden értelmes ember így gondolja. Nehéz és kényes ügy, különösen, ha visszagondolunk, hogy annak idején még a szó is le volt tiltva, helyette a roma kifejezést kellett használni, aztán maguk az érintettek mondták, hogy elég volt már a sok romázásból, mi cigányok vagyunk.

A kilencvenes évek közepén vagy annak a vége felé erősödött fel ez a hisztéria, rengeteg kínos politikai műsorban csetlettek-botlottak a műsorvezetők és meghívott vendégeik, végül a roma szó mintha nem kapott volna akkora bizalmat, bár használjuk mind a kettőt. Ebből is látszik a kérdéskör nehézsége, hogy már a szóhasználat is ekkora szemantikai vitát generált, amely húzta maga után az aktuálpolitikai és ideológiai kódokat. Azt gondolom, hogy a rendszerváltás óta létrejött, megalakult, szétesett és szétszéledt pártok, tehát a teljes magyar politikai osztály és a rajtuk lógó vezető értelmiségiek közös bűne, hogy ezt a társadalmi problémát nem tudták orvosolni.

Voltak próbálkozások (megalakultak a cigány kisebbségi önkormányzatok, amelyek elég nagy százalékát arra teljesen alkalmatlan személyek, vagy kalandorok kezére adták) és a mai napig is vannak ötletek, de sikerült olyan beszédteret kialakítani, amelyben, ha kritikát fogalmaz meg valaki a cigánysággal szemben, azonnal rasszista lesz – erről persze le kell választani, ha valaki rasszista, csak a rasszizmusából kiindulva fogalmaz meg kritikát és általánosít. És ez nem tesz jót sem a cigányságnak, sem a többségi társadalomnak, és akkor máris összezavarodhatunk ezen a szétválasztáson, mert akkor a többségi társadalomban nincsenek cigányok? Hogy is van ez? Emlékszem, hogy milyen hatalmas balhé és tiltakozás volt a Pesty László rendezte dokumentumfilm, a Cigányút miatt, amely lehet, hogy Magyarországon először próbálta lebontani a paranoiát a témáról és próbált őszintén reagálni, plusz megfogalmazni kérdéseket. Tette mindezt az érintettek bevonásával, végül is Forgách Istvánra volt felépítve az egész film, arra a cigány értelmiségire, aki igen komolyan állítja szembe saját közösségét a problémáival, tükröt tart, kemény tükröt, de lehet, hogy ez a fajta őszinteség az első lépesek egyike, valamilyen megoldás felé. Nekem tetszett a film, rögtön ki is kérem magamnak, ha rasszistának bélyegeznek emiatt.

Nyilván való, hogy Pesty személye volt a tiltakozás alapja, nyilvánvalóan ezt a hozzáállást kellene elfelejteni, hogy a másik oldal embere, akivel nem értünk egyet, és nem szimpatikus semmilyen szinten, nem mondhat semmit, amin elgondolkodhatunk. Elkeserítek mindenkit, de mondhat, és legalább a romák iránt érzett szolidaritásból el kellene gondolkodni rajta. Nem egyetérteni, nem helyeselni, hanem átgondolni, írom ezt liberálisként és nem visz el az ördög.

Egy asztalhoz kellene ültetni, mondjuk Forgách Istvánt, vagy Bogdán Lászlót, Cserdi polgármesterét meg még egy csomó tehetséges és igazán merész értelmiségit, adni a kezükbe megfelelő hatalmat és tőkét, hogy keressenek új utakat, keressék a jövőt, és persze azt is ki kellene mondani, hogy százszázalékos megoldás nem fog születni, hátha ez segít. Mert például a szegregált oktatás réme nem fog segíteni, sőt, súlyos károkat, hatalmas társadalmi feszültségeket okozhat és mélyíthet el, gettóba zárja a gyerekeket és nem is akármilyenbe. Ha külön osztályokat, netán iskolákat hoznak létre a cigánygyerekeknek előbb-utóbb robbanni fog a megkülönböztetés, megbélyegzés, akár egy időzített bomba.

Gondoljunk csak bele abba, hogy milyen ciki lett szakmunkásképzőbe járni. Már húsz évvel ezelőtt is azt mondták, hogy a hülyék járnak oda, pedig volt olyan szakma, ahová 4,5 átlaggal lehetett bekerülni, mégis ez a tévedés terjedt el a fiatalok, de az idősek körében is. Senkinek nem érdeke, hogy még jobban eltávolodjanak ezek az emberek, magukra maradva a problémáikkal, viszont nekik is át kell gondolniuk szerepüket a társadalomban, és ami a nagyon fontos a felelősségüket is – ebben kell segítenünk nekik, hogy újra tudják fogalmazni önmagukat.