A vallásszabadság bilincsei
A vallásszabadság bilincsei, avagy hogyan lehet egyházakat nem egyházként kezelni? Az alábbi írás azt mutatja, hogy mi volt régebben és mi várható ha a jelenlegi úton halad tovább az ország...
A magyarországi vallásszabadság történetét, az erre vonatkozó törvényeink jogi alkalmazásának históriáját és ezeknek történeti hátterét kevéssé tárta fel a magyar jogtörténeti kutatás. A 16-17. századi vallásszabadsági törvényekről, a türelmi rendeletről hasznos monográfiák állnak rendelkezésünkre, de az újabb kori vallásszabadsági törvények hatásának vizsgálatáról kevesen értekeztek.
A nagy parlamentáris küzdelmek után megszületett 1895:43. törvénycikk százados évfordulóját reprezentatív körülmények között megünnepeltük, de ennek a hosszú életű törvénynek – mely kisebb-nagyobb módosításokkal csaknem száz esztendeig volt érvényben – az alkalmazásának történetét még nem tártuk fel kellő mélységben. Pedig hatástörténeti elemzése ma is sok megszívlelendő tanulsággal szolgál a törvényhozóknak. Egy törvén akkor éri el a célját, a törvényhozók szándékát akkor elégíti ki, ha az életet, a gyakorlatot segíti helyes mederbe terelni. Ekkor hasznos korlát lesz és nem útakadály.
Hosszú egyházpolitikai küzdelmek után született meg ez a törvény, mely a liberális gondolkodási mód jelentős győzelme volt. Előkészítésén nem kevesebbet fáradozott az akkori kormányzat. A király 1895. november 22.-én szentesítette a törvényt és az „Országos Törvénytár” november 26.-án közzétette. Szándéka hibátlan volt, hiszen az 1.§-ban lefektetett alapelv máig figyelemre méltó és igaz. „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között különösképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkinek sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásába akadályozni, vagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni”.
Ezzel a haladó, nagyon liberális alapelvvel induló törvény mégis szándékai ellenére létrehozta a bevett, elismert és az el nem ismert egyházak hármas kategóriáját. Ennek az lett az eredménye, hogy a törvény szándéka ellenére hosszú évtizedeken át fenn lehetett tartani a kisebb új protestáns evangéliumi egyházak jogfosztott státuszát. 1990. elején, a rendszerváltás hajnalán új vallásügyi törvény született, ami ezt az akkor csaknem egy évszázados törvényt leváltotta. Ez épp úgy haladó elveket rögzített, mint a régi törvény, mégis ennek alkalmazása során épp úgy veszélyeztet az, hogy valahol elromlik valami, mint a régi esetében megtörtént. Ezért időszerű az 1895: 43. tc. utóéletét, alkalmazásának történetét egy kicsit közelebbről megvizsgálni.
Péter László (1929-2008), a Londoni Egyetem jeles professzorának egyik tanulmánya érdekes képet ad ennek a törvénynek a hátteréről. Péter László szerint a vallási egyenjogúság kérdése az egyik legfontosabb politikai kérdés volt a 19-20. század fordulóján, mivel akkor még a lakosság túlnyomó többsége vallásos volt, viszont a különböző felekezetek közötti el-lentétek ekkor nagyon kiélezettek voltak. A vallások egyenjogúságának kérdése – de nem a vallás szabad választása és gyakorlása – a reformkor óta alapvető liberális követelés volt, amelyet a kiegyezés után úgyszólván valamennyi politikus vallott. „A felekezeti villongások miatt, az úgynevezett egyházjogi kérdés érintésétől irtózó Tisza Kálmán bukása után, csak az
1890-es években került sor átfogó egyházi reformra. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. XLIII. tc. deklarálta a lelkiismereti szabadság alapelveit és hallgatólagosan lehetővé tette felekezetenkívüliséget. A jogrend tehát a XIX. század során valamennyire a felekezeti egyenjogúsítás felé haladt. Oda azonban soha nem érkezett el. Az egyenjogúság felé mutató tendenciájával egy időben egy ellenkező irányú fejlődést figyelhetünk meg. A liberális politikusok az egyháznak és vallásoknak egy új jogi hierarchiába való betagozódását segítették, és ez akarva, akaratlan megtagadását jelentette a vallási egyenjogúság azon elvének, amelyben szilárdan hittek.”
Az 1895: 45. tc. annak az öt törvényből álló egyházpolitikai csomagnak a része volt, ami a liberális egyházpolitika kerete volt. Szilágyi Dezső, mint igazságügyi miniszter terjesztette be a törvényt, nem kis feszültségek között. A parlamenti vita előzménye a reverzális ügyében kirobbant feszültség volt, ami az egyház és az állam között alakult ki. Csáki Albin szankcionálni akarta azokat a plébánosokat, akik nem küldték el ellenőrzés céljából az illeté-kes hatóságokhoz az anyakönyvi kivonatokat. 1890-ben a Minisztertanács rendeletet hozott, hogy az anyakönyvi kivonatok elküldése elmaradásának esetén 50 forintbírságot voltak kötelesek fizetni a hanyag plébánosok, az „elkeresztelő” papok pedig ennek dupláját. Ennek végrehajtását a klérus kategorikusan megtagadta, amit a pápa hitvalló magatartásnak minősített.
A törvénycsomagból az első, az 1894:31. törvény a polgári házasságról és a házassági bíróságokról rendelkezett és ezzel sok feszült per végére tett pontot. Jellemző a jogi bizony-talanságra, hogy a törvény előtt 9-10 különböző házassági törvény volt érvényben. A második törvény (1894:32) a gyermekek vallásáról rendelkezett és az elkeresztelési botrányoknak akart véget vetni. Az 1868: 53. tc. helyett – amely szerint a gyermekek nemük szerint követik a szülők vallását, arra adott lehetősége, hogy a szülők kötelező érvényű megállapodást köthessenek a gyermekek vallásáról. A harmadik törvény a polgári anyakönyvezésről szóló 1894:33tc, mely véget vetett a felekezeti kényszerkeresztségeknek, melynek sokszor voltak szenvedő részesei a nazarénus és a baptista családok.
A negyedik törvény, az 1895:41. az izraelita vallást egyenjogúsította és a bevett vallások közé emelte. Ez erős antiszemita színezetű támadásokat váltott ki a konzervatív rétegekből. A négy törvényt megkoronázó ötödik, a vallásszabadsági törvényt pedig a felekezetnélküliséggel szemben felmerült komoly aggályok miatt támadták. Sokan a régi előjogok csorbulását látták benne. A törvén alapvetően pozitív szándéka ellenére egy hierarchikus rendszer jött létre, amelynek csúcsán a bevett vallások álltak. Ez a kifejezés (latinul: recepta religio) – törvénykönyvben 1790-ben jelent meg a két nagy protestáns felekezetre vonatkozóan, minden további meghatározás nélkül5. A későbbi időben pedig mindenféle jogi előnyöket kötöttek ahhoz, hogy tagja-e valaki egy bevett vallásnak vagy sem. (pl. 1848-ban a választójogban való részesedést). Így lassan a „bevett vallás” alkotmányjogi kategória lett, de a hozzá fűződő jogokat törvény sehol sem szabályozta, sőt a bevett vallások felsorolását sem kodifikálta semmilyen törvény. Ezt az 1895:43. tc. is elkerülte. Mégis előfordult, hogy 1848-ban az unitá-rius, majd 1895-ben az izraelita vallást nyilvánították „bevett vallásnak”. Az 1895:43. tc. megszületésekor a római katolikus és görögkatolikus, a három történelmi protestáns felekezet (ref. ev. unitárius), a görögkeletiek vagyis az orthodoxok és az izraelita felekezet volt „bevett vallás”.
