A középkori börtönök könyörtelen világa

A világot járva ma is rácsodálkozhatunk, hogy milyen brutális helyen kellett raboskodniuk az embereknek a múltban.Belföldi és külföldi utazásaid során valószínűleg előfordult, hogy ellátogattál egy várhoz, aminek börtönének látványától levert a víz, főleg akkor, ha elképzelted, hogy a múltban ilyen helyeken kellett raboskodniuk a gonosztevőknek.

A középkori börtönök esetében már az felért egy kínzással, ha tömlöcbe vetettek valakit, arra pedig senki sem tette volna fel a pénzét, hogy a rab valaha élve hagyja el a brutális helyet.

Miért voltak ennyire brutálisak: A középkori börtönök azért voltak könyörtelenek, mert akkoriban az emberek nem úgy értelmezték a világot és a társadalmi viszonyokat, mint mi itt, a XXI. században.

Emellett az őseink sokkal jobban ki voltak szolgáltatva a természetnek, a halál látványa pedig mindennapos volt a számukra, tehát a kivégzéshez sem úgy álltak hozzá, mint a modern társadalom. Számukra ez látványosság volt, a hatóságok pedig az elrettentés eszközét látták a nyilvános kivégzésben.

A halálos ítéletek végrehajtásának dátumát előre kihirdették. Általában ünnepnapokat választottak, hogy minél többen nézhessék meg a bűnös halálát. Az elítéltek gyakran úgy készültek a kivégzésükre, mint életük nagy pillanatára.

Akadt, aki az ítélet végrehajtása előtt szívhez szóló beszédet mondott a közönségnek, megbocsátott az őt kivégző hóhérnak, ami egyébként kötelező eleme volt az „előadásnak”, mert a kivégzés tulajdonképpen egy színházi előadás volt, tanulsággal, szórakoztatással és népneveléssel.

A büntetések tekintetében is különbözött az akkori helyzet a maitól, mert a középkorban az volt a cél, hogy a bűnöző a korábbi életéhez képest hátrányos helyzetbe kerüljön. Mivel a középkorban eleve keményebb volt az élet, emiatt nehéz volt olyan büntetést kiróni, ami a hétköznapi életnél is rosszabb.

Ha például egy középkori embert egy mai börtönbe zárnának, akkor valószínűleg megköszönné, hiszen ehetne, ihatna, mosakodhatna és még zsebpénzt is kapna. A középkorban vagyonbüntetést csak a gazdagabbakra róttak ki, mert a nincstelenek nem tudtak volna fizetni.

A földönfutók büntetése a megszégyenítés, kalodába zárás, pellengérhez kötözés, a csonkítás, a közösségből való kizárás (ez akkoriban szinte halálos büntetést jelentett), börtön vagy a dologházba zárás lehetett.A megszégyenítés formái: A középkori Európában szinte minden város főterén állt egy bitófa és pellengér, de a városfalakra, várfalakra, katedrálisok tornyára akasztott ketrecekben haldokló bűnösök látványa is sűrűn előfordult.

A pellengér és a kaloda a megszégyenítés eszközei voltak, ugyanis az emberek nyugodtan gúnyolhatták, ürülékkel, rohadt gyümölccsel és kövekkel dobálhatták az elítéltet. Pellengérre akkor ítélték a középkori embert, ha kisebb értéket lopott, paráználkodott, istentelenül beszélt vagy hamisan vádaskodott.

Az se ment ritkaságba, hogy a városi főtéren állt egy ketrec, amibe napokra bezárták a delikvenst, néha meztelenül, hogy éhen, szomjan szenvedjen.

Kolostori és püspöki börtönök: Ha középkori kastélyokban nézelődsz, akkor ott is találkozhatsz tömlöccel, ugyanis ez, valamint carcer, elmaradhatatlan épülete volt a kolostoroknak. Anno ezekbe zárták az engedetlen, parázna vagy csavargó szerzeteseket és apácákat.

