Egész jól sikerült játékadaptációk

Videojátékok alapján készült filmek, amelyek kifejezetten szórakoztatóak lettek.Mivel általában nem sikerül elég jól a videojátékok élőszereplős adaptációja, ezért a The Last of Us esetében is sokan tartottak a végeredménytől, ám az meglepően jó lett. Nem ez a játékadaptáció azonban az egyetlen, ami kifejezetten szórakoztató lett. Íme néhány példa!

Uncharted (2022): A Naughty Dog által készített Uncharted-játékok cselekményeit szándékosan eltúlzott kalandfilmes klisékből állították össze, tehát ha kivesszük az interakciót, akkor csak egy milliószor látott történet marad.

Ennek tudatában nem meglepő, hogy a 2022-ben bemutatott, Tom Holland és Mark Wahlberg főszereplésével készült Uncharted film sem váltotta meg a világot. Ugyanakkor itt az alkotók rájöttek, hogy nem is egy hű adaptációt kell készíteniük, hanem egy popcornmozit a játék legjobb elemeiből.

Mivel a film tulajdonképpen egy best of válogatás, ezért szerepelt benne Nathan Drake testvére, aki a játéksorozatnak csak a negyedik részében bukkant fel, a lenyűgöző repülős mutatvány, ami a harmadik részben szerepelt, de a történet végi hajós bravúr sem volt ismeretlen azoknak, akik játszottak már az Uncharteddel.

A szereplők esetében Wahlberget nehéz megszokni Sullyként, és Sophia Ali sem olyan karizmatikus, mint játékban látható Chloe, viszont Holland remekel a csetlő-botló kalandor szerepében és remek párost alkot Alival.

Sonic, a sündisznó (Sonic the Hedgehog, 2020): A Sonic esetében nem a történet, hanem maga a játék a lényeg. A 2020-as adaptáció esetében azonban az írók, Pat Casey és Josh Miller, mindent megtett, hogy összehozzon egy értékelhető sztorit, ami bár sokat merített például a haverzsarus filmekből és a szuperhősös eredettörténet sem ismeretlen, mégis sikerült összehozni egy szívhez szóló, aranyos filmet egy magányos, barátokra vágyó, szupergyors kék süniről.

Ugyanakkor kezdetben akadt probléma, hiszen a rajongók teljesen kiakadtak a főhős első, katasztrófa dizájnja miatt, ám szerencsére az alkotók hallgattak kritikára és még volt idejük változtatni, aminek eredményeként a játékokban megszokott Sonic köszönt vissza a filmvásznon.

Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning, 2016): A 2016-ban bemutatott Warcraft-mozifilmmel a legnagyobb probléma az, hogy Warcraft a címe.

A Warcraft: A kezdetek azonban nem tudta adoptálni a játékok stílusos előadásmódját és sötét drámát, ugyanis megmaradt a külsőségeknél, a rajongóknak szóló utalásoknál, de maga a cselekmény egy felhígított, orkokat központba helyező eredettörténet, ami inkább az új A majmok bolygója-filmekre emlékeztet, nem pedig a játékra.

A CGI viszont csodás, az összecsapások izgalmasak, tehát a végeredmény szórakoztató annak, aki nem vérbeli Warcraft rajongó.

Silent Hill halott város (Silent Hill, 2006): A Silent Hill játék azért jó, mert a címbeli szürreális borzalmakat sejtető kisváros rendelkezik egy erős háttértörténettel, illetve elég nagy alkotói szabadságot ad ahhoz, hogy egy sajátos sztorival lehessen előállni ebben az univerzumban.

Mivel a játék első három része között elég szoros a kapcsolat, ezért ez is hozzájárult ahhoz, hogy egész jól sikerüljön a 2006-os adaptáció. Christophe Gans filmje ugyanolyan hátborzongató és agyfacsaró, mint a játékok, ami köszönhető Akira Yamaoka, a Silent Hillek állandó zeneszerzőjének, valamint a túlvilági, már-már égett hullaszagot árasztó légkörének is.

Igaz, a speciális effektusok nem mindenhol a legjobbak, a cselekményről gyakran A kör juthat a néző eszébe, és kimondottan rossz ötlet volt beleerőltetni a filmbe a Silent Hill 2 piramisfejét, ám ezektől eltekintve jól sikerült az adaptáció.A Kaptár (Resident Evil, 2002): Talán ideje lenne elengedni a Resident Evil-játékokat, hiszen hiába készül azzal kapcsolatos film vagy sorozat, amit egy évad után kukázott is a Netflix, sehogy sem akar összejönni egy igazán jó adaptáció.

Legelőször Paul W.S. Anderson próbált színvonalas fimet készíteni a videojáték alapján, és fimről filmre egyre több erőszakot tett franchise-on, aminek eredményeként mindet összekutyult, a rettenetes hatodik rész pedig már nyomokban sem tartalmazott Resident Evilt.

Így nézve még az első A Kaptár tűnik a legértékelhetőbb adaptációnak, ami főleg a főszereplőt, Alice-t, alakító Milla Jovovich kisugárzásának köszönhető, és nem a színészi alakításának. Az első részben még az akciók is egész jók voltak. A lézeres szoba mára kultikussá vált, méghozzá annyira, hogy később a Resident Evil 4-ben is szerepelt hasonló. Emellett a finálé zombiapokalipszise sokadszor nézve is hátborzongató.