Az 1895: 43. tc. rendelkezett az egyházak elismertetésének lehetőségéről is. Az elismertetéssel viszont nem lettek bevett vallásokká az újabb felekezetek. Sőt, az elismertetés elé olyan adminisztratív akadályokat igyekeztek emelni, amelyek lehetetlenné tették a szektának minősített újprotestáns egyházak szabad működését. A fiskális Magyarországon könnyű volt olyan jogi akadályokat találni, ami lehetetlenné tette az általános szabad vallásgyakorlást. A politikai okokból 1916-ban elismert iszlámvallás mellett csak a baptistáknak sikerült másod-osztályú elismert egyházzá lenni. 1896-ban beadták kérvényüket. Ezután csaknem egy évtize-des huzavona kezdődött, aminek vége az lett, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter 1905, 77 092 körrendeletével elismert felekezetnek nyilvánította a baptistákat. De ezt is sikerült megvétózni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1906. december 4-én hatályon kívül helyezte „az alispánok és polgármesterek azon határozatait, amellyel a baptista hitközségek megalakulását tudomásul vették, és egedül a budapesti hitközséget nyilvánítja ez idő szerint törvényszerűen megalakultnak.” Ez így is maradt egészen 1948-ig. A harmadik kategória az el nem ismert, megtűrt vallási közösségek egyre növekvő csoportja volt.
Péter László megállapítása ma is figyelemre méltó: „Ha az egyházak jogi viszonyait nem általános, minden vallásra egyaránt vonatkozó törvények szabályozzák, hanem a privilégium, a szokásjog, a rendelet, az országgyűlés rendelkezése és az ad hoc miniszteri intézkedések tarka keveréke, a rendszer nem fejleszti ki a polgári jogbiztonságot. Egy-egy vallás jogi státusza a politikai viszonyoktól függően javulhat vagy romolhat. Erre jó példa a magyar zsidóság története. 1986 előtt az izraelita vallás megtűrt vallás volt. 1871-ben elismert vallás lett és 1895-ben bevett vallássá lépett elő. De az 1942. VIII. tc. minden teketória nélkül visszaminősítette elismert vallássá. Ahol mindenki ugyanazon törvény alatt él – a civil társadalomban –, az egyik intézmény szabadságvesztése mindegyiket érinti. Ahol viszont az államtól való függés mértéke különböző jogállapotokat teremt, ott hiányos marad, sőt ki sem fejlődik az a polgári jogérzet, amely a másik jogának az elvesztését sérelmezi.”
Az első világháború után sem változott a helyzet. A vallásszabadság Magyarországon a bevett egyházak különbféle privilégiumaink zárt rendszere maradt. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormány egyik első rendelkezése volt, hogy az állam és az egyházak kapcsolatában éppúgy visszaállítsa a jogfolytonosságot, mint az állami élet egész vonalán. Ennek a folyamatnak részesei, munkálói voltak a történelmi egyházak. A jogfolytonosság útjában álltak a Tanácsköztársaság által kiadott jogszabályok, ezért „adminisztratív úton leendő leg-sürgősebb hatálytalanítása iránt” intézkedtek. Augusztus 18-án már közölte a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyházakkal, hogy az állam és az egyház közötti viszony tekintetében az 1918. évi október 31-e előtti helyzet az irányadó. Ez a rendelkezés a kisegyházakkal kapcsolatban is a régi viszonyok visszaállítását jelentette. A forradalmak idején a kisegyházakkal kapcsolatosan is volt panasza a református egyháznak. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1918-as forradalom idején sajnálkozva írta, hogy már nem lehet karhatalommal elvezettetni a baptista »atyafit«, aki a roskadozó református gyülekezetek romjain megjelenik. Ha össze nem szedjük magunkat, ötven év múlva mi leszünk a szekta és ők az egyház.”
A vallásszabadságra vonatkozó liberális jogszabályok – főként a nagy harcok árán létrehívott 1895:43. tc. – hatálya formálisan beletartozott a Horthy-korszak jogfolytonosságába, de a kisegyházak vonatkozásában a korábbi évtizedekhez képest lényeges romlás állt be. „A Horthy-korszak egyházpolitikája a bevett egyházak érdekeinek védelmét szolgálta, új vallásfelekezetek elismerésére nem került sor.” Kialakult az 1895:43 tc.-nek egy – a törvény szellemével ellentétes – értelmezése, amelynek lényege így foglalható össze: „Az a szabadság, amit a szekták… törvényeink alapján éveznek, az őket követő egyesek vallásgyakorlati szabadságának összessége, de annál nem több.” Mit jelentett ez? Nem illette meg őket a nyilvános, közös istentisztelet tartásának joga, sem ingó, sem ingatlan közös vagyonuk nem lehetett, a szektaként kezelt kisegyház sem tagjaival, sem mással semmiféle jogviszonyban nem lehetett. Közös istentisztelet céljából viszont tarthattak zártkörű gyűlést, sőt ha a szekta köve-tői idegen állampolgárok voltak, még nyilvános közös istentiszteletet is tarthattak az 1895:43. tc. 35. paragrafusának korlátai között. Annak sem volt semmilyen akadálya, hogy állandó lelkészt alkalmazzanak. Jogilag természetesen érvényben volt az 1895:43. tc. 1. paragrafusa, amely szerint „mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni.” Ez az elv mégsem érvényesülhetett, mert a szekták működését „közrendészeti ellenőrzés” alá vonták, és ügyükben a belügyminisztérium intézkedett. Éppúgy a VKF-2 foglalkozott velük, mint az illegális kommunista mozgalommal.
Ez a visszás jogi helyzet sok bonyodalomhoz vezetett. Lényegében a helyi hatóságok jó- vagy rosszindulatának voltak kiszolgáltatva az újprotestáns közösségek. A trianoni béke-szerződést becikkelyező 1921:33. tc. 55. paragrafusa szerint „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármily hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azok gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet vagy hivatalos intézke-dés nem lesz hatályos.” Ennek ellenére a szabadegyházi közösségeket állandó rendőri fel-ügyelet alá helyezte az állam, a közerkölcsiség sérelmének tartotta azt, ha híveket szereznek és ezzel a „felekezeti békét” veszélyeztetik.
Az itt felvázolt ellentmondó jogi helyzet megoldására több kísérletet tett az állam. Az első nagyobb igényű megoldási kísérlet 1923-ban volt, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egy tájékoztató irattal kereste meg az egyházakat, köztük a református egyházat is.15 Az irat szerint az újprotestáns közösségek „internationális irányúak, amivel az államra nézve veszélyesek is lehetnek”, ezért felhívják az egyház figyelmét erre a veszélyre. „Jogi kényszerrel ellenük alig tehető valami s a védekezés elsősorban lelki irányú kell, hogy legyen… Méltóztassék gondoskodni elsősorban a lelkigondozás intenzívebbé tételével, mely célra esetleg utazó missziói lelkészi állás szervezése, valamint az iratterjesztés eszközeinek intézményes biztosítása is igénybe vehetőnek látszik.” A tájékoztató iratra Nagy István belmissziói előadó válaszolt, megállapította, hogy a „felsorolt szekták Amerikából származnak, onnan táplálkoznak, azt hiszem, nem is lenne tanácsos Magyarországnak magáról olyan hírt juttatni, hogy nem tűri a vallás- és lelkiismereti szabadságot”.
A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a külső és belső politikai feszültségek csökkentése érdekében szeretett volna valamilyen áthidaló megoldást találni. A metodisták és az adventisták esetében az volt az elképzelése, hogy „a hívők a vonatkozó törvényi rendelkezés figyelembevételével egyesületbe tömörítve vétetnének a vezetésem alatt álló minisztériumnak is felügyelete alá, amikor is közvetlen és szakszerű ellenőrzés alá vonható.
Ezen eljárással meghonosodhatnék a vallásegyesület, mely jogi vonatkozásban az előkészítés alatt álló egyesületi törvény kapcsán nyerhetne további szabályozást, úgy hogy ezzel ezen országunk történelméből kinőtt autonomikus alakulatba és életviszonyba is kiterjesztenénk törvényhozásunk és kormányzatunk.” Ez azt jelentette volna, hogy a metodista és adventista egyház kikerült volna a belügyi hatóságok, a csendőrség ellenőrzése alól.
A Református Egyetemes Konvent válasza – bár elismerte, hogy „úgy a metodista, mint az adventista felekezetnek, mint vallásos egyesületnek a magyar állam… érdekeivel el-lentétben álló célja nincs” – elutasította ezt a kísérletet. Megállapította, hogy „felekezetként ezek egyesülése az állam joga szempontjából nem létezik, és mint olyan védelemben nem részesül”, ezért a vallásszabadságot és a törvényes jogot sem lehet kiterjeszteni „az el nem ismert hívek egyesülésére”.
