Így hódította meg Taika Waititi Hollywoodot!

Forgószélként robbant be az álomgyárba a 45 éves rendező.A Marvel stúdiónál már hagyomány, hogy tehetséges független filmesekre bízza a rendezői munkát, de ebből talán még senki sem profitált annyit, mint az új-zélandi születésű Taika Waititi, akinek nevét 2017-ben, a Thor: Ragnaröknek hála ismerte meg az egész világ.

Az 1975. augusztus 16-án született rendező mára valóságos szupersztárrá vált, de lássuk, mégis hogyan sikerült forgószélként meghódítania Hollywoodot!

A feltörekvő maori filmes, aki elaludt az Oscar-gálán: A Wellingtonban született Waititi a Te-Whanau-a-Apanui törzsből származó maori apa és zsidó anya gyermekeként látta meg a napvilágot 45 évvel ezelőtt.

Waititi „kreatív nomádként” kipróbálta magát a művészet különféle ágaiban, így a festészetben, a fotózásban, a zenében és a színészkedésben, de végül a filmkészítés nyerte el a tetszését, mert abban egyesült minden.

Miután elvégezte a wellingtoni Victoria Egyetem drámatagozatát, egy darabig stand-up előadásokkal turnézott. Ilyen volt például a So You’re A Man, amit a Slágermájerekből ismert Bret McKenzie-vel és Jemaine Clementtel alkotott meg. A társulat humoros felvilágosító előadásokat tartott arról, hogy hogyan lehet megküzdeni a férfilét nehézségeivel, így a vizelési etikettel, a borotválkozással és a csikló megtalálásával.

A későbbi időkben a Clementtel duóban (Humourbeasts) és egyedül (Taika’s Incredible Show) is turnézott, majd az ezredforduló környékén úgy döntött, hogy kipróbálja magát sorozat- és filmszínészként (Fűre lépni tilos!, Snakeskin, The Strip), ami mellett megrendezte élete első rövidfilmjeit is, amelyek esetében a 2004-es Two Cars, One Night nevezhető valódi karriermérföldkőnek, hiszen ezzel szerezte meg élete első Oscar-jelölését.

A bő tíz perces, kocsmázó szülök által a parkolóban hagyott maori gyerekekről szóló rövidfilm meghatározta Waititi stílusát, tehát azt, hogy a sötét társadalmi témákat szívmelengető humorral ötvözi. Emellett létrejött a Waititi-féle gyerektípus, vagyis a helyesnek gondolt macsó férfiképet esetlenül utánozni próbáló serdülő fiú.

A Two Cars, One Night végül nem kapta meg az aranyszobrot, de így is nagy hatást gyakorolt a rendező további karrierjére. Egyfelől a jelölés elég volt ahhoz, hogy az új-zélandi filmalap bizalmat szavazzon neki, és megadta neki a támogatást az első játékfilmjére, másfelől maga a rövidfilm adta az alapot a Boy című második játékfilmjéhez.

A rendező jól ismert arról, hogy nagyon szereti a gyerekhősöket, a filmjeiben pedig alig található olyan felnőtt férfi karakter, akiről ne egy nagyra nőtt gyerek jutna a néző eszébe. Ezt a karaktert keltette életre tökéletesen Jemaine Clement, aki a főszereplő Jarrod karakterét játszotta a rendező első nagyjátékfilmjében.

Habár a 2007-ben bemutatott Sas kontra cápa hivatalosan romantikus-vígjáték, mégis más oldalról nézve sokkal inkább Jarrod elkésett felnövekvéstörténete, hiszen a karakter teljesen felesleges küldetéssel próbál bosszút állni a középiskolai zaklatóján, ami közben nem foglalkozik a belé őrülten szerelmes barátnőjével.

