A némafilmes az egyik legjobb modern fekete-fehér film

Tíz kiváló fekete-fehér alkotás 1980-tól napjainkig.Bár már több évtizede élünk a színes film korában, mégis máig előfordul, hogy az alkotók úgy döntenek, hogy fekete-fehérben készítik el a filmjeiket. Ha te is szereted az ezzel a technikával készült filmeket, akkor az alábbi listában szereplő modern fekete-fehér filmeket feltétlenül látnod kell!

A némafilmes (The Artist, 2011): Nemcsak fekete-fehér, hanem némafilm is készült a modern időkben, méghozzá olyan színészekkel és rendezővel, akik még ismeretlenek voltak. Ez volt A némafilmes, ami a 2012-es Oscar-gálán öt kategóriában is győzni tudott, ami azt jelentette, hogy az 1960-as évek óta ez volt az első teljesen fekete-fehér film, ami ilyen eredményre volt képes, ugyanis a Schindler listájában nem lehet eltekinteni attól, hogy piros volt az a kis kabát.

A Hollywood hőskoráról szóló A némafilmes alapötlete az volt, hogy a hangosfilm megjelenéséről, és az ezért válságba kerülő álomgyári sztárokról fog szólni, méghozzá úgy, hogy egyesíti a formát és a tartalmat, majd egy csattanóval ér véget. A korabeli világ megteremtése érdekében fekete-fehér színeket, korhű beállításokat, vágást és mozgást is bevetettek a film készítő.

Dühöngő bika (Raging Bull, 1980): Martin Scorsese nagyfilmjei közül ez az egyetlen fekete-fehér rendezése, ami a híres bokszolóról, Jake LaMotta életéről szól. Amellett, hogy az alkotás alapját a sportoló önéletrajzi könyve szolgáltatta, még maga LaMotta is részt vett a munkálatokban.

A film részben azért lett fekete-fehér, mert a bokszoló a következőt írta az életrajzi könyvében:

„Ha mostanában éjszakánként visszagondolok a múltamra, akkor olyan érzésem támad, mintha egy rólam készült régi fekete-fehér filmet néznék. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fekete-fehér, egyszerűen csak az.”

Emellett amikor az első tesztfelvételeket készítették Robert De Niróról a ringben, akkor azt még színes super8-assal tették, ám Scorsese úgy érezte, hogy valami még hiányzik. A rendezőnek ekkor jutott eszébe a bokszoló mondata. Szintén a fekete-fehér megvalósítás mellett szólt az is, hogy Scorsese sok vért akart, ami így fekete lett (ehhez csokoládét használtak a forgatáson), ami így kevésbé keltett horrorisztikus hatást.

A stúdió azért bólintott rá a kockázatosabb megoldásra, mert így látványosan meg lehetett különböztetni a Dühöngő bikát a kor másik híres bokszolós filmjétől, A Rockytól.

Az ember, aki ott se volt (The Man Who Wasn’t There, 2001): Egyértelmű, hogy a Coen-testvérek sem maradhattak ki a fekete-fehér film rendezésből. Az ő alkotásuk egy morózus, szótlan és jelentéktelen kisvárosi borbély történetét mesélte el, s mivel ez egy film noir, ezért kézenfekvő volt, hogy fekete-fehérben fog elkészülni, mivel ez hozzátartozik a műfajhoz, ami leginkább akkor létezett, amikor színes film még nemigen állt rendelkezésre. Az, aki ott sem volt nyersanyagát színes filmre forgatták, hogy aztán majd fekete-fehéren hívják elő, de a labor valamit elrontott, ezért létezik egy színesben előhívott verzió is.

Shop-stop (Clerks, 1994): A kis költségvetésű független filmesek azért választják a fekete-fehér technikát, hogy ezzel teremtsenek egyedi hangulatot, amivel kitűnhetnek a tömegből. Emellett sokáig anyagi okok is állhattak a döntés hátterében, mivel a digitális korszak előtt a hagyományos filmnyersanyagok időszakában sokszor olcsóbb volt a fekete-fehér. De az utómunka költségeiből is lefaraghattak ezzel a megoldással.

Kevin Smith esetében a bemutatkozó filmje, a kisbolti dolgozók, a videotékások és a környéken logó fűdílerek hétköznapjait bemutató Shop-stop készült fekete-fehér technikával. A generációs mozi annyira alacsony büdzsével készült, hogy ezért sokféle világítási technikával készült, mert azt használták fel, amit éppen el tudtak kérni.