Ugyanakkor megtorló jellegű adminisztratív intézkedések is történtek. Az igazságügy-miniszter bizalmas körrendeletet adott ki az antimilitarista propagandát folytató dunántúli és alföldi szekták ellen, melyben utasította az igazságügyi szerveket, hogy a tettesek ellen a bűn-vádi eljárást haladéktalanul és a legnagyobb eréllyel tegyék folyamatba”. Emellett a belügy-miniszter is bizalmasan felszólította az összes kapitányságot és csendőrparancsnokságot arra, hogy „az el nem ismert vallásfelekezetek terjesztését saját hatáskörükben is kísérjék éber figyelemmel és amennyiben azok részéről államellenes vagy antimilitarista propagandát észlelek, azt haladéktalanul akadályozzák meg.” Ezeket a rendeleteket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a zsinati irodával is előzetesen megkonzultálták az illetékes hatóságok.
A szabadegyházi közösségek missziójának legerősebb hajtása a sajtó volt. Ezt volt hivatva akadályozni a Belügyminisztérium 60 002/1923. VII. számú rendelete az „utcai, házaló és vásári árusítás ellen”, melynek indoklásában szó van „némely el nem ismert szekták vallásos mezbe öltöztetett célzatos röpiratai”-ról. A honvédségen belül is egyre nagyobb erővel léptek fel a szektákkal, mint antimilitarista tanításokat terjesztő közösségekkel szemben.
A kisegyházak jogi helyzete tovább bonyolódott 1924-ben, amikor a belügyminiszter rendeletben állapította meg, hogy Magyarországon a szekták egyre élénkebb tevékenységet fejtenek ki, „agresszív fellépésükkel a történelmi egyházak hitelveit és elöljáróit sértik”, sokszor pedig antimilitarista propagandájukkal és „káros világnézeti elvek” hirdetésével az állam rendjét veszélyeztetik. A tiszántúli és tiszáninneni egyházkerületek kérését figyelembe véve a konvent is felhívta az összes esperes figyelmét a szekták elleni küzdelemre. 1926-ban az üdvhadsereg budapesti missziója kapcsán foglalkozott a Belügyminisztérium újból a szekták ügyével és utasította a rendőrhatóságot a szekták működésének visszaszorítására. Ugyanakkor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a református egyház véleményét is kikérték. Az egyházak részéről is több akció indul el a kisegyházak egyre növekvő és terebélyesedő missziója ellen. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felhívása alapján tűzte napirendre 1925 őszén a római katolikus püspöki kar ezt a kérdést. Prohászka Ottokárt bízták meg, hogy közös pásztorlevelet fogalmazzon, s a Szent István Társulatot is felkérték röpirat készítésére a szekták ellen.
Az Evangélikus Egyház egyetemes közgyűlése 1926 novemberében szintén beadvány-nyal fordult a szektakérdés ügyében a belügyminiszterhez, amelyben kérte, hogy a rendőr- és a csendőrhatóságok „egyházunk lelkészeivel egyetértésben igyekezzenek a történelmi egyhá-zak s a magyar nemzeti társadalom egysége ezen falbontogatóinak a népünket demoralizáló és sajátos karakteréből kiforgató, ezen sok esetben gyanús egyéneknek aknamunkáját a maguk hatáskörében a rendelkezésükre álló eszközökkel megakadályozni.” Ez a beadvány a Vallás- és közoktatásügyi Minisztériumon keresztül az egyetemes konventhez is eljutott, véleményezés végett. A református álláspont mérsékeltebb volt.
1927-ben a belügyminiszter értekezletet hívott össze, hogy erélyesebb rendszabályokat léptessen életbe, mert „a kommunizmus bukása után fellépő tömegmozgalmak sorában” jelentkező kisegyházakat és szektariánus mozgalmakat veszedelmesnek ítéli. Az értekezlet újabb körrendeletet bocsátott ki, mely a rendőrhatóságok számára újabb iránymutatást ad. A rendelet különösen abban az esetben tartja elengedhetetlennek a hatósági intézkedést, ha ezek a vallásos mozgalmak „a hitélet keretén belül is” antimilitarista propagandát folytatnak vagy a missziónak „a történelmi egyházak hitelveit és elöljáróit sértő agresszív módját alkalmazzák, és így a felekezeti békét veszélyeztetnék, az illetékes rendőrhatóság haladéktalanul tegye meg az ilyen mozgalom megakadályozásához szükségesnek látszó intézkedéseket”. A rendelet előírja, hogy az intézkedés megtétele előtt a történelmi egyházak helyi képviselőit is meg kell hallgatni.
A belügyminiszter rendelkezése szerint a kisegyházak minden összejövetelét – a baptisták kivételével, akiket 1905-ben az állam elismert – hatóságilag ellenőrizni kell. Azokon 18 éven alulit valamilyen bevett vagy elismert vallás szerint kell nevelni. A szekták sajtótermékeinek terjesztéséhez a belügyminiszter előzetes engedélye kellett, melynek kiadása előtt tanácsot kért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a bevett vallásfelekezetek illetékeseitől, többek között a Református Konventtől is. A szekták a rendelet szerint nem működhettek egyesületi keretben sem. Egyedül a metodistákkal kapcsolatosan tanácsol a rendelet enyhébb elbírálást, mivel jelentős amerikai összeköttetéseik vannak. Összejöveteleiket nem kellett hatósági engedélyhez kötni. Az üdvhadsereg működését sem kellett Budapesten és az ipari központokban akadályozni, de a falvakban igen.
Ezek ellen a szigorú megszorítások ellen maguk az el nem ismert felekezetek is tiltakoztak. Azzal érveltek, hogy a vallásszabadságot biztosító törvények ellenére akadályozzák a gyülekezeti keresztyénség működését. Egyes helyi hatóságok minden egyes istentiszteletet gyűlésnek tekintettek, és külön-külön bejelentést kívántak. Sok helyen a helyi hatóságok visszautasították a feljelentést, csendőrséggel feloszlatták az istentiszteletet, s különböző címeken büntető ítéletet hoztak. A helyi hatóságok visszaélésére sok példát tudnánk idézni. (A miskolci adventisták ügye 1924-1926 között, a budapesti adventisták istentiszteletének betiltása 1922-ben stb.) Dr. Varjas János debreceni ügye egy szempontból kiemelkedik. A debreceni államrendőrség Varjas Jánost és társait elzárásra és pénzbüntetésre ítélte „vallásos összejövetelek és istentiszteletek tartása miatt”. A fellebbezési kérelmet a különböző kis szabadegyházi csoportok közösen fogalmazták a belügyminiszterhez. Elsőként írta alá Udvarnoki András, a magyarországi baptista gyülekezetek szövetségének elnöke. A kérvény mégis eredménytelen volt.
A kisegyházak terjedése a következő évben sem csökkent, de a közjogi helyzetet sem sikerült javítani. Az 1927-es rendelet lényegében érvényben maradt. Ezért a belügyminiszter 1928. július 3-án részletes utasítást adott ki, amelyben összefoglalta az addigi intézkedéseket és további szigorú ellenőrzést követelt.30 Ez az ügykezelés nemegyszer vezetett bonyodalmakhoz. Ezek közül talán a legjelentősebb az volt, amikor 1936-ban a washingtoni követség panaszkodott, hogy az amerikai metodista egyház szóvá tette az egyik Tolna megyei főszolgabíró tiltó rendelkezését, aki a szakályi metodisták istentiszteleteit betiltotta. A követ a beti-tás azonnali feloldását kérte, mivel az amerikai metodisták kilátásba helyzeték, hogy sajtó-kampányt indítanának, és ez kellemetlen lehet a kormánynak.