A film forgatókönyvét Waititi az akkori barátnőjével, a Lily-t alakító Loren Taylorral írta. A szokatlan humorú, antipatikus férfi főhőssel készült alkotás nem lett közönségsiker, de mégis emlékezetes maradt, hiszen felismerhető benne a később tökéletessé vált Waititi-féle vígjáték-formula prototípusa.Egy rendezői debüt, ami igazából nem is az: A premier évét nézve a Sas kontra cápa Waititi első filmje, de ő a 2010-es Boyt tartja a bemutatkozó filmjének. Bár a Boy forgatókönyvét évekkel korábban megírta, mégis két oka volt annak, hogy nem ezt forgatta le először. Az egyik, hogy a Two Cars, One Night után nem akarta maori-filmesként beskatulyázni magát, a másik, hogy élete legszemélyesebb filmjét csak azt követően akarta megcsinálni, hogy már kitanulta a szakmát, mert úgy érezte, hogy tartozik annyival a filmnek, hogy jó rendezője legyen.

Ugyanakkor Waititi véleményének ismerete nélkül is észrevehető, hogy a Boy mennyivel közelebb áll egy rendezői bemutatkozáshoz, mint a Sas kontra cápa, hiszen a nyolcvanas években, és a direktor gyerekkori házában játszódó coming-of-age film Waititi saját gyerekkori élményeiből táplálkozik.

A néző bepillantást nyerhet abba, hogy milyen volt egy keleti-parti maori törzs tagjaként felnevelkedni, a legnagyobb szegénységben imádni az amerikai popkultúráért, különösen a fényűzést és menőséget megtestesítő Michael Jacksont.

Waititi jól tette, hogy a Sas kontra cápával bemelegített, ugyanis a Boy már sokkal kiforrottabb alkotás, ami egyértelműen pozitív kritikai fogadtatásban részesült, nem úgy, mint az első filmje. A Boy esetében azt is meg kell jegyezni, hogy Waititi ebben nyújtotta a legkiemelkedőbb színészi alakítását, mint a filmbeli kamasz simlis apja, aki az állandó macsó viselkedése ellenére sokkal gyerekesebb, mint a negligált fia.

A keserédes humorral fűszerezett, Boy a maorik szokatlanul hétköznapi ábrázolásával igazi közönségsikerré vált hazájába, ahol minden idők legnézettebb új-zélandi nagyjátékfilmje lett a helyi mozikban, egészen addig, amíg Waititi elő nem állt a Vademberek hajszájával.

Vámpírok és vademberek: A What We Do in the Shadows: Interviews with Some Vampires című rövidfilmből készült el 2014-ben a Hétköznapi vámpírok, amivel a rendező természetfeletti szintre emelte az alkotásaira jellemző humort.

A wellingtoni vérszívókról szóló áldokumentumfilmet, ami leginkább improvizált jelenetekből készült, a komikus társával, Jemaine Clementtel írta Waititi. A filmhez 140 órányi nyersanyag készült, amiből másfél órás filmet vágtak össze. Habár a vámpírokat már millióféleképpen feldolgozta a popkultúra, mégis Waititi képes volt egy teljesen új színben bemutatni azokat.

A film főszereplői a karizmától és félelmetes kisugárzástól teljesen megfosztott Vladislav (Clement), Viago (Watiti) és Deacon (Jonny Brugh). Ők mind ahelyett, hogy misztikus és varázslatos lények lennének, tényleg teljesen hétköznapi figurák, akik egyszer a mosatlan, máskor az összevérzett bútorok miatt veszekednek, hol pedig egymást rajzolják le, hogy tükörkép híján is lássák, hogy hogyan áll rajtuk az esti bulira választott holmi.

A Hétköznapi vámpírok lett Waititi első olyan filmje, ami nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi közönséghez is eljutott, amit az is bizonyít, hogy mára már amerikai remake-sorozat és új-zélandi spinoff-sorozat (Wellington Paranormal) is készült belőle, sőt, már előkészületi fázisban van az eredeti film vérfarkasaira koncentráló folytatása, a We’re Wolves.

