Vanessa LoBue saját történetével bizonyítja, hogy jó, ha a gyerek hisz a Mikulásban

Az egyik külföldi pszichológiai oldal, Ph.D.-hallgató cikkírója leírta, hogy miért nem szabad megfosztani a gyerekeket a csoda és varázslat élményétől. Vanessa LoBue meglepő vallomást tett az egyik külföldi pszichológiai oldalon arról, hogy miért jó, ha a gyerekek hisznek a Mikulásban, akinek az angolszász területeken nem ugyanaz a feladata, mint Közép-Európában és Kelet-Európában.

Míg nálunk december 5-én éjjel járja be a világot a Télapó, addig a angolszász területen karácsonykor szórja ki az ajándékokat, tehát abban mind a két hagyomány megegyezik, hogy a Mikulás ajándékot hoz.

Ezzel kapcsolatban kerül elő minden évben a dilemma, hogy jó-e az, ha a gyerekek hisznek a Mikulásban, vagy ezzel komoly problémát okoznak a felnőttek. A Ph.D.-hallgató LoBue ennek apropóján írta le, hogy szerinte miért fontos a gyerekeknek a mesék és mítoszok.

A fiatal lány saját története így szól:

„Életem legemlékezetesebb ünnepe 7 éves koromban volt, amikor még hittem a Mikulás létezésében. Lenyűgözött, hogy hogyan képes egyetlen esete alatt bejárni a világot. Egész éjjel vártam rá.

Olyan sokszor keltem fel az ágyamból, hogy végül a szüleim kénytelenek voltak megengedni, hogy velük aludjam, és ne mászkáljak ki állandóan a nappaliba megnézni, hogy járt-e már nálunk a Mikulás.

Számomra már az igazi varázslatnak számított, hogy a szüleimnek sikerült úgy a fa alá varázsolniuk az ajándékokat, hogy észrevettem volna őket.

Nem kételkedtem abban, hogy a Télapó tölti meg a cipőmet minden évben ajándékokkal. Néhány évvel később, 9 évesen, jöttem rá, hogy végig a szüleim keltették életre a Mikulást. 9 éven át sikerült elhitetniük velem, hogy a Télapó létezik.

Ma sok tudós és szülő szerint 9 évig hazugságban éltem, ami hatással volt a fejlődésemre és örökre megváltoztatta a szüleimmel való kapcsolatomat. Az elmúlt években a Mikulás alakja megosztó lett a tudósok és a szülők körében.

Sok cikk és könyv jelent meg arról, hogy a Mikulás hogyan rabolja el a Karácsony ünnepét. Az egyik ilyen könyv arról szól, hogy a Mikulás léte köré szőtt történet hazugság, aminek következménye előbb vagy utóbb, de meg fog látszani a gyerekek fejlődésén. Ugyanez a könyv taglalja, hogy az ünnepek körüli hazugság olyan trauma a gyerekek számára, ami azt sugallja, hogy nem bízhatnak a szüleikben.

A Mikulásról szóló hazugságoktól a szülők azt várják el, hogy a kicsik jól viselkedjenek, és ez a manipuláció azt tanítja, hogy a jó magaviseletért ajándék jár. Tudományos bizonyítékokkal támasztották alá, hogy a jutalmazás, így például a karácsonyi ajándék, aláássa a gyerekek motivációit, tehát meglehet, hogy a Mikulás története nem a legjobb módszerre annak, hogy jó viselkedésre biztassuk a gyerekeket.

Arra viszont nincs bizonyíték, hogy traumát okoz, ha a gyerek megtudja, hogy a Jézuska és a Mikulás nem igazi. Sőt, azzal sem foglalkozott még egy kutatás se, hogy ez hogyan befolyásolja a szülő és gyerek közötti bizalmi kapcsolatot. Igaz, a Mikulás története hazugság, tehát elkerülhetetlen, hogy egy nap kiderüljön az igazság. A kutatások azonban azt mutatják, hogy a kicsik többsége 7 éves kora körül magától rájön az igazságra, aminek következtében pozitív a reakciójuk.

A legtöbb esetben a szülőnek nem kell bűntudatosan bevallania, hogy eddig áltatta a Mikulással. A gyerekek pedig nem sírnak, nem sértődnek meg a hír miatt.

Arra nincs tudományos bizonyíték, hogy a gyerekek elveszítenék a bizalmukat a szüleik felé. A saját élményem is a kutatások eredményeihez hasonlított. 9 évesen gondolkodni kezdtem, hogy mi van valójában körülöttem.

Akadtak olyan osztálytársaim, akik azt állították, hogy a Mikulás nem létezik. De akkor hozzám miért jött, ha hozzájuk nem? Azon is gondolkodtam, hogy ha nincs Mikulás, akkor hogyan tudják a szüleim ennyire jól elrejteni előlem az ajándékokat?

A rengeteg gondolkodás után a tettek mezejére léptem. Átkutattam a pincét és padlást. Találtam egy babát, kisautót, amit az anyukám elfelejtett becsomagolni. Megoldottam a Mikulás rejtélyét, és ez jó érzéssel töltött el, mert egyedül jöttem rá. Ráadásul egy évig még kitartottam a hazugság mellett, mert nem akartam megbántani a szüleimet azzal, hogy a kisgyermekük kinőtte a kedvenc fantáziáját.

A fantáziálás a gyerekek fejlődésének normális és egészséges része. A kicsik sok időt töltenek a képzeletükben, főleg 5 és 8 éves koruk között. A médiából is sok behatás éri őket, amelyek szerint az állatok beszélnek, az emberek repülnek, a tárgya pedig varázslatosan felbukkannak. Tehát miért lenne a Mikulás nagyobb hazugság, mint egy mese éneklő hóembere?

Habár a varázslatokban való hit 7 és 9 év között halványulni kezd, mégsem múlik el teljesen, mert néha a felnőtteknek is szükségük van némi varázslatra az életükben. Ragaszkodnak például egy bizonyos babonához, vagy megijednek egy „szellemjárta” házban. Jó kérdés, hogy a gyerekek hogyan tudják elválasztani a meséket a valóságtól? Erre a megoldás az, hogy a gyerekek gyakran abban hisznek, amiket hallanak. A gyerekek a szülők álláspontjában fognak hinni, mert kicsiként még nem tudják, hogy hogyan működik a világ.

A másik, aminek hinni fognak, az a tárgyi bizonyíték. Ha tehát a szülő azt mondja, hogy a Mikulás hozza a csokit és játékot, ami reggel tényleg ott lesz az asztalon, akkor a gyerek ezt fogja igazságként elfogadni.

Egy idő után azonban a gyermekek tudása bővül, az új információk pedig cáfolni fogják azt, amiben addig hittek. Mást hallanak az iskolában, megtudják, hogy milyen nagy a Föld. Ennek eredményeként megkérdőjelezik a régi bizonyítékokat, újakat kezdenek keresni, és végül szinte biztos, hogy rá fognak jönni arra, hogy a Mikulás nem létezik.

A világon vannak, akikhez nem megy a Mikulás, mert más ünnepeket tartanak, de vannak, akikhez minden évben elmegy a Télapó. Az, hogy melyik hagyományt választod mindegy, mert az, hogy elmondod-e a gyerekednek az igazt, vagy sem, nem fogja befolyásolni a veled való kapcsolatát és a fejlődését.”

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)