Csipkerózsika

Beköszöntött a nap, amikor hosszú delíriumban a tökéletes szerelemtől már csak arra vágytam, hogy vége legyen. Hogy abortálódj végre a lelkemből. Hogy jöjjenek a „meninblackes-srácok” és a szemembe vakuzzanak. Hogy likvidálhassam ama tényt a tudatomból, hogy életben vagy és levegőt veszel.

Tizenegy hónapig fejlesztgettem magam újabb és újabb minőségi szinteken. Megszerettem a munkádat, később még a vérembe is csepegett belőle. Megszerettem a családodat, a furcsa barátaidat, az eszméidet és velejéig mindent, ami hozzád tartozott, csak mert hozzád tartozott. Az önzetlenség dágványa, jó volt rajta elcsúszni, henteregni benne, most ez is mind-mind hiányozhat majd veled együtt.
Remek.

Bár ha úgy vesszük azért már fekete-pályás vagyok, nem az a zöldfülű amatőr. Betörtél és betanítottál. Már csak az „együtt töltött” időket kell visszaidézni, aminek az egyetlen hiátusa az volt, hogy nem volt benne lényegi „együtt töltött” idő. Mindehhez hozzápasszintom azt a pár év emléket amíg egyáltalán idáig eljutottunk, nyakon öntöm mindazzal, ami közös és valódi volt (amúgy ez a szerelem) és oopssz már kész is a finom süti.
Ne kóstold meg, úgyis a torkodon akad!

Lecsupaszítom és belátom: a hiba az én készülékemben volt. Beleszerettem egy kisgyerekbe, akinek közelebb a negyven felé sem volt ideje felnőni. Kényelmesebb volt a nem. Meg amint írtam, hogy „nem volt ideje” - nem viccelek, tényleg úgy csinálta, hogy nem volt ideje.

Olvasóim egészséges része már várja, hogy kiderüljön, ez a fiúcska egy házasember én meg egy lotyó vagyok. Nem és sajnos nem, bizonyára könnyebben feldolgozhattam volna.
Ez az ember szavamra szingli és „csak” munkamániás. Ha lenne valódi ideje és mondjuk – valami varázslat révén – itt ülne most mellettem, akkor Ő úgy fogalmazná meg, hogy a „munka az életem”.

Hát én félreértettelek és tovább vártam. Mivel mást jelentettek mindkettőnknek e szavak és mivel annyira tisztán vágytam rád, valahogyan úgy képzeltem el, ahogyan az a hétköznapi, dolgozó embereknél van. Hogy most behavaztál, elúsztál azzal a sok mindennel, de ez majd realizálódik és letisztul.
Mert akarni fogod, hogy így legyen. Igényed lesz rá.
Énmiattam.

Igen, igen. Mély és disszociált utópiámban belátom, szédületes ostobaság volt ilyesmiket gondolni. Mert neked is, nekem is és mindenkinek annyi ideje van, amennyit szán. Tizedesjegy pontossággal tudom mára mennyit ért személyem.

Csak hát a köd. Az a milkalila, édesen omlós és tejmeleg köd.
Van egy igazán csokis példám erre: az orvosi rendelős. Pár hónapja – miután krónikus panaszaid nem múltak végérvénnyel – visszajáró látogatójává váltál e szépreményű, stilizált intézménynek. Miután az egészségügyi zavargások is mind-mind a „mi” időnkből vettek el, úgy gondoltam (kértelek), hogy a semminél mindenképpen jobb, ha esetenként ott találkozunk. Hogy azalatt is együtt vagyunk és ez mi, ha nem jó.

Hát igen, kiforszíroztam és teljesült: elkísérhettelek az ügyeletre heti rendszerességgel. Tudom, tudom és nekem is hiányzott minden, úgy értem minden, amit elképzelünk olyankor, amikor a szerelmünkkel való légyottokra gondolunk. Minden alkalommal egy marék beteg ember között. Az a légkör, az a szag, az a mindenhonnan behatárolt egész. Talán itt a bibi. Mert én éreztem, hogy ez nincs jól így. Mégis hagytam. Csakhogy egy icipicit, valahogyan veled legyek.

Az irónia az egészben, hogy ezen vészhelyzetes találkozásaink által sem lehettem többet veled. Nyilvánvaló volt neked (tényleg?), ha kedden rendelő ettől-eddig, akkor kedden már nem fogunk találkozni, ez aznapra teljesítve lett. A doktorbácsis kedveskedésemmel nem színesítve, hanem helyettesítve, tehát degradálva lett az, ami a legfontosabb. Hogy neked még egyszerűbb legyen a két legyes cucc... gondolom, miközben könyörgök, hogy ne legyen igazam, miközben tudom, hogy igazam van.

Nem olyan szépen, mégis nagyon lassan múltak a hetek és a hónapok. Minden munkádra jött egy következő, egy újabb vis maior, valami, ami stabilan fontosabb és sürgetőbb annál a bárgyú enytyempenytyemnél, amit az a sok retardált párkapcsolatnak nevez.

Majd beköszöntött az a tavaszi nap, amelyik már kényszerített, hogy felébredjek Csipkerózsika álmomból. Nagyon nem akarhattam, ezért is lehetett, hogy rekord mennyiségű szeszt öntöttem magamba kedvenc mesehősöm kondoleálásához.

De végül beláttam.
Az én életem, az én vágyam éppoly fontos kell, hogy legyen nekem, ahogyan neked a tiéd.
Tündérország a tündérmeséjével nem a minden napom valósága.

A valóság az, hogy teljesen egyedül vagyok.