A 2016-ban bemutatott Vademberek hajszája még jobban növelte Waititi nemzetközi elismertségét, ráadásul a hazájában megdöntötte a Boy nézettségi rekordját (a rendező ezért kicsit neheztel a saját filmjére), így a minden idők legnagyobb hazai nézettségű új-zélandi filmek listáján az első két helyet most Waititi foglalja el.

A Barry Crump című új-zélandi kultregény (Wild Pork and Watercress) alapján készült, de attól jelentősen eltérő Vademberek hajszája is egy a felszínen macsó, de valójában érzékeny gyerek és egy apaszerepet visszautasító férfi kapcsolatáról szól, de a főszerepbe most egy problémás árva (Julian Dennison) és egy börtönviselt vénember (Sam Neill) áll. Ők ketten egy baleset miatt lesznek egymásra utalva a végtelen új-zélandi erdőben, miközben a gyámhatóság és a rendőrség minden erővel próbálja megtalálni őket.

A Vademberek hajszája egy nagyszerű közönségfilm, köszönhetően a remek humorának, a két főszereplő közti kémiának, a csodálatos tájaknak, ráadásul a súlyos társadalmi problémákat képes úgy humorral átitatni, hogy azáltal nem veszik el azok komolysága.

Waititi a munkásságáról nemrég azt nyilatkozta, hogy számára sokkal egyszerűbb filmet készíteni, még akkor is, ha az két évbe telik, mint terápiára járni. Látva a rendezői alkotásait, tényleg nem nehéz párhuzamot találni, elvégre a karakterei mindig küszködnek valamilyen traumával.

Habár a humor eleinte infantilis hülyéskedésnek tűnhet, mégis találni abban érzelmi mélységet. Waititi nem is titkolja, hogy törekszik erre az ellentétre, ugyanis elmondta, hogy nagyon szereti a röhejes komédiákat, és olyan komédiát akar látni, ami bugyuta, de gondolkodóba ejt.A mennydörgés istene lehet vicces is: Bár Waititi letagadná, mégis a rossz megítélésű Zöld lámpásban színészként már kipróbálta magát a szuperhősfilm műfajában. Ennél sokkal nagyobb lépés volt a karrierjében az, hogy csatlakozott a Marvel Moziverzumhoz, ráadásul ez nemcsak neki, hanem a Marvel stúdiónak is mérföldkő volt, hiszen Waititi az első őslakos rendező, aki gigaköltségvetésű szuperhősfilmet rendezett.

A direktor nem okozott csalódást, ugyanis Thor volt a legnépszerűtlenebb karakter a moziverzumban, ráadásul a Marvel-filmek közül a legrosszabb kritikai fogadtatás is mennydörgés istenéhez köthető (Thor: Sötét világ). A Thor: Ragnarök viszont bátran szembement a karakter addigi ábrázolásmódjával.

Waititi remekül kiaknázta a Thort alakító Chris Hemsworth komikusi készségeit, és az addig komolykodó skandináv istenségből egy esendő, magából gyakran hülyét csináló alakot kreált, de úgy, hogy Thor közben nem veszített a hősiességéből.

A stúdiók és a rendezők közti „kreatív nézeteltérések” miatti korábbi távozások tudatában üdítően hatott, hogy a Marvel végig megbízott Waititiben, aki elmondta, hogy eleinte tartott az új-zélandi szabadság utáni stúdiónyomástól, ám kiderült, hogy a félelme alaptalan.

Bár a forgatókönyvet nem ő írta, mégis könnyen bele tudta csempészni a saját stílusát a filmbe azzal, hogy folyamatos improvizációra biztatta a színészeket, valamint ő is szerepelt az alkotásban, mint a szórólapos forradalmár Korg.

Emellett, ahogy a rendező korábbi munkáiról, úgy a Thor: Ragnarökről is elmondható, hogy a hülyéskedés mellett komoly, Waititi számára kimondottan személyes, témát, most a kolonizáció örökségét is belevitt a történetben.

