Így készült a 45 éves a Száll a kakukk fészkére!

1975. november 19-én mutatták be az amerikai mozikban minden idők egyik legkultikusabb alkotását.A legjobb történeteket gyakran az élet írja. Ezt bizonyította a 48. Oscar-gála, ahol a Száll kakukk fészkére annyi díjat nyert, amennyit az 1934-es Ez történt egy éjszaka című film óta egyik alkotásnak sem sikerült.

A legjobb filmnek járó aranyszobrot két olyan producer vehette át, akik közül az egyiket leginkább jazzlemezek producereként ismertek, a másik pedig a San Francisco utcáin című bűnügyi sorozat főszereplőjeként élt a köztudatban.

A legjobb rendezőnek járó díjat egy csehszlovák emigránsnak ítélték oda, a legjobb adoptált forgatókönyv kategóriát két olyan személy nyerte, aki a díjátadóig nem is találkozott egymással. Jack Nicholson akkoriban már négyszer került az aranyszobor közelébe, de azt egyszer sem vehette át. A legjobb női főszereplőért járó díjat megszerző Louise Fletcher neve eleinte eszébe sem jutott a Száll a kakukk fészkére döntéshozóinak.

A Száll a kakukk fészkére annak ellenére aratott ekkora sikert, hogy az 1975. november 19-i amerikai premierje előtt kevés jel utalt arra, hogy Milos Forman alkotása ekkora népszerűségre tesz majd szert.

Kirk Douglas évtizedekig próbált stúdiót találni Ken Kesey azonos című könyvének megfilmesítéséhez, de mindenhol elutasító választ kapott, ezért végül eladta a jogokat a fiának, Michael Douglasnek, aki csupán 4 millió dollárból leforgatta az adoptációt, ami mára minden idők egyik legkultikusabb alkotása.

Az amerikai bemutató 45. évfordulójának alkalmából íme, hogy hogyan is készült a Száll a kakukk fészkére!

„Ki mondana nemet egy ilyen lehetőségre, főleg Kirk Douglasszel a fedélzeten?”: Kirk Douglas Hollywood egyik legnépszerűbb színészének mondhatta el magát az 1960-as évek elején, amikor is olyan sikerfilmekben szerepelt, mint A bajnok vagy a Spartacus.

Körülbelül ebben az időben került Douglas kezébe Ken Kesey regénye, az akkor megjelent Száll a kakukk fészkére, aminek elolvasása utána a színész teljesen biztos volt abban, hogy filmre kell vinnie a történetet, és természetesen, neki kell játszania a főszereplőt, Randle Patrick McMurphyt.

Ugyanígy biztos volt abban is, hogy a könyv témája nem olyasmi, amiért a stúdiók sorba fognak állni, ezért úgy határozott, hogy először a Broadwayt célozza meg, aztán jöhet Hollywood. A döntése után Douglas megvásárolta a jogokat az írótól, majd megbízta a drámaíró Dale Wassermant, hogy kezdjen el dolgozni a színdarabon, amíg ő a stúdiókkal kezd tárgyalásba.

A színész úgy volt vele, hogy a stúdiók aligha fognak nemet mondani egy ilyen lehetőségre, főleg úgy, hogy ő is benne van, ám rá kellett jönnie, hogy elég sokan passzolják az ötletet. Az esélyeit az is rombolta, hogy a színikritikusokat sem győzte meg a darab, amit hat hónap után le is vettek a műsorról.

Douglas lassan kezdte elfogadni, hogy az álma nem valósulhat meg, pedig az akkoriban szárnyát bontogató hippimozgalom miatt Kesey annyira népszerűvé váltak, amilyenek soha korábban nem voltak.

A színész szerencséjére a fia, Michael ugyancsak imádta a regényt, ezért amikor rájött, hogy az apja már azt fontolgatja, hogy eladja a jogokat, akkor megkérte, hogy adjon neki egy esélyt, azzal érvelve, hogy színészként most egyébként sem kapós.