Az 1930-as években nem sokat változott a helyzet. A református egyházon belül – sajnos – voltak olyanok, akik rászolgáltak arra az ítéletre, amit Kádár Imre így fogalmazott meg: „Nem egyszer csendőrpofonokkal intéztette el a lelkipásztor a faluban megjelenő baptista prédikátort… Az egyház ebben az időben híjával volt az ökumenikus felelősségtudatnak és azt sem volt hajlandó meglátni, hogy más felekezetek léte és tanítása olyan figyelmeztetés, amelynek saját hitünk, szeretetünk és hitvallásunk mélyebb kifejezésére kellene bennünket vezetnie.” De voltak a református lelkipásztorok közül – nem kevesen – olyanok is, akik az aktívabb gyülekezeti munka, a belmissziói eszközök alkalmazása mellett foglaltak állást. Ilyen volt az alsózempléni egyházmegyéből elindult kezdeményezés, mely a szeretetteljes gyermekmunkára, a konfirmandusokkal való igényes foglalkozásra, az ifjúsági munkára, vallásos estek, bibliaórák, családlátogatások, házi istentiszteletek szervezésére hívta fel a figyel-met és azt ajánlotta, hogy az egyház olcsó, hitébresztő irodalmat adjon ki. A javaslatot a tiszáninneni egyházkerület felterjesztette a konventhez, ott azonban az a határozat született, hogy a konvent „nem tartja hivatásának, de nem tartja ezt feltétlen kielégítendő szükségnek sem”, ugyanez vonatkozott a hitépítő irodalomra.
Később, 1939-ben a konventben dr. Enyedi Andor „egy olyan gyakorlati irányú kézikönyv” és kivonatos törvénykönyv elkészítését javasolta, amely hasznos segítség lehet, de e felett is napirendre tért az Egyetemes Konvent.
Közben a szabadegyházi közösségek tovább folytatták harcukat a vallásszabadságért. A keresztyén testvérgyülekezetekhez tartozó dr. Kiss Ferenc mellett dr. Somogyi Imre (baptista) és Michnay László (adventista) fáradozásai jelentősek ezen a téren. Dr. Kiss Ferenc 1934-ben kapcsolatba került Légrády Ottóval, aki megküldte neki az Európa válaszúton című munkáját, melyben a vallásszabadság kérdését is tárgyalja. A könyvvel kapcsolatosan dr. Kiss Ferenc ismét elmondta a kisegyházak sérelmeit, átadta a birtokában lévő dokumentáció egy részét, amelyet Légrády elküldött a vallás- és közoktatásügyi, valamint a belügyminiszte-nek. Az akciónak nem lett semmi foganatja. 1936. június 11-én dr. Kiss Ferenc – a szabadegyházi közösségek buzdítása mellett „Az evangéliumi mozgalmak értelme és az államhoz, valamint az egyházakhoz való viszony” címen emlékiratot adott be a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de akciójának ismét nem volt eredménye.
A következő évben az újprotestáns közösségek a Magyar Evangéliumi Szövetségen keresztül nyújtottak be kérvényt a belügyminiszterhez a szabad vallásgyakorlat tárgyában. Érvelésük kiindulópontja az volt, hogy „az utóbbi évek folyamán számos esetben volt alkal-munk meggyőződnünk arról, hogy az alsóbb fokú közigazgatási hatóságok és hatósági köze-gek az egyes vallásos mozgalmakkal szemben követendő magatartásukra nézve eltérnek egy-mástól”. Ez az akció is eredménytelen maradt.
1939. december 2-án, a háború küszöbén Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a metodisták és a baptisták kivételével az összes szabadegyházi közösség működését betiltotta, mivel a rendelet megállapítása szerint „a honvédelem érdekeit” veszélyeztetik. A kormány-párti sajtó a rendelkezés kapcsán a szekták haláláról beszélt. Ez nem következett be. A naza-rénusok csendesen családonként összejöttek és hamar megtanulták a testvéri összetartozás különböző formáinak ápolásával kijátszani a gyülekezési tilalmat. A különböző pünkösdi irányzatú közösségek védelmet kerestek és találtak az evangélikus, baptista, metodista egyhá-zakban.41
Az adventista gyülekezetekre villámcsapásszerűen sújtott le a minden előzetes kivizs-gálást mellőző betiltó rendelkezés. A gyülekezeti tagok házaknál, lopva, csoportosan jöttek össze, de ez sem maradt megtorlás nélkül. Ezekről a büntetésekről egész sor iratot őriz a Ma-gyar Országos Levéltár. Az Adventista Egyház vezetősége megpróbálta hazai és nemzetközi kapcsolatait igénybe venni a szabad vallásgyakorlat biztosításához. Magyarországra jött dr. J. Nussbaum, a Vallásszabadság Nemzetközi Szövetségének főtitkára (adventista lelkész) és tárgyalt a Belügyminisztérium illetékes ügyosztályával, valamint a honvédelmi miniszterrel. Az egyház vezetőségével együtt dr. J. Nussbaum felkereste Ravasz László püspököt is, aki kész volt közvetítő tárgyalásokat vállalni az állammal. 1940. április 12-én levélben fordult Keresztes-Fischerhez, melyben azt kérte, hogy „az egész felekezetnek… szabad vallásgyakorlata a legszigorúbb ellenőrzés feltétele mellett állíttassák vissza”. „Úgy érzem – írta –, hogy [a] honvédelmünk keretén belül előforduló néhány szórványos eset, amely igazán nem fenyeget azzal, hogy a magyar hadsereg szellemének ártson, vagy rossz példaadásával a fegyelmet lazítsa, sőt egészen ellenkező eredményhez vezetett: jelentőségét messze túlbecsül-tük, ha ebből kifolyólag egy világszerte elterjedt, komoly evangéliumi felekezetet legelemibb vallásos jogában korlátoznánk. Ez minket [a] külföld előtt hamis színben tüntetne fel.” 1941 januárjában – 13 hónapi üldözés és illegalitás után – sikerült elérni, hogy Biblia-követők Felekezete néven újraszervezzék az adventista gyülekezeteket.
Ez az engedély sem jelentett jogi biztosítékot, ezért az egyház ismét megpróbálkozott az elismertetés kérésével – eredménytelenül. 1949 júliusában a Belügyminisztérium újabb rendelettel megakadályozta a Bibliakövetők Felekezetének működését, de ezt a veszélyt is sikerült elhárítani. Mivel a betiltó rendeleteket nem lehetett foganatosítani, ezért újabb és újabb rendeletek születtek, egészen 1945-ig. Ezeknek az elhárítására akciószövetség jött létre a kisegyházak között. Ez vezetett végül a Szabadegyházak Szövetségének megalakításához 1944-ben. Az új szövetség 1944. október 10-én megbízólevelet adott dr. Kiss Ferencnek, „hogy a hatóságoknál, jogi és magánszemélyeknél a Szövetség ügyében eljárhasson, és a szövetséget képviselje. Mivel a Szövetség a vallás- és lelkiismereti szabadság védelmére és előmozdítására, valamint az emberi jogok biztosítására alakul, kérjük ebbeli működésében… hatásosan támogatni.” Erre a nemes feladatra a fasiszta terror idején nem nagyon nyílt mód.
Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy „a bevett és elismert vallásfelekezetek állami státusában a Horthy-korszakban csak negatív irányban történt »jogi rendezés«. Nem mentek előre a felekezetek egyenjogúságának biztosítása felé, hanem… rendőri intézkedéseket foganatosítottak a szekták ellen”. Az 1895:43. számú liberális vallásszabad-sági törvény zátonyra futott. Péter László megállapítása szerint „A merev privilégiumos rend-szer és a minisztériumoktól való függés jórészt megfosztotta a társadalmat attól a morális késztetéstől, és önálló kritikai magatartástól, amelyet Nyugat-Európában a szabadon fejlődő egyházak biztosítani tudtak. A miniszteri diszkrecionális hatalom fokozatos kitágulása miatt még a bevett egyházak sem voltak képesek az államhatalommal szemben független társadalmi központok funkcióját jól betölteni. A kormánytól függött mindegyik.”