Nevetni a fasizmuson? Miért ne: A Thor: Ragnarök pozitív kritikai fogadtatása és magas bevétele (világszerte 854 millió dollár) új lehetőségeket teremtett Waititi számára. A rendező most már Hollywoodban, azon belül is a Fox Searchlight gondozásában forgathatta le a következő szerzői nagyjátékfilmjét, egy „gyűlöletellenes szatírát”, a Jojo Nyuszit.

Ahogy a Boy és a Vademberek hajszája, úgy a Christine Leunens: Cellába zárva című regényen alapuló Jojo Nyuszi forgatókönyve is eleinte komoly drámának indult, de a végeredmény egy az alapanyag történettől és hangvételétől nagyban eltérő film lett.

Az alkotás főszereplője egy kisfiú (Roman Griffin Davis), aki ügyetlenkedve utánozza a felnőtteket, ami esetében úgy néz ki, hogy megszállott náciként „Heil Hitler!”-ezik, a legjobb barátja pedig egy képzeletbeli Führer (Waititi), akivel egészen addig jól elvannak, amíg ki nem derült, hogy az anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) bújtat a házukban. Ahogy a kisfiú egyre jobban megismeri a titokzatos lakót, úgy fokozatosan rájön, hogy az általa bemagolt ideológia nem tükrözi a valóságot.

A nácikat kinevető, a szeretet erejét hirdető, Jojo nyuszi egyből közönségdíjat nyert a Torontói Filmfesztiválon, majd az idei díjszezon egyik legerősebb versenyzője lett, amit az is bizonyít, hogy hat Oscar-jelölést kapott, ráadásul az egyiket a legjobb film kategóriájában.

Bár ez a film sem mentes Waititi szerethető humorától és karaktereiről, mégis a Harmadik Birodalomba helyezett történet sokkal megosztóbb lett, mint a rendező korábbi filmjei. A kritikusok között akadt, akik élesebb szatírát szerettek volna látni és túlságosan szépelgőnek tartották a filmet, míg másoknak a komédia műfajával akadt gondja.

Waititi ezzel szemben úgy gondolja, hogy a fasizmus és a humor összeillik:

„Szerintem a komédiát sokszor nem tekintik komoly művészeti formának, illetve a változás komoly eszközének, pedig a komédia kiváló eszköze a rezsimekkel való küzdelemnek, és mindig is az volt.”

A Jojo Nyuszi sikere mellett a televízió terén is megmutatta a tehetségét, ugyanis ő rendezte az első élőszereplős Star Wars-sorozat, a The Mandalorian az évadzáróját, amiben a bérgyilkos droid, IG-11 az ő hangján szólalt meg.Szerelem, vihar és foci: Waititi sokáig ingázott Los Angeles és Weillington között, de végül a feleségével és két lányával beköltözött Hollywoodba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfeledkezett a gyökereiről. Ezt bizonyítja a következő játékfilmje is, ami egy polinéziai történet dolgoz fel.

Az azonos című dokumentumfilmen alapuló Next Goal Wins középpontjába az Amerikai Szamoa szigetcsoport közismerten rossz nemzeti válogatottja áll, akik leszerződtettek egy profi edzőt (Michael Fassbender), hogy segítsen nekik bejutni a FIFA labdarúgó-világbajokságra.

Eközben készül a Thor: Love and Thunder forgatókönyve, de dolgozik a felfüggesztett Akira-filmen és egy Időbanditák-sorozaton is. A színészet terén a Free Guyban és a James Gunn-féle The Suicide Squadban számíthatunk Waititi megjelenésére.

Mindezek után nem csoda, ha a rendező egy darabig nem akar új forgatókönyvvel vagy filmötlettel foglalkozni:

„Túl sok projekten dolgozom... Csak szeretnék aludni, majd betartani minden határidőt az összes olyan cucchoz, amire bután igent mondtam.”

Habár senki sem szeretné, hogy Waititi halálra dolgozza magát, mégis kijelenthető, hogy Hollywood egyik legjobb döntése volt, hogy felkapta a rendezőt.

(Forrás: hu.ign.com)