Miután megkapta az apja beleegyezését, Michael a San Francisco utcáin forgatása közben felkereste Saul Zaentzet, a Fantasy Records lemezkiadó (!) alapítóját, aki korábban azért mondott nemet az adaptációra, mert Kirk akarta alakítani McMurphyt.Totalitárius rendszerek és japán éttermek: Bár Douglas és Zaentz azt állította, hogy szinte minden hollywoodi rendezővel tárgyaltak a Száll a kakukk fészkére megfilmesítéséről, mégis Milos Formant kihagyták.

Rá az első forgatókönyvírójuk, Lawrence Hauben hívta fel a figyelmüket, majd miután megnézték az általa rendezett 1967-ben bemutatott, Tűz van, babám! című filmet, akkor már tudták, hogy rá lesz szükségük.

Emlékeik szerint leginkább az fogta meg őket Forman munkájában, hogy a film szinte minden értelemben zárt térben játszódott, valamint a rendező nagyon jó érzékkel játszott a különféle karakterekkel, ezért végül elküldtek neki egy példányt a könyvből azzal, hogy érdekelné-e a megfilmesítése.

Forman, saját bevallása szerint, szinte azonnal közölte, hogy ezt a munkát neki találták ki, hiszen a Száll a kakukk fészkére ugyanarról szól, ami miatt Csehszlovákiából Amerikába emigrált: a totalitárius rendszerekről.

A most már trió Los Angeles egyik japán éttermében, a Yamato’sban ült le először tárgyalni, ami során nagyon gyorsan kiderült, hogy közös nyelvet beszélnek. Ehhez az is kellett, hogy a korábbi jelöltekkel ellentétben, Forman szinte oldalara lebontva vázolta fel az elképzeléseit.

Ezzel szemben a szkript fejlesztésébe bevont Kesey-vel ellentétes helyzet állt elő, ugyanis az író és a producerduó sehogy sem tudott megegyezni a részletekről, a helyzet pedig annyira elfajult, hogy Kesey beperelte őket, mert úgy érezte, tönkretették a könyvét.

A Douglasék helyére érkező Lawrence Hauben változata sem nyerte el a tetszésüket, mert azzal kapcsolatban úgy érezték, hogy se szív, se lélek nincs benne, ezért az ügynöke tanácsára hallgatva, Forman megbízta a szakmában újoncnak számító Bo Goldmant szöveg- és forgatókönyvírót.

Goldman és a rendező nagyjából két hónapon keresztül tökéletesítette a szkriptet, ám a két producer számára mégsem az elhúzódó munkálatok jelentették a legnagyobb gondot akkoriban...

A történelem megismétli önmagát: Amikor Michael házalni kezdett a stúdióknál, akkor ugyanúgy járt, mint korábban az apja, ugyanis még mindig nem láttak fantáziát a filmben. Ugyan akadtak olyanok, akik azt mondták, hogy hajlandóak lennének pénzt adni, ha az adaptáció hangvétele nem lenne ennyire depresszív, és a film egyik kulcsfigurája, Brad Dourif által megformált Billy Bibbit nem ölné meg magát, ám a stáb hallani sem akart ezekről a változtatásokról.

Emellett még a főszereplő kérdése is megválaszolásra várt, ugyanis Kesey azt akarta, hogy Gene Hackman kapja McMurphy szerepét, de ő és Marlon Brando is nemet mondott az ajánlatra, Kirk Douglast pedig akkor már túl idősnek találták a szerephez.

Végül a producerek Jack Nicholsont szemelték ki Az utolsó szolgálatban című filmjében bemutatott egyszerre ripacskodó és érzékeny játéka miatt. A színész szerződtetése azonban nem volt könnyű, mivel a sűrű naptára miatt csak akkor tudta vállalni a munkát, ha a tervezett időponthoz képest hat hónappal később kezdődik a forgatás, ráadásul a háromszoros Oscar-jelölt színészt meg is kellett fizetni.

A második problémát azzal oldották meg, hogy a Zaentz és Douglas által összegyűjtött 4 millió dolláros költségvetés legnagyobb részét a Nicholson kapta. 2017-ben Michael Douglas elárulta, hogy a forgatás hat hónapos csúszása még jól is jött nekik, mert így elég idejük volt a casting további részére.