A történelem az élet tanítómestere. Nem bölcs az az állam, aki a régi hibákat ismétli. Most jó esélyünk van arra, hogy ez bekövetkezik. Talán nem árt a Hajnóczy50 óta ismételgetett alapelvet újra gondolni: „Szabad államban szabad egyházak”. Hir.ma (Forrás: Dr. Sz.J. tanulmánya: Jegyzetek az 1895:XLIII. tc utóéletéhez a Horthy-korban)
A magyarországi vallásszabadság történetét, az erre vonatkozó törvényeink jogi alkalmazásának históriáját és ezeknek történeti hátterét kevéssé tárta fel a magyar jogtörténeti kutatás. A 16-17. századi vallásszabadsági törvényekről, a türelmi rendeletről hasznos monográfiák állnak rendelkezésünkre, de az újabb kori vallásszabadsági törvények hatásának vizsgálatáról kevesen értekeztek.
A nagy parlamentáris küzdelmek után megszületett 1895:43. törvénycikk százados évfordulóját reprezentatív körülmények között megünnepeltük, de ennek a hosszú életű törvénynek – mely kisebb-nagyobb módosításokkal csaknem száz esztendeig volt érvényben – az alkalmazásának történetét még nem tártuk fel kellő mélységben. Pedig hatástörténeti elemzése ma is sok megszívlelendő tanulsággal szolgál a törvényhozóknak. Egy törvén akkor éri el a célját, a törvényhozók szándékát akkor elégíti ki, ha az életet, a gyakorlatot segíti helyes mederbe terelni. Ekkor hasznos korlát lesz és nem útakadály.
Hosszú egyházpolitikai küzdelmek után született meg ez a törvény, mely a liberális gondolkodási mód jelentős győzelme volt. Előkészítésén nem kevesebbet fáradozott az akkori kormányzat. A király 1895. november 22.-én szentesítette a törvényt és az „Országos Törvénytár” november 26.-án közzétette. Szándéka hibátlan volt, hiszen az 1.§-ban lefektetett alapelv máig figyelemre méltó és igaz. „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között különösképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkinek sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásába akadályozni, vagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni”.
Ezzel a haladó, nagyon liberális alapelvvel induló törvény mégis szándékai ellenére létrehozta a bevett, elismert és az el nem ismert egyházak hármas kategóriáját. Ennek az lett az eredménye, hogy a törvény szándéka ellenére hosszú évtizedeken át fenn lehetett tartani a kisebb új protestáns evangéliumi egyházak jogfosztott státuszát. 1990. elején, a rendszerváltás hajnalán új vallásügyi törvény született, ami ezt az akkor csaknem egy évszázados törvényt leváltotta. Ez épp úgy haladó elveket rögzített, mint a régi törvény, mégis ennek alkalmazása során épp úgy veszélyeztet az, hogy valahol elromlik valami, mint a régi esetében megtörtént. Ezért időszerű az 1895: 43. tc. utóéletét, alkalmazásának történetét egy kicsit közelebbről megvizsgálni.
Péter László (1929-2008), a Londoni Egyetem jeles professzorának egyik tanulmánya érdekes képet ad ennek a törvénynek a hátteréről. Péter László szerint a vallási egyenjogúság kérdése az egyik legfontosabb politikai kérdés volt a 19-20. század fordulóján, mivel akkor még a lakosság túlnyomó többsége vallásos volt, viszont a különböző felekezetek közötti el-lentétek ekkor nagyon kiélezettek voltak. A vallások egyenjogúságának kérdése – de nem a vallás szabad választása és gyakorlása – a reformkor óta alapvető liberális követelés volt, amelyet a kiegyezés után úgyszólván valamennyi politikus vallott. „A felekezeti villongások miatt, az úgynevezett egyházjogi kérdés érintésétől irtózó Tisza Kálmán bukása után, csak az
1890-es években került sor átfogó egyházi reformra. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. XLIII. tc. deklarálta a lelkiismereti szabadság alapelveit és hallgatólagosan lehetővé tette felekezetenkívüliséget. A jogrend tehát a XIX. század során valamennyire a felekezeti egyenjogúsítás felé haladt. Oda azonban soha nem érkezett el. Az egyenjogúság felé mutató tendenciájával egy időben egy ellenkező irányú fejlődést figyelhetünk meg. A liberális politikusok az egyháznak és vallásoknak egy új jogi hierarchiába való betagozódását segítették, és ez akarva, akaratlan megtagadását jelentette a vallási egyenjogúság azon elvének, amelyben szilárdan hittek.”
Az 1895: 45. tc. annak az öt törvényből álló egyházpolitikai csomagnak a része volt, ami a liberális egyházpolitika kerete volt. Szilágyi Dezső, mint igazságügyi miniszter terjesztette be a törvényt, nem kis feszültségek között. A parlamenti vita előzménye a reverzális ügyében kirobbant feszültség volt, ami az egyház és az állam között alakult ki. Csáki Albin szankcionálni akarta azokat a plébánosokat, akik nem küldték el ellenőrzés céljából az illeté-kes hatóságokhoz az anyakönyvi kivonatokat. 1890-ben a Minisztertanács rendeletet hozott, hogy az anyakönyvi kivonatok elküldése elmaradásának esetén 50 forintbírságot voltak kötelesek fizetni a hanyag plébánosok, az „elkeresztelő” papok pedig ennek dupláját. Ennek végrehajtását a klérus kategorikusan megtagadta, amit a pápa hitvalló magatartásnak minősített.
A törvénycsomagból az első, az 1894:31. törvény a polgári házasságról és a házassági bíróságokról rendelkezett és ezzel sok feszült per végére tett pontot. Jellemző a jogi bizony-talanságra, hogy a törvény előtt 9-10 különböző házassági törvény volt érvényben. A második törvény (1894:32) a gyermekek vallásáról rendelkezett és az elkeresztelési botrányoknak akart véget vetni. Az 1868: 53. tc. helyett – amely szerint a gyermekek nemük szerint követik a szülők vallását, arra adott lehetősége, hogy a szülők kötelező érvényű megállapodást köthessenek a gyermekek vallásáról. A harmadik törvény a polgári anyakönyvezésről szóló 1894:33tc, mely véget vetett a felekezeti kényszerkeresztségeknek, melynek sokszor voltak szenvedő részesei a nazarénus és a baptista családok.
A negyedik törvény, az 1895:41. az izraelita vallást egyenjogúsította és a bevett vallások közé emelte. Ez erős antiszemita színezetű támadásokat váltott ki a konzervatív rétegekből. A négy törvényt megkoronázó ötödik, a vallásszabadsági törvényt pedig a felekezetnélküliséggel szemben felmerült komoly aggályok miatt támadták. Sokan a régi előjogok csorbulását látták benne. A törvén alapvetően pozitív szándéka ellenére egy hierarchikus rendszer jött létre, amelynek csúcsán a bevett vallások álltak. Ez a kifejezés (latinul: recepta religio) – törvénykönyvben 1790-ben jelent meg a két nagy protestáns felekezetre vonatkozóan, minden további meghatározás nélkül5. A későbbi időben pedig mindenféle jogi előnyöket kötöttek ahhoz, hogy tagja-e valaki egy bevett vallásnak vagy sem. (pl. 1848-ban a választójogban való részesedést). Így lassan a „bevett vallás” alkotmányjogi kategória lett, de a hozzá fűződő jogokat törvény sehol sem szabályozta, sőt a bevett vallások felsorolását sem kodifikálta semmilyen törvény. Ezt az 1895:43. tc. is elkerülte. Mégis előfordult, hogy 1848-ban az unitá-rius, majd 1895-ben az izraelita vallást nyilvánították „bevett vallásnak”. Az 1895:43. tc. megszületésekor a római katolikus és görögkatolikus, a három történelmi protestáns felekezet (ref. ev. unitárius), a görögkeletiek vagyis az orthodoxok és az izraelita felekezet volt „bevett vallás”.
Az 1895: 43. tc. rendelkezett az egyházak elismertetésének lehetőségéről is. Az elismertetéssel viszont nem lettek bevett vallásokká az újabb felekezetek. Sőt, az elismertetés elé olyan adminisztratív akadályokat igyekeztek emelni, amelyek lehetetlenné tették a szektának minősített újprotestáns egyházak szabad működését. A fiskális Magyarországon könnyű volt olyan jogi akadályokat találni, ami lehetetlenné tette az általános szabad vallásgyakorlást. A politikai okokból 1916-ban elismert iszlámvallás mellett csak a baptistáknak sikerült másod-osztályú elismert egyházzá lenni. 1896-ban beadták kérvényüket. Ezután csaknem egy évtize-des huzavona kezdődött, aminek vége az lett, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter 1905, 77 092 körrendeletével elismert felekezetnek nyilvánította a baptistákat. De ezt is sikerült megvétózni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1906. december 4-én hatályon kívül helyezte „az alispánok és polgármesterek azon határozatait, amellyel a baptista hitközségek megalakulását tudomásul vették, és egedül a budapesti hitközséget nyilvánítja ez idő szerint törvényszerűen megalakultnak.” Ez így is maradt egészen 1948-ig. A harmadik kategória az el nem ismert, megtűrt vallási közösségek egyre növekvő csoportja volt.