Mortal Kombat (1995) és Mortal Kombat (2021): Mortal Kombat franchise kétélű fegyver, hiszen a játékok háttértörténete gazdag, ám nem biztos, hogy ami a harcok körítésénél működik, az a mozivásznon is fog.

A Paul W.S. Anderson és Simon McQuoid által készült filmek erényei a játékokból ismert karakterek, főleg a két nagy rivális, Scorpion és Sub-Zero. Emellett az összecsapások is jól sikerültek. Ugyanakkor a 2021-es film azért jobb az 1995-ösnél, mert az már R-besorolást kapott, tehát megközelíthette a Mortal Kombat-játékok brutalitását.

Ezek azok az elemek, amelyek miatt a filmek élvezhetőek, viszont a történet és a karakterépítés gyengén sikerült. A legutóbbi Mortal Kombat esetében volt potenciál ebben is, mert Scorpion és Sub-Zero nyitójelenete, tragikus háttértörténete remek lett. A filmnek végig rájuk kellett volna koncentrálni, és nem a gyenge új hősre, Cole Youngra és az ő bugyuta történetére.

Tomb Raider (2018): Bár a Angelina Jolie-nak jobban állt Lara Croft szerepe, mint Alicia Vikandernek, mégis a 2018-as film történet jobban sikerült a 2001-esnél, már csak azért is, mert az egy épkézláb sztori, köszönhetően annak, hogy már túlságosan is szolga adaptációja a Lara eredettörténetét elmesélő 2013-as játéknak.

Ugyanakkor az 1996-ban indult Tomb Raider-sorozatnak nem a története vagy a karakter kidolgozottsága volt a lényege, hanem az okos fejtörők és az ügyességi részek, na meg Lara dekoratív alakja.

Ugyanezek domináltak még 2001-ben is, amikor az Angelina Jolie-film készült, éppen ezért abban is Lara pózolásai kapták a főszerepet, így a kalandfilmes klisékből összeállított cselekményt már a film megtekintése után egy órával mindenki elfelejtette.

A 2013-as játék esetében, az Uncharted-játékok árnyékában, a Crystal Dynamics rákényszerült az izgalmas karakterfejlesztésre, aminek köszönhetően Alicia Vikander Tomb Raiderje élvezhetőbb lett Jolie-énál, bár a bevezető biciklifutáros jeleneteket kihagyhatták volna.

Halo, 1. évad (2022): 2001 óta az Xbox-konzolok húzócímeinek számítanak a Halo-játéksorozat tagjai, éppen ezért komoly kihívás volt élőszereplős sorozatot készíteni belőle. Annak érdekében, hogy ez sikerüljön, az alkotók a Marvel Studios stratégiáját választották, tehát az alapanyagból kiindulva saját történetet kezdtek mesélni, ennek szereplői és motívumai ismerősek a Master Chieftől, ám azokat máshogy használták fel.

A szereplők alakítására sem lehet sok panasz, bár azért akad erőltetett cselekményszál. Ugyanakkor az akciójáték rajongói kevesellhetik az akciót, viszont cserébe az összecsapások ütősek, kezdve a zseniális évadnyitó jelenettel.

Bár a speciális effektusok nem a legjobbak, mégis a díszletek, a jelmezek és az atmoszféra színvonalasak.Pokémon: Pikachu, a detektív (Detective Pikachu, 2019): A Pokémon franchise sokkal több egy videojátéknál, viszont a 2019-es film az azonos című kalandjáték alapján készült. A Pokémon: Pikachu, a detektív erősen hasonlít a Sonic, a sündisznóra, hiszen az is ismerős filmes klisékből építkezik, így a Pikachu, a detektív is a haverzsarus filmek alapcselekményéből táplálkozik.

Sőt, akár a Robert Zemeckis által készített klasszikus, a Roger nyúl a pácban is a néző eszébe juthat róla, hiszen itt is teljesen természetes, hogy az emberek kitalált lényekkel élnek és dolgoznak együtt.

Ami a krimiszálat és a nyomozóst illeti ugyanolyan kiszámítható, mint a végső fordulat, ám Pikachu és a társa kezdeti összeférhetetlensége szórakoztatóvá teszi a filmet, aminek a végén még egy nagyszabású, animékre emlékeztető, pokémonos leszámolás is látható.

Perzsia hercege: Az idő homokja (Prince of Persia: The Sands of Time, 2010): Annak idején nagy kérdés volt a Prince of Persia-rajongók számára, hogy miért akar a Disney fimet készíteni a 2003 és 2005 között megjelent The Sands of Time-trilógia alapján, amikor nyilvánvaló volt, hogy nem tartja jó ötletnek az első rész alapkoncepcióját, amely szerint a hercegen, az ellenséges hercegnő, Farah-n és a főgonosz Vizieren kívül mindenki homokszörnnyé változik.

Az is kérdés, hogy miért kellett tulajdonképpen háromszereplős király-melodrámát készíteni, valamint a főhős miért csak néhány alkalommal használta a mágikus tőrét, amivel vissza lehet forgatni az időt, amikor ez a játék leglátványosabb jelenete.

Ezektől eltekintve a színészválasztás rendben volt, és az akciókra, mesés hangulatra sem lehet panasz. Aki nem vérbeli rajongója a játékoknak, annak ez a film egy önmagában, egyszer nézhető, limonádé kalandfilm.

(Forrás: hu.ign.com)