Így készült a hazánkban 20 éve bemutatott Blöff!

2001. január 11-én debütált a magyar mozikban Guy Ritchie filmje.Saját bevallása szerint Guy Ritchie jó ideig nem gondolkodott azon, hogy rendezői vagy forgatókönyvírói karrierbe kezd, de amikor 15 évesen drogbirtoklás miatt kirúgták a sokadik gimnáziumból, akkor rájött, hogy esetében nem fog működni a hétköznapi életpályamodellek többsége.

A felismerése után nem sokkal asszisztensi munkát kapott az elsősorban videóklipeket gyártó Spidercom Filmsnél, ahol néhány év alatt kitanulta a szakmát, majd 1995-ben leforgatta az első rövidfilmjét, a The Hard Case-t. Erre az alkotásra figyelt fel Sting felesége, Trudie Styler, aki úgy döntött, hogy érdemes pénzt áldoznia Ritchie első egész estés rendezésére.

Ritchie-nek ekkor már pontos elképzelései voltak a forgatókönyvvel kapcsolatban, ugyanis olyan városi legendákat és furcsa történeteket akart megfilmesíteni, amelyeket olcsó kocsmákban és lepukkant edzőtermekben hallott.

Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy ez senkit sem érdekel rajta és a producertársán, Matthew Vaughnon kívül, ráadásul Ritchie diszlexiája miatt sokan el sem tudták olvasni a zsebkendőkre és kockás füzetekbe írt ötleteit. Ez volt az oka annak, hogy Ritchie arra a döntésre jutott, hogy majd ő összerakja a szkriptet. A többi pedig már csak történelem, ahogy mondani szokás.

A végül 1998-ban bemutatott A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső jó helyen volt, jó időben, ugyanis a Cool Britannia-éra csúcsán mérget lehetett arra venni, hogy a közönség imádni fogja a cockney-akcentussal beszélő, London turistáknak nem ajánlott oldalát benépesítő karaktereket, és a rablófilmek műfaját alaposan megreformáló rendezőt.

Hollywoodban pedig arra figyeltek fel, hogy a film a büdzséjének huszonnyolcszorosát (nagyjából 28 millió dollárt) termelte meg, úgyhogy Ritchie hirtelen válaszút elé került, amikor nagy költségvetésű hollywoodi produkciók direktori székét ajánlották fel neki.

A rendező azonban bevallotta, hogy akkoriban fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen egy 100 millió dolláros büdzsével, ráadásul sok olyan ötlet lapult a tarsolyában, amit nem tudott felhasználni az első filmjéhez, ezért úgy döntött, hogy mivel a közönség imádta A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsövet, érdemes még egy próbát tenni a műfajjal.

A döntése miatt sokan azzal vádolták meg, hogy csak le akar húzni még egy bőrt az első sikerfilmjéről, ám ő erre azt reagálta, hogy őt nem zavarná, ha ez igaz volna, ugyanis szerinte sok rendező azért vall kudarcot, mert túl sokat vállal, aminek következményeként eltávolodik az általa ismert világtól, amiben otthonosan mozog.

Ritchie tehát nyugodt szívvel állt neki a Blöff forgatókönyvének, aminek megírása csak három hónapot vett igénybe. Ezután kezdődhetett is a szereplőválogatás. Bizonyos források szerint a rendező első választása Bradley Walsh volt Bunkó Polford szerepére, de miután megtudta, hogy az angol Szerencsekerék műsorvezetője volt, kirúgta a színészt, mert úgy érezte, hogy a háttere miatt a nézők nem találnák hitelesnek a szerepben.

A következő választás Sean Connery volt, de ő azt válaszolta, hogy tetszett neki Ritchie első filmje, ám biztos, hogy nem tudják megfizetni őt. A színész ebben nem tévedett, hiszen a 10 millió dolláros költségvetés eléggé szűkre szabta a lehetőségeket. A szerepet végül Alan Ford kapta.Brad Pitt kizárólag azért került képbe, mert annyira tetszett neki Ritchie debütáló alkotása, hogy felhívta, nincs-e neki való szerep a rendező következő munkájában. A direktor rávágta, hogy van, ám ezzel a lendülettel el is feledkezett a színészről, egészen a forgatás kezdetéig.

Pitt azonban kitartónak bizonyult, ez pedig akkor sem változott, amikor kiderült, hogy egy bokszoló karakterét szánták neki, ami a Harcos klubja után alig egy évvel nem tűnt számára a legszerencsésebb szerepnek.

Mivel a színésznek nem sikerült hitelesen megtanulnia a többiek erős londoni akcentusát, ezért nagyon jól jött, hogy Ritchie szeretett volna egy kis fricskát adni azoknak a kritikusoknak, akik szerint az első filmjében érthetetlenek voltak a beszédek, úgyhogy megteremtette a vézna ír bokszoló, Mickey karakterét, akinek beszédét tényleg senki, még a film többi szereplője sem, érti.