Ratched nővér szerepére például szinte minden hollywoodi színésznőt felkértek Colleen Dewhursttől Geraldine Page-ig, ám a producer szerint abban az időben nem volt politikailag korrekt, hogy nő játssza egy film főgonoszát, így minden színésznő nemet mondott.

Végül Nicholson ajánlotta be Louise Fletchert, mert tetszett neki a Robert Altman-féle Tolvajok, mint miben nyújtott alakítása. Danny DeVito már a Broadway-darabban is Martinit alakította. A Bromden főnökét alakító Will Sampsont egy oregoni használtautó-kereskedő ajánlotta be Douglasnek, méghozzá azt követően, hogy egymás mellett ültek egy repülőút során, és a beszélgetésük során Douglas elárulta, hogy egy „megtermett indiánt” keres erre a szerepre.

Hat hónappal később a használtautó-kereskedő felhívta Douglast, hogy a valaha látott legnagyobb indián járt nála, ugyanis Sampson apja amerikai őslakos, és mivel elég jóban vannak, mert sok autót adott el neki, ezért megadta a számát.„Ez elég őrült magának? Vagy azt akarja, hogy sz*rjak a padlóra?”: Zaentz és Douglas már a forgatások megkezdése előtt elhatározta, hogy igazi elmegyógyintézetben szeretnék felvenni a jeleneteket, ám érthető módon, a legtöbb intézmény hallani sem akart arról, hogy egy egész stáb 11 hétre beköltözzön hozzájuk.

Aztán jött Dean Brooks, Salemben található Oregoni Állami Kórház igazgatója, aki úgy gondolta, hogy a pácienseknek jót tehet, ha részesei lehetnek a munkálatoknak, ezért igent mondott a stábnak. Formanék azonban nemcsak a forgatásra kaptak engedélyt, hanem teljes hozzáférést is, így például megnézhették az elektrosokk-terápiákat és konzultálhattak az orvosokkal. A forgatás azonban nem csak azért nem telt jó hangulatban, mert egy igazi elmegyógyintézetben voltak.

Feszültséget szült az is, hogy a rendező eleinte nem hagyta, hogy a színészek, különösen Nicholson, visszanézzék az aznapi felvételeket. A színészek emiatt kételkedni kezdte a direktor képességeiben, ráadásul az akkor már rendezői karrierről álmodozó, de még operatőr, Haskell Wexler tovább tüzelte őket, ám ezzel csak azt érte, hogy a producerek kirúgták. Ugyanakkor a rendezőnek is változtatnia kellett a módszerein.

A nehézségek ellenére, a film végül elkészült. Ugyan a stúdiók még mindig nem kapkodtak az adaptáció után, mégis Douglasék végül csak el tudták érni, hogy United Artists forgalmazni kezdje az alkotást, amitől eleinte 10 millió dolláros bevételt reméltek, ám már az is több volt a Forman által elképzeltnél.

Végül azonban a lelkes kritikák hatására egyre több embert érdekelt a Száll a kakukk fészkére, aminek bevételei 108 millió dollárnál állt meg, és csak Spielberg-féle Cápa tudott nála több pénzt, 260 millió dollárt termelni 1975-ben.

Akkoriban a stáb már úgy érezte, hogy a következő évi Oscar-gálán is lesz esélyük, ám Jack Nicholson, aki korábban négyszer is díj nélkül mehetett haza, próbálta letörni a lelkesedésüket azzal, hogy szerinte a kilenc jelölés ellenére is felesleges elmenniük.

A színész azonban tévedett, hiszen a Száll a kakukk fészkére öt fontosabb kategóriában (legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb női főszereplő, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv) is elhozta az aranyszobrot, ezt a bravúrt pedig azóta csak az 1991-es A bárányok hallgatnak tudta megismételni.

Napjainkban pedig biztos, hogy mindenki egyetért abban, hogy a Száll a kakukk fészkére a filmtörténelem egyik legjobb és legfontosabb alkotása. Persze, kivéve Ken Kesey-t, aki még két évvel ezelőtt is azt nyilatkozta, hogy soha nem látta a filmet, és szerinte ez volt a „legokosabb döntése”.

(Forrás: hu.ign.com)