Péter László megállapítása ma is figyelemre méltó: „Ha az egyházak jogi viszonyait nem általános, minden vallásra egyaránt vonatkozó törvények szabályozzák, hanem a privilégium, a szokásjog, a rendelet, az országgyűlés rendelkezése és az ad hoc miniszteri intézkedések tarka keveréke, a rendszer nem fejleszti ki a polgári jogbiztonságot. Egy-egy vallás jogi státusza a politikai viszonyoktól függően javulhat vagy romolhat. Erre jó példa a magyar zsidóság története. 1986 előtt az izraelita vallás megtűrt vallás volt. 1871-ben elismert vallás lett és 1895-ben bevett vallássá lépett elő. De az 1942. VIII. tc. minden teketória nélkül visszaminősítette elismert vallássá. Ahol mindenki ugyanazon törvény alatt él – a civil társadalomban –, az egyik intézmény szabadságvesztése mindegyiket érinti. Ahol viszont az államtól való függés mértéke különböző jogállapotokat teremt, ott hiányos marad, sőt ki sem fejlődik az a polgári jogérzet, amely a másik jogának az elvesztését sérelmezi.”
Az első világháború után sem változott a helyzet. A vallásszabadság Magyarországon a bevett egyházak különbféle privilégiumaink zárt rendszere maradt. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormány egyik első rendelkezése volt, hogy az állam és az egyházak kapcsolatában éppúgy visszaállítsa a jogfolytonosságot, mint az állami élet egész vonalán. Ennek a folyamatnak részesei, munkálói voltak a történelmi egyházak. A jogfolytonosság útjában álltak a Tanácsköztársaság által kiadott jogszabályok, ezért „adminisztratív úton leendő leg-sürgősebb hatálytalanítása iránt” intézkedtek. Augusztus 18-án már közölte a vallás- és közoktatásügyi miniszter az egyházakkal, hogy az állam és az egyház közötti viszony tekintetében az 1918. évi október 31-e előtti helyzet az irányadó. Ez a rendelkezés a kisegyházakkal kapcsolatban is a régi viszonyok visszaállítását jelentette. A forradalmak idején a kisegyházakkal kapcsolatosan is volt panasza a református egyháznak. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1918-as forradalom idején sajnálkozva írta, hogy már nem lehet karhatalommal elvezettetni a baptista »atyafit«, aki a roskadozó református gyülekezetek romjain megjelenik. Ha össze nem szedjük magunkat, ötven év múlva mi leszünk a szekta és ők az egyház.”
A vallásszabadságra vonatkozó liberális jogszabályok – főként a nagy harcok árán létrehívott 1895:43. tc. – hatálya formálisan beletartozott a Horthy-korszak jogfolytonosságába, de a kisegyházak vonatkozásában a korábbi évtizedekhez képest lényeges romlás állt be. „A Horthy-korszak egyházpolitikája a bevett egyházak érdekeinek védelmét szolgálta, új vallásfelekezetek elismerésére nem került sor.” Kialakult az 1895:43 tc.-nek egy – a törvény szellemével ellentétes – értelmezése, amelynek lényege így foglalható össze: „Az a szabadság, amit a szekták… törvényeink alapján éveznek, az őket követő egyesek vallásgyakorlati szabadságának összessége, de annál nem több.” Mit jelentett ez? Nem illette meg őket a nyilvános, közös istentisztelet tartásának joga, sem ingó, sem ingatlan közös vagyonuk nem lehetett, a szektaként kezelt kisegyház sem tagjaival, sem mással semmiféle jogviszonyban nem lehetett. Közös istentisztelet céljából viszont tarthattak zártkörű gyűlést, sőt ha a szekta köve-tői idegen állampolgárok voltak, még nyilvános közös istentiszteletet is tarthattak az 1895:43. tc. 35. paragrafusának korlátai között. Annak sem volt semmilyen akadálya, hogy állandó lelkészt alkalmazzanak. Jogilag természetesen érvényben volt az 1895:43. tc. 1. paragrafusa, amely szerint „mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni.” Ez az elv mégsem érvényesülhetett, mert a szekták működését „közrendészeti ellenőrzés” alá vonták, és ügyükben a belügyminisztérium intézkedett. Éppúgy a VKF-2 foglalkozott velük, mint az illegális kommunista mozgalommal.
Ez a visszás jogi helyzet sok bonyodalomhoz vezetett. Lényegében a helyi hatóságok jó- vagy rosszindulatának voltak kiszolgáltatva az újprotestáns közösségek. A trianoni béke-szerződést becikkelyező 1921:33. tc. 55. paragrafusa szerint „Magyarország minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármily hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakorolhasson, amennyiben azok gyakorlata a közrenddel és jó erkölcsökkel nem ellenkezik. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben semmiféle rendelet vagy hivatalos intézke-dés nem lesz hatályos.” Ennek ellenére a szabadegyházi közösségeket állandó rendőri fel-ügyelet alá helyezte az állam, a közerkölcsiség sérelmének tartotta azt, ha híveket szereznek és ezzel a „felekezeti békét” veszélyeztetik.
Az itt felvázolt ellentmondó jogi helyzet megoldására több kísérletet tett az állam. Az első nagyobb igényű megoldási kísérlet 1923-ban volt, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egy tájékoztató irattal kereste meg az egyházakat, köztük a református egyházat is.15 Az irat szerint az újprotestáns közösségek „internationális irányúak, amivel az államra nézve veszélyesek is lehetnek”, ezért felhívják az egyház figyelmét erre a veszélyre. „Jogi kényszerrel ellenük alig tehető valami s a védekezés elsősorban lelki irányú kell, hogy legyen… Méltóztassék gondoskodni elsősorban a lelkigondozás intenzívebbé tételével, mely célra esetleg utazó missziói lelkészi állás szervezése, valamint az iratterjesztés eszközeinek intézményes biztosítása is igénybe vehetőnek látszik.” A tájékoztató iratra Nagy István belmissziói előadó válaszolt, megállapította, hogy a „felsorolt szekták Amerikából származnak, onnan táplálkoznak, azt hiszem, nem is lenne tanácsos Magyarországnak magáról olyan hírt juttatni, hogy nem tűri a vallás- és lelkiismereti szabadságot”.
A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a külső és belső politikai feszültségek csökkentése érdekében szeretett volna valamilyen áthidaló megoldást találni. A metodisták és az adventisták esetében az volt az elképzelése, hogy „a hívők a vonatkozó törvényi rendelkezés figyelembevételével egyesületbe tömörítve vétetnének a vezetésem alatt álló minisztériumnak is felügyelete alá, amikor is közvetlen és szakszerű ellenőrzés alá vonható.
Ezen eljárással meghonosodhatnék a vallásegyesület, mely jogi vonatkozásban az előkészítés alatt álló egyesületi törvény kapcsán nyerhetne további szabályozást, úgy hogy ezzel ezen országunk történelméből kinőtt autonomikus alakulatba és életviszonyba is kiterjesztenénk törvényhozásunk és kormányzatunk.” Ez azt jelentette volna, hogy a metodista és adventista egyház kikerült volna a belügyi hatóságok, a csendőrség ellenőrzése alól.
A Református Egyetemes Konvent válasza – bár elismerte, hogy „úgy a metodista, mint az adventista felekezetnek, mint vallásos egyesületnek a magyar állam… érdekeivel el-lentétben álló célja nincs” – elutasította ezt a kísérletet. Megállapította, hogy „felekezetként ezek egyesülése az állam joga szempontjából nem létezik, és mint olyan védelemben nem részesül”, ezért a vallásszabadságot és a törvényes jogot sem lehet kiterjeszteni „az el nem ismert hívek egyesülésére”.