Jason Stathamre már a rendezői bemutatkozása előtt felfigyelt Ritchie, ugyanis egy életre szóló munkakapcsolat és barátság született köztük akkor, amikor az akkoriban a French Connection modelljeként dolgozó Statham elárulta a direktornak, hogy sokáig abból élt, amit a fekete piacon eladott javakért kapott. Ezek után nem volt kérdés, hogy Statham szerepelni fog Ritchie második filmjében is, ráadásul most is fontos karaktert alakított, a Törököt.

Ugyanilyen egyértelmű dolog volt az is, hogy a futballt a színészetért otthagyó Vinnie Jones is szerepelni fog a filmben, már csak azért is, mert az akkoriban anyagi nehézségekkel küzdő Ritchie és Vaughn mindig megszállhatott a későbbi Golyófogú Tonynál, akitől pénzt is kérhettek a randijukra.

A Tyrone szerepére választott Ade-ről később azt mesélte Ritchie, hogy 1992-ben, egy festékboltban találkozott vele először, és már akkor eldöntötte, hogy ő egy olyan alak, akinek biztos, hogy szerepet fog adni, ha egyszer filmrendezőnek áll.

A szereplőválogatás után elkezdődhetett a forgatás, ami egyáltalán nem volt móka és kacagás. A nem túl emelkedett hangulat egyik oka Brad Pitt volt, aki olyannyira beleélte magát a szerepbe, hogy egy idő után leszokott a fürdésről, ráadásul a bokszedzője, Joe Goossen rendszeresen úgy megsorozta, hogy a színész utána nem bírta a feje fölé emelni a karjait.

Jason Flemyng problémája az volt, hogy azt ígérték nekik, hogy a csillagokat is lehozzák az égről, de a valóság ezzel szemben az volt, hogy krumplis szendvicseket kaptak, ráadásul a pénzszűke miatt a saját lakókocsi sem valósult meg.

További gondot okozott, hogy a Spidercom Filmsnél töltött idő során a rendező rászokott arra, hogy pénzbírsággal próbálja fegyelmezettebb munkavégzésre bírni a beosztottjait. Ennek értelmében 10 fontot kellett fizetnie annak, aki késett, így például Vinnie Jonesnak, aki egy esti verekedés miatt kénytelen volt egy napot fogdában tölteni, de annak is fizetnie kellett, aki csupán panaszkodott.


A szűkös költségvetés sem könnyítette meg a forgatást, hiszen a 10 millió dollár arra is kevés volt, hogy külön statisztákat béreljenek fel minden bokszmeccsre, ezért a már leszerződötteknek folyton úgy kellett helyezkedniük, hogy ez senkinek se szúrjon szemet, ráadásul a közönség sorai között sem lehettek túl nagyok a hézagok.

A nehézségek ellenére sikerült szűk két hónap alatt leforgatni a filmet, úgyhogy jöhetett a még ennél is nagyobb kihívás, a vágás. Ritchie elárulta, hogy két rendező, Sam Peckinpah és Jonathan Glazer gyakorolt rá igazán nagy hatást. Az előbbitől az egy-egy pillanat kimerevítését vette át a Blöffbe, míg az utóbbitól egyes jelenetek felgyorsítását.

Egy későbbi interjúban a direktor még hozzátette, hogy azt akarta, hogy a „celluloid természete, a filmszalag textúrája” is egyfajta szereplő legyen a Blöffben, ezt pedig megítélése szerint, csak ezekkel a trükkökkel tudta megvalósítani.

A rendkívül feszes tempót diktáló vágásáról azt mondta, hogy akkoriban szinte csak kosztümös drámákat forgattak Nagy-Britanniában, ezek pedig gyakran indokolatlanul sokáig elidőztek egy-egy jelenetnél, ő viszont ezzel teljesen szembe akart menni, és ennek érdekében arra az elhatározásra jutott, hogy kizárólag az számít, hogy hogyan jutnak el A-pontból B-pontba.

Végül a Blöff 2000. augusztus 23-án debütált, míg a magyar mozik 2001. január 11-én mutatták be, és ahogy az várható volt, a nézők és a kritikusok is imádták. Bár a film bevételei arányaiban nem érték el a sokkal kevesebb pénzből készült A ravasz, az agy és a két füstölgő sikerét, mégis a 83,6 millió dolláros bevétel elég volt ahhoz, hogy Ritchie felírja magát a rendezők elit sorába. De nemcsak a rendező szerzett magának hírnevet, hanem Jason Statham is, aki mára egyike a legnagyobb akciósztároknak.

(Forrás: hu.ign.com)