"Sötét a menny felettem..."

Ide s tova 10 napja már annak, hogy az ország különböző helyein felgyúltak a máglyák, kormos füst szállt az égbe, hogy ki tudja, hány ember lelke megtisztuljon. Ez a füst azonban bűzlött, s tisztulás helyett fekete korommal mérgezte meg emberek lelkét. Sötét világban élünk: egy olyan világban, ahol a kevés sötét oly hangos, hogy képes elnyomni a fény hangjait.

Egy olyan világban élünk, ahol emberek odáig vetemednek, hogy könyveket dobnak halotti máglyára, s perverz élvezettel nézik, hogyan lesz emberek munkája a lángok martalékává. Egy olyan világban élünk, ahol Radnótit tűzre vetik, mert zsidó volt – és keresztény, és magyar, és költő. Elképzelni sem tudom, mit érezhetett Fanni néni (Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós köztünk élő özvegye), mikor megpillantotta azt a képet, amelyen hűn szeretett férje könyvét emésztik a „tisztító” lángok.



Egy olyan világban élünk, ahol Krisztus nevében égetnek könyveket. Mi ez, ha nem vallásgyalázás? Krisztus életét adta mindannyiunk megtisztulásáért – ez kerek perec kimondatott a Bibliában. Hogy hisszük-e vagy sem ez esetben lényegtelen. Ami itt relevancia, az az, hogy ők hiszik – vagy legalábbis ezt állítják. Hogy ez miért releváns? Mert ha hiszik, akkor tudják, miért adta életét a megváltó, akkor ismerik Jézus tanait, melyek mind az önmegtartóztatásról, jóságról és szeretetről szólnak. Az általok oly vak buzgalommal hitt személyt gyalázzák meg, mikor az Ő nevében égetnek könyveket, az Ő nevében követik el gyűlölettől vezetett tetteiket. Mi ez, ha nem vallásgyalázás? A keresztény egyház megcsúfolása.



Egy olyan világban élünk, ahol az interneten, mindenki szeme láttára szervezték meg a könyvégetést. És senki nem tett semmit. A média hallgatott, a rendőrség hallgatott, a kormány hallgatott, az ellenzék hallgatott. De hallgatott a diák, az egyetemista, a tanár, a professzor, az eladó a sarki közértben, hallgatott főnök és beosztott, hallgatott orvos és jogász. Hallgatott a pap és hallgatott a rabbi, hallgatott a szerzetes és hallgatott az apáca is. Hallgatott ön is és hallgattam én is. És megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És ez mindannyiunk felelőssége.



Egy olyan világban élünk, ahol a félelem az úr, ahol a sötétség bátran teszi, amit tenni akar, mert a fény – hiába nagyobb – hallgat. A média csak utólag tudott megszólalni, hol egy párszavas cikkel megemlítve, hogy ez is történt, hol önmagukból kikelt újságírók ragadtak tollat. És elindult a tömeg is: az ominózus oldalt, ahol a szervezés történt ellepték a felháborodottságukban szólni is alig tudó emberek – elnyomták azt az egy-két felhangot, aki tettüket nemesíteni, védelmezni próbálta. Az „utca embere” elhatárolódott ettől a förtelmes szertarástól. Ez az első lépés. De nem határolódott el az egyház (akinek nevében tették mindezt), nem határolódott el a kormány, nem határolódott el az ellenzék, sem a civil szervezetek, sem a pártok. A baj már megtörtént, a hamuvá lett könyveket semmi sem hozza vissza többé – de ez nem mentesít senkit sem a felelősség alól. Ha megakadályozni nem tudtuk, tenni kell azért, hogy ez ne következhessen be újra.



Egy olyan világban élünk, ahol az otthoni agyonhasznált pornómagazinokat együtt égetik Radnótival. Egy olyan világban élünk, ahol az erkölcsi fertő megelőzésében elégetik a régi pornófüzeteket – vajh, addig nem volt fertő, amíg használója meg nem unta? Egy olyan világban élünk, ahol Radnóti Miklós erkölcsi veszélyként van számon tartva. Egy olyan világban élünk, ahol mindez megtörténhetett.

A támadások ellen egyetlen érv hangzott el a könyvégetők részéről: „Ez az én könyvem, mindenki azt csinál a saját tulajdonával, amit akar.”

Ez nem pusztán vaskos tévedés, hanem hazugság. A könyvnek egyetlen tulajdonosa van: a szerzője. Neki, és csak neki van joga elpusztítani saját művét – mindenki másnak tilos. Önök azért fizettek a könyvért, mert szerették volna, ha használhatják, olvashatják, továbbadhatják. De az a könyv nem az Önöké. Az Önök könyve az, amit saját maguk írnak. És azt, csak azt égethetik el, téphetik össze, dobhatják vízbe.

Mondják, Krisztus nevében tették. Nyissák ki a Bibliát (ha azt még nem dobták tűzre), és olvassák el. Olvassák el alaposan. Krisztushoz méltó cselekedet az lett volna, ha a megunt, feleslegessé vált könyveiket odaadják olyan embereknek, akik nem juthatnak hozzá: árvaházaknak, szeretetszolgálatoknak, egyházközösségeknek, könyvtáraknak. Ez lett volna a lelket megtisztító, Krisztus nevéhez és tanaihoz méltó tett.



Sokan idézték már Heine szavait: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak”. Hol leszünk mi akkor? Akkor is némán szemet hunyunk majd fölötte?