Ugyanakkor megtorló jellegű adminisztratív intézkedések is történtek. Az igazságügy-miniszter bizalmas körrendeletet adott ki az antimilitarista propagandát folytató dunántúli és alföldi szekták ellen, melyben utasította az igazságügyi szerveket, hogy a tettesek ellen a bűn-vádi eljárást haladéktalanul és a legnagyobb eréllyel tegyék folyamatba”. Emellett a belügy-miniszter is bizalmasan felszólította az összes kapitányságot és csendőrparancsnokságot arra, hogy „az el nem ismert vallásfelekezetek terjesztését saját hatáskörükben is kísérjék éber figyelemmel és amennyiben azok részéről államellenes vagy antimilitarista propagandát észlelek, azt haladéktalanul akadályozzák meg.” Ezeket a rendeleteket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a zsinati irodával is előzetesen megkonzultálták az illetékes hatóságok.
A szabadegyházi közösségek missziójának legerősebb hajtása a sajtó volt. Ezt volt hivatva akadályozni a Belügyminisztérium 60 002/1923. VII. számú rendelete az „utcai, házaló és vásári árusítás ellen”, melynek indoklásában szó van „némely el nem ismert szekták vallásos mezbe öltöztetett célzatos röpiratai”-ról. A honvédségen belül is egyre nagyobb erővel léptek fel a szektákkal, mint antimilitarista tanításokat terjesztő közösségekkel szemben.
A kisegyházak jogi helyzete tovább bonyolódott 1924-ben, amikor a belügyminiszter rendeletben állapította meg, hogy Magyarországon a szekták egyre élénkebb tevékenységet fejtenek ki, „agresszív fellépésükkel a történelmi egyházak hitelveit és elöljáróit sértik”, sokszor pedig antimilitarista propagandájukkal és „káros világnézeti elvek” hirdetésével az állam rendjét veszélyeztetik. A tiszántúli és tiszáninneni egyházkerületek kérését figyelembe véve a konvent is felhívta az összes esperes figyelmét a szekták elleni küzdelemre. 1926-ban az üdvhadsereg budapesti missziója kapcsán foglalkozott a Belügyminisztérium újból a szekták ügyével és utasította a rendőrhatóságot a szekták működésének visszaszorítására. Ugyanakkor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a református egyház véleményét is kikérték. Az egyházak részéről is több akció indul el a kisegyházak egyre növekvő és terebélyesedő missziója ellen. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felhívása alapján tűzte napirendre 1925 őszén a római katolikus püspöki kar ezt a kérdést. Prohászka Ottokárt bízták meg, hogy közös pásztorlevelet fogalmazzon, s a Szent István Társulatot is felkérték röpirat készítésére a szekták ellen.
Az Evangélikus Egyház egyetemes közgyűlése 1926 novemberében szintén beadvány-nyal fordult a szektakérdés ügyében a belügyminiszterhez, amelyben kérte, hogy a rendőr- és a csendőrhatóságok „egyházunk lelkészeivel egyetértésben igyekezzenek a történelmi egyhá-zak s a magyar nemzeti társadalom egysége ezen falbontogatóinak a népünket demoralizáló és sajátos karakteréből kiforgató, ezen sok esetben gyanús egyéneknek aknamunkáját a maguk hatáskörében a rendelkezésükre álló eszközökkel megakadályozni.” Ez a beadvány a Vallás- és közoktatásügyi Minisztériumon keresztül az egyetemes konventhez is eljutott, véleményezés végett. A református álláspont mérsékeltebb volt.
1927-ben a belügyminiszter értekezletet hívott össze, hogy erélyesebb rendszabályokat léptessen életbe, mert „a kommunizmus bukása után fellépő tömegmozgalmak sorában” jelentkező kisegyházakat és szektariánus mozgalmakat veszedelmesnek ítéli. Az értekezlet újabb körrendeletet bocsátott ki, mely a rendőrhatóságok számára újabb iránymutatást ad. A rendelet különösen abban az esetben tartja elengedhetetlennek a hatósági intézkedést, ha ezek a vallásos mozgalmak „a hitélet keretén belül is” antimilitarista propagandát folytatnak vagy a missziónak „a történelmi egyházak hitelveit és elöljáróit sértő agresszív módját alkalmazzák, és így a felekezeti békét veszélyeztetnék, az illetékes rendőrhatóság haladéktalanul tegye meg az ilyen mozgalom megakadályozásához szükségesnek látszó intézkedéseket”. A rendelet előírja, hogy az intézkedés megtétele előtt a történelmi egyházak helyi képviselőit is meg kell hallgatni.
A belügyminiszter rendelkezése szerint a kisegyházak minden összejövetelét – a baptisták kivételével, akiket 1905-ben az állam elismert – hatóságilag ellenőrizni kell. Azokon 18 éven alulit valamilyen bevett vagy elismert vallás szerint kell nevelni. A szekták sajtótermékeinek terjesztéséhez a belügyminiszter előzetes engedélye kellett, melynek kiadása előtt tanácsot kért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumon keresztül a bevett vallásfelekezetek illetékeseitől, többek között a Református Konventtől is. A szekták a rendelet szerint nem működhettek egyesületi keretben sem. Egyedül a metodistákkal kapcsolatosan tanácsol a rendelet enyhébb elbírálást, mivel jelentős amerikai összeköttetéseik vannak. Összejöveteleiket nem kellett hatósági engedélyhez kötni. Az üdvhadsereg működését sem kellett Budapesten és az ipari központokban akadályozni, de a falvakban igen.
Ezek ellen a szigorú megszorítások ellen maguk az el nem ismert felekezetek is tiltakoztak. Azzal érveltek, hogy a vallásszabadságot biztosító törvények ellenére akadályozzák a gyülekezeti keresztyénség működését. Egyes helyi hatóságok minden egyes istentiszteletet gyűlésnek tekintettek, és külön-külön bejelentést kívántak. Sok helyen a helyi hatóságok visszautasították a feljelentést, csendőrséggel feloszlatták az istentiszteletet, s különböző címeken büntető ítéletet hoztak. A helyi hatóságok visszaélésére sok példát tudnánk idézni. (A miskolci adventisták ügye 1924-1926 között, a budapesti adventisták istentiszteletének betiltása 1922-ben stb.) Dr. Varjas János debreceni ügye egy szempontból kiemelkedik. A debreceni államrendőrség Varjas Jánost és társait elzárásra és pénzbüntetésre ítélte „vallásos összejövetelek és istentiszteletek tartása miatt”. A fellebbezési kérelmet a különböző kis szabadegyházi csoportok közösen fogalmazták a belügyminiszterhez. Elsőként írta alá Udvarnoki András, a magyarországi baptista gyülekezetek szövetségének elnöke. A kérvény mégis eredménytelen volt.
A kisegyházak terjedése a következő évben sem csökkent, de a közjogi helyzetet sem sikerült javítani. Az 1927-es rendelet lényegében érvényben maradt. Ezért a belügyminiszter 1928. július 3-án részletes utasítást adott ki, amelyben összefoglalta az addigi intézkedéseket és további szigorú ellenőrzést követelt.30 Ez az ügykezelés nemegyszer vezetett bonyodalmakhoz. Ezek közül talán a legjelentősebb az volt, amikor 1936-ban a washingtoni követség panaszkodott, hogy az amerikai metodista egyház szóvá tette az egyik Tolna megyei főszolgabíró tiltó rendelkezését, aki a szakályi metodisták istentiszteleteit betiltotta. A követ a beti-tás azonnali feloldását kérte, mivel az amerikai metodisták kilátásba helyzeték, hogy sajtó-kampányt indítanának, és ez kellemetlen lehet a kormánynak.