Ez elképesztően macerássá és drágává tette volna az utómunkát, ha színesbe készült volna a film, ám a fekete-fehér megoldás esetében nem kellett összehozni a különféle színhőmérsékleteket a fényelésbe.A gyűlölet (La Haine, 1995): A gyűlölet című film a francia külvárosban csellengő fiatalok egy napját mutatja be. Bár a felszín alatt forrongó indulatok ellenére eseménytelenül indul a nap, mégis később tragédiába fullad a 24 óra.

Mathieu Kassovitz a gyerekkori haverjai történetei alapján írta és rendezte a mély nyomot hagyó filmet, amit eredetileg színesben vettek fel, majd utólag fekete-fehérre változtatták. A színes verziót azonban megtartották arra az esetre, ha a tesztvetítéseken elbukna a fekete-fehér verzió.

A gyűlöletnek leginkább azért áll jól a fekete-fehér képvilág, mert maguk a szereplők is ebben a két végletben látják a fiatalságukat és a helyzetüket, majd ennek az értékrendnek a kudarcával kell szembesülniük, méghozzá tragikus módon.

Az elefántember (The Elephant Man, 1980): David Lynch, aki imádta a fekete-fehér technikát a karrierje kezdetén, de még napjainkban is alkalmaz ilyen betéteket, azért döntött úgy, hogy így valósítja meg Az elefántembert, mert az egy olyan történet, amit nem is igen lehetne színesben elképzelni.

Bár a cselekmény rendkívül sötét, mégis az ártatlanságról szól, miközben elmeséli a valójában a XIX. században élt, költői lelkű torzszülött élettörténetét, mindez pedig találkozik Lynch őrült világával.

A film producer a komikusként dolgozó Mel Brooks, aki amellett, hogy áldását adta a fekete-fehér megoldásra, még a stáblistáról is levetette a nevét, nehogy a nézők téves elvárásokat támasszanak a film hangvétele elé.

Sin City – A bűn városa (Sin City, 2005): Ahogy a Schindler listája, úgy a Sin City is csak kis csalással kaphat helyet a legjobb modern fekete-fehér filmek sorában, mert olykor előfordulnak benne színes foltok. A később színessé tett részleteket zöldre vagy kékre kellett színezni a forgatáson, míg a kifröccsenő fehér vérhez fluoreszkáló piros festéket használtak fel.

Robert Rodriguez képregényadaptációja azért lett fekete-fehér, mert az alapjául szolgáló Frank Miller képregény is az, ráadásul a műfaja film noir, amihez hozzátartozik ez a megvalósítás.Halott ember (Dead Man, 1995): Jim Jarmusch egyike azoknak a modern, szerzői módon alkotó filmeseknek, akik örömmel használják a fekete-fehér megoldás eszközeit. Tette ezt a Halott ember című western esetében is.

A film tulajdonképpen egy lázálom, amit a nézők a Johnny Depp által alakított karakterrel együtt élhetnek át. A történet szerint Depp karaktere egy könyvelő, aki rögtön a film elején súlyos sebet kap, majd élet és halál között lebegve, nyomában gyilkos fejvadászokkal, egy Senki nevű Indiánnal társulva menekül.

Jarmusch elmondta, hogy a híres fotóművész, Ansel Adams képei inspirálták, hogy fekete-fehér westernt forgasson.

Schindler listája (Schindler’s List, 1993): Az egyik leggyakoribb indok arra, hogy valaki fekete-fehér filmet készít az, hogy az alkotás története abban a korszakban játszódik, amelyet a mai emberek a fekete-fehér archív felvételekről ismernek, ezért a filmről azonnal ez jut az eszükbe, sőt, akár a történelmi hitelesség érzetét is erősíthetik.

Steven Spielberg azért döntött úgy, hogy fekete-fehérben valósítja meg az Oscaron arató holokauszt-mozit, a Schindler listáját, mert amikor elképzelte az eseményeket, amelyeket le akart forgatni, akkor azokat fekete-fehérben látta a lelki szemei előtt.

Meg kell azonban jegyezni, hogy minden idők legdrágább fekete-fehér filmje nem is teljesen az, hiszen nem lehet eltekinteni attól, hogy egy kislány piros kabátot visel egy szívfacsaró/hatásvadász jelenetben.

Werckmeister harmóniák (2000): Modern fekete-fehér filmet nemcsak külföldi filmesek készítenek, hanem magyarok is, méghozzá Tarr Béla, aki számára a fekete-fehér nemcsak forma, hanem létállapot is, hiszen annak és a hosszú beállításoknak az ontológiai lényege az, hogy az idő csak telik, de nem múlik. Ezt a Werckmeister harmóniák kisvárosába ellátogató kitömött bálna, majd az annak köszönhetően bekövetkező vész történetével sikerült a legkompaktabban megvalósítania.

(Forrás: hu.ign.com)