Gyógynövények általános művelési szabályok

A növények tartóssága igen különböző és változó s ezen tartósság részint a faj természetétől, részint a tenyésztési viszonyoktól függ és a növény törzsében fekszik, így tehát a tartósság alapján egy és kétnyári évelő növényeket és tartós-törzsű faállományú gyógynövényeket különböztetünk meg.

A művelésre nézve az egy- és kétnyári növények nem különböznek. Az egynyáriak vetése többnyire tavasszal március hó kezdetén, az utótermesztés nyáron vagy néha ősszel történik. A kétnyáriak vetése májusban vagy ősszel foganatosíthatók. Ott, ahol a tenyésztés megengedi: a föld ki lesz gyomlálva, porhanyítva és ritkítva. Legcélszerűbb a sorvetés, mert így a föld könnyebben kezelhető és tisztítható. A tisztítás némelyeknél úgy történik, hogy melegágyban foganatosítjuk és később a szabadba lesz kiültetve.

Az évelőnövények természete, hogy évről-évre szárai egész a tövig elhalnak és újjá válnak.

Legtöbben közülük magból termesztve vagy gyökérdarabokból és tőhajtás által szaporítjuk, sorokba ültetve a kapásnövények és a gyógynövények módja szerint műveljük. Olyan növények, melyeknek csak a szára használható, évekig egy és ugyanazon földben hagyhatók, csak a dudvától kell megtisztítani a földet, porhanyítani és trágyázni, de ennél a föld változtatása sokkal alkalmasabb. Azonban némely növényt, mint pl a mentaneműeket, minden második évben át kell ültetni, mert a főtörzs elhal és más mellék növények képződnek, vagy a növények nagyon kiterjednek.

A tartós törzsű faállományú növények csak megfelelő éghajlat alatt művelhetők sikerrel.

Egy- és kétnyári növények.

Közönséges fenik. (Anethum foeniculum.)
Ez ismeretes ernyős növény, melynek magvát fűszer gyanánt használják. Ezenkívül még levelét és gyökerét is használják, amiért nagyban és kicsinyben termesztik. E növény (Radix Herba et Semen Foeniculi vulgaris sacris) jó földet, de nem frissen trágyázottat kíván. Magvát kora tavasszal széles kockás sorokban vetik el. A vetés fölfutás után gyomlálják, sorművelésnél kapálva lesz. A magaratás augusztus hóban történik. A növényt minden évben ősszel a földtől kéznyi magasságra levágjuk. Mivel a magja nem érik egyenlően, azért szükséges 2--3-szor kaszálni. A csúcs levágása akkor történjék, ha már szürkés-zöld színűvé vált. Lemetszés után szellős helyen meg kell szárítani és csak szárítás után lehet kicsépelni.

A termés (fructus).
A gyümölcs a mag-termékenyített magzatból fejlődik és magában rejti a magot. A gyümölcs alkotó részei: a mag­rejtő (gyümölcsfal, pencarpium) és a mag (semen). A magrejtőn három réteg ismerhető föl: 1. külső bőr­réteg (epicarpium), 2. belső bőrréteg (endocarpium) és a kettő közt a többnyire húsos, nedvdús, harmadik, a mesocarpium. A külső bőrréteg képződése szerint a gyümölcs sima, szőrös, tüskés, kérges, mirigyes. A magzat forradásai a gyümölcsön is észrevehetők. A gyümölcsön az összeforradt helyeket varratoknak nevezzük.

A mag.
A mag megérett pete. A magnál megkülönböztethetők: 1. a magkötő (funiculus), amely a magot a termés belső oldalához erősíti s amely az érett magról leválik. A leválás helyén maradó folt, a. mag köldöke (umbilicus). 2. A maglepel (arillus) a placentából nő ki s a mag fölött elborulva, azt befödi. Vannak a magnak olykor szárnyai és szőrei. Maga a mag áll héjból (integumentum) és a magbélből (nucleus). A maghéj két rétegből áll. Az egyik a külső (sárgás), a másik a belső (fehér). A magbél rejti magában a csirát (embryo) keményítőt tartalmazó szövetanyagban. Olykor a magbél tisztán a csirából áll, ez esetben a csira húsos és vastagabb, mint akkor, ha mellette szövetanyag található. Legtöbb esetben a csira növénykealakú s rajta a szemlélő gyökérkét (ebből lesz a növény gyökere), egy kis rügyecskét (ebből lesz a szár) és csíralevelet fedezhet föl.

A fehérjetartalmú növényeknél a csíralevél kiemelkedik a föld­ből, a fehérjét nem tartalmazó magoknál a föld alatt marad­nak és az új növénynek táplálékul szolgálnak. A mag kicsirázásához szükségeltetik: elegendő nedvesség, levegő és melegség.