Az 1930-as években nem sokat változott a helyzet. A református egyházon belül – sajnos – voltak olyanok, akik rászolgáltak arra az ítéletre, amit Kádár Imre így fogalmazott meg: „Nem egyszer csendőrpofonokkal intéztette el a lelkipásztor a faluban megjelenő baptista prédikátort… Az egyház ebben az időben híjával volt az ökumenikus felelősségtudatnak és azt sem volt hajlandó meglátni, hogy más felekezetek léte és tanítása olyan figyelmeztetés, amelynek saját hitünk, szeretetünk és hitvallásunk mélyebb kifejezésére kellene bennünket vezetnie.” De voltak a református lelkipásztorok közül – nem kevesen – olyanok is, akik az aktívabb gyülekezeti munka, a belmissziói eszközök alkalmazása mellett foglaltak állást. Ilyen volt az alsózempléni egyházmegyéből elindult kezdeményezés, mely a szeretetteljes gyermekmunkára, a konfirmandusokkal való igényes foglalkozásra, az ifjúsági munkára, vallásos estek, bibliaórák, családlátogatások, házi istentiszteletek szervezésére hívta fel a figyel-met és azt ajánlotta, hogy az egyház olcsó, hitébresztő irodalmat adjon ki. A javaslatot a tiszáninneni egyházkerület felterjesztette a konventhez, ott azonban az a határozat született, hogy a konvent „nem tartja hivatásának, de nem tartja ezt feltétlen kielégítendő szükségnek sem”, ugyanez vonatkozott a hitépítő irodalomra.
Később, 1939-ben a konventben dr. Enyedi Andor „egy olyan gyakorlati irányú kézikönyv” és kivonatos törvénykönyv elkészítését javasolta, amely hasznos segítség lehet, de e felett is napirendre tért az Egyetemes Konvent.
Közben a szabadegyházi közösségek tovább folytatták harcukat a vallásszabadságért. A keresztyén testvérgyülekezetekhez tartozó dr. Kiss Ferenc mellett dr. Somogyi Imre (baptista) és Michnay László (adventista) fáradozásai jelentősek ezen a téren. Dr. Kiss Ferenc 1934-ben kapcsolatba került Légrády Ottóval, aki megküldte neki az Európa válaszúton című munkáját, melyben a vallásszabadság kérdését is tárgyalja. A könyvvel kapcsolatosan dr. Kiss Ferenc ismét elmondta a kisegyházak sérelmeit, átadta a birtokában lévő dokumentáció egy részét, amelyet Légrády elküldött a vallás- és közoktatásügyi, valamint a belügyminiszte-nek. Az akciónak nem lett semmi foganatja. 1936. június 11-én dr. Kiss Ferenc – a szabadegyházi közösségek buzdítása mellett „Az evangéliumi mozgalmak értelme és az államhoz, valamint az egyházakhoz való viszony” címen emlékiratot adott be a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de akciójának ismét nem volt eredménye.
A következő évben az újprotestáns közösségek a Magyar Evangéliumi Szövetségen keresztül nyújtottak be kérvényt a belügyminiszterhez a szabad vallásgyakorlat tárgyában. Érvelésük kiindulópontja az volt, hogy „az utóbbi évek folyamán számos esetben volt alkal-munk meggyőződnünk arról, hogy az alsóbb fokú közigazgatási hatóságok és hatósági köze-gek az egyes vallásos mozgalmakkal szemben követendő magatartásukra nézve eltérnek egy-mástól”. Ez az akció is eredménytelen maradt.
1939. december 2-án, a háború küszöbén Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a metodisták és a baptisták kivételével az összes szabadegyházi közösség működését betiltotta, mivel a rendelet megállapítása szerint „a honvédelem érdekeit” veszélyeztetik. A kormány-párti sajtó a rendelkezés kapcsán a szekták haláláról beszélt. Ez nem következett be. A naza-rénusok csendesen családonként összejöttek és hamar megtanulták a testvéri összetartozás különböző formáinak ápolásával kijátszani a gyülekezési tilalmat. A különböző pünkösdi irányzatú közösségek védelmet kerestek és találtak az evangélikus, baptista, metodista egyhá-zakban.41
Az adventista gyülekezetekre villámcsapásszerűen sújtott le a minden előzetes kivizs-gálást mellőző betiltó rendelkezés. A gyülekezeti tagok házaknál, lopva, csoportosan jöttek össze, de ez sem maradt megtorlás nélkül. Ezekről a büntetésekről egész sor iratot őriz a Ma-gyar Országos Levéltár. Az Adventista Egyház vezetősége megpróbálta hazai és nemzetközi kapcsolatait igénybe venni a szabad vallásgyakorlat biztosításához. Magyarországra jött dr. J. Nussbaum, a Vallásszabadság Nemzetközi Szövetségének főtitkára (adventista lelkész) és tárgyalt a Belügyminisztérium illetékes ügyosztályával, valamint a honvédelmi miniszterrel. Az egyház vezetőségével együtt dr. J. Nussbaum felkereste Ravasz László püspököt is, aki kész volt közvetítő tárgyalásokat vállalni az állammal. 1940. április 12-én levélben fordult Keresztes-Fischerhez, melyben azt kérte, hogy „az egész felekezetnek… szabad vallásgyakorlata a legszigorúbb ellenőrzés feltétele mellett állíttassák vissza”. „Úgy érzem – írta –, hogy [a] honvédelmünk keretén belül előforduló néhány szórványos eset, amely igazán nem fenyeget azzal, hogy a magyar hadsereg szellemének ártson, vagy rossz példaadásával a fegyelmet lazítsa, sőt egészen ellenkező eredményhez vezetett: jelentőségét messze túlbecsül-tük, ha ebből kifolyólag egy világszerte elterjedt, komoly evangéliumi felekezetet legelemibb vallásos jogában korlátoznánk. Ez minket [a] külföld előtt hamis színben tüntetne fel.” 1941 januárjában – 13 hónapi üldözés és illegalitás után – sikerült elérni, hogy Biblia-követők Felekezete néven újraszervezzék az adventista gyülekezeteket.
Ez az engedély sem jelentett jogi biztosítékot, ezért az egyház ismét megpróbálkozott az elismertetés kérésével – eredménytelenül. 1949 júliusában a Belügyminisztérium újabb rendelettel megakadályozta a Bibliakövetők Felekezetének működését, de ezt a veszélyt is sikerült elhárítani. Mivel a betiltó rendeleteket nem lehetett foganatosítani, ezért újabb és újabb rendeletek születtek, egészen 1945-ig. Ezeknek az elhárítására akciószövetség jött létre a kisegyházak között. Ez vezetett végül a Szabadegyházak Szövetségének megalakításához 1944-ben. Az új szövetség 1944. október 10-én megbízólevelet adott dr. Kiss Ferencnek, „hogy a hatóságoknál, jogi és magánszemélyeknél a Szövetség ügyében eljárhasson, és a szövetséget képviselje. Mivel a Szövetség a vallás- és lelkiismereti szabadság védelmére és előmozdítására, valamint az emberi jogok biztosítására alakul, kérjük ebbeli működésében… hatásosan támogatni.” Erre a nemes feladatra a fasiszta terror idején nem nagyon nyílt mód.
Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy „a bevett és elismert vallásfelekezetek állami státusában a Horthy-korszakban csak negatív irányban történt »jogi rendezés«. Nem mentek előre a felekezetek egyenjogúságának biztosítása felé, hanem… rendőri intézkedéseket foganatosítottak a szekták ellen”. Az 1895:43. számú liberális vallásszabad-sági törvény zátonyra futott. Péter László megállapítása szerint „A merev privilégiumos rend-szer és a minisztériumoktól való függés jórészt megfosztotta a társadalmat attól a morális késztetéstől, és önálló kritikai magatartástól, amelyet Nyugat-Európában a szabadon fejlődő egyházak biztosítani tudtak. A miniszteri diszkrecionális hatalom fokozatos kitágulása miatt még a bevett egyházak sem voltak képesek az államhatalommal szemben független társadalmi központok funkcióját jól betölteni. A kormánytól függött mindegyik.”
A történelem az élet tanítómestere. Nem bölcs az az állam, aki a régi hibákat ismétli. Most jó esélyünk van arra, hogy ez bekövetkezik. Talán nem árt a Hajnóczy50 óta ismételgetett alapelvet újra gondolni: „Szabad államban szabad egyházak”. Hir.ma (Forrás: Dr. Sz.J. tanulmánya: Jegyzetek az 1895:XLIII. tc utóéletéhez a Horthy-korban)
Hozzászólások