A középkorban a szegény családokban hagyománynak számított, hogy azokat a gyerekeket, akiket nem tudtak eltartani, kolostorba küldték, tehát nem csoda, hogy a szerzetesi életet nem önként vállaló fiatalok lázadtak, nem tartották be a kolostor fegyelmét.

Emiatt hamar megteltek a kolostori fogdák. A nem viselkedő szerzeteseket először elkülönítették, nem vehettek részt a közös tevékenységekben. Ha ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy javuljon a magatartásuk, akkor jól megbotozták, megbilincselték, hogy megnehezítsék a szökési kísérletét, majd egy sötét, ablaktalan, föld alatti cellába zárták őket.

A bilincsek a sanyargatást is szolgálták, hiszen a középkorban azok még nehéz vasak voltak, amik korlátozták a rabok mozgását. Néhány rend engedélyezte a gyertya használatát, hogy a büntetését töltő szerzetesek szent iratokat olvassanak, ám általában ezek a tömlöcök sötétek, mocskosak és levegőtlenek voltak.

Emellett a kolostorokban még gyakori büntetés volt a kiközösített szerzetes munkabüntetése, amit a ergastulumban, a kolostor területén lévő dologházban kellett letöltenie A ferences rendszabályzat szerint ez még nehezebb volt, mint az egyszerű elzárás, és azokat küldték a dologházba, akik szökni akartak.

Az egyház 789-ben megkapta az ítélkezési kiváltságot, vagyis a klerikusok felett kizárólag az egyházi bíróság ítélkezhetett, a világ nem. Ennek következménye az lett, hogy megnövekedett azoknak a papoknak a száma, akiket elzárásra ítéltek.

Tekintve, hogy az egyházaknak nem volt börtöne, ezért a papokat a kolostori carcerekbe zárták. A szerzetesek azonban kifogásolták, hogy ők etessék a rabokat, ezért a XIII. században a pápa engedélyt adott arra, hogy a kolostorokon kívül olyan börtönöket hozzanak létre, amelyeket a püspökök tartanak fenn. Az egyházi mellett szinte minden városban volt világi börtön is.Élet a börtönben: Függetlenül attól, hogy ki tartotta fenn, a középkori börtönök rettenetesek voltak. Ezeken a helyeken általában azokat tartották fogva, akik az ítéletükre vártak, vagy tortúrával próbálták vallomásra bírni őket.

Később akadtak olyan bűnözők is, akiknek a bűne nem volt annyira nagy, hogy azért halált érdemeltek volna, ezért őket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ám ez felért egy élve eltemetéssel, hiszen a középkorban mindent megtettek azért, hogy a fogoly kínzásként élje meg a rabságát.

Ezt a célt szolgálta, hogy a kezénél, a lábánál, a derekánál és a nyakánál fogva a börtönfalhoz láncolták, a verés pedig része volt a napi programjának. A kínt tovább súlyosbította a mocsok és a bűz, hiszen a börtönöket nagyon ritkán takarították.

A földet vastagon borította az emberi ürülék, szellőztetés nem volt, a néhanapján kapott élelem pedig vízből és kenyérből állt. A mocsok vonzotta az egereket, patkányokat, bogarakat, tetveket, amik örömmel élősködtek a rothadó emberi maradványokon. A sötétség, a mocsok, a nyirkosság mind előrébb hozta a rab halálát.

A XIV. századtól kezdve, függetlenül attól, hogy a foglyok mennyire voltak szegények, próbálták annak az ellátását kifizettetni a rabokkal vagy a családjukkal. Ebben az esetben az élelemről a rokonoknak kellett gondoskodniuk, amit az őrök gyakran megvámoltak.

Mindemellett az is brutális volt, ahogy a hóhérok vallomást próbáltak kicsikarni a fogvatartottakból. Ha ez sikerült, akkor a bűnöst kivégezték. Ha a rab makacsul hallgatott, akkor jött a kínzás addig, amíg meg nem halt a kínzókamerában. Megkínzott, de ártatlan embert nem lehetett szabadon engedni.

Mindezek után a bűnözők örülhetnek, hogy napjainkban csak turistalátványosságként funkcionálnak a középkori börtönök.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)