A terhesség-megszakítás szörnyű múltja
A reneszánsz asszonyai bármire képesek voltak, ha meg akartak szabadulni a nem kívánt terhességtől.
Nem repes mindenki az örömtől, ha kiderül, hogy véletlenül teherbe esett, ezért a legtöbben elmennek egy orvoshoz, hogy az abortusszal megszabaduljanak a problémától. A reneszánsz idején még nem volt ennyire egyszerű a terhesség-megszakítás, pedig abban az időben, a ledér erkölcsök miatt, nagyon sok megesett nőről számoltak be a történetírók.
Habár a XVII. századi „bűnös” vetélésbe rengeteg nő belehalt, mégis szép számmal akadt olyan eset, amikor a beavatkozás sikeresnek bizonyult. Az egyik párizsi kerület plébánosa állítólag arról vallott, hogy évente átlagosan 700 nő árulta el neki, hogy elhajtotta a magzatát.
A múltban alkalmazott legismertebb módszer a test megrázkódtatása volt.
A forró vizes ülőfürdő is hatásos megoldás volt, de előfordult olyan eset is, amikor meleg sót, vagy lenmaglisztet tettek a hasukra a nők, majd forró vízzel, olajjal kenegették magukat. Ennél szörnyűbb módszer volt az, amikor egy vászon- vagy gyapjúdarabot köményből, borsból, paprikából, ecetből és bodzavirágból készített keverékbe mártottak, és azt helyezték el a hüvelyben.
Olykor alkoholtartalmú növényi főzetekkel fokozták a hatást. A kor legelterjedtebb abortusz technikája a keserű barackmag, az aloe, a tuja, a kókusz, a kakukkfű, a petrezselyem, a pásztortáska és a fehérmályva főzetek használata volt, tehát egyrészről a mérgező, másrészről a hashajtó szerek.
A legbrutálisabb megoldás az volt, amikor a várandós nő javasasszonyhoz fordult. Ez a folyamat abból állt, hogy kitágították a méhszájat, megpiszkálták a méhüreget, olykor a burkot is megrepesztették.
Mivel a terhesség-megszakítás nem járt mindig sikerrel, ezért az sem volt ritka, hogy a megesett lányok az otthonuktól távol megszülték a gyereket. Akinek volt bátorsága, az saját maga ölte meg a csecsemőt, ám azok, akik ezt nem tudták megtenni, azok az úgynevezett „angyalcsinálók” gondjaira bízták a babát, aki nem érte meg a felnőttkort.
Az így megölt gyerekek száma még a XIX. században is magas volt, pedig akkor már mindenhol szigorúan büntették a szándékosan előidézett vetélést. III. Ferdinánd korában halálbüntetés járt Németországban annak, aki bizonyíthatóan megölte a gyerekét.
Európa délvidékein, macedón és olasz földön vízbe fojtották, vagy élve eltemették azokat a XVI. századi nőket, akik végeztek a gyerekükkel. A reneszánsz Itáliában börtönbe csukták, vagy nyilvánosan megvesszőzték azokat, akik elhajtották a magzatukat, vagy leányanyák voltak.
A megesett lányok sokszor megpróbálták eltitkolni a terhességüket, mert nem akartak szégyenbe maradni. Ezt akarta megakadályozni az az 1732-es pesti törvény, amely kötelezte a nőket, hogy jelentsék be a terhességüket, a szüléshez pedig hívjanak bábát, vagy más hozzáértő személyt. Aki ezt nem tette meg, azt lefejezték.
(Forrás: noiportal.hu)
Nem repes mindenki az örömtől, ha kiderül, hogy véletlenül teherbe esett, ezért a legtöbben elmennek egy orvoshoz, hogy az abortusszal megszabaduljanak a problémától. A reneszánsz idején még nem volt ennyire egyszerű a terhesség-megszakítás, pedig abban az időben, a ledér erkölcsök miatt, nagyon sok megesett nőről számoltak be a történetírók.Habár a XVII. századi „bűnös” vetélésbe rengeteg nő belehalt, mégis szép számmal akadt olyan eset, amikor a beavatkozás sikeresnek bizonyult. Az egyik párizsi kerület plébánosa állítólag arról vallott, hogy évente átlagosan 700 nő árulta el neki, hogy elhajtotta a magzatát.
A múltban alkalmazott legismertebb módszer a test megrázkódtatása volt.
A megesett nők órákig ugráltak asztalról asztalra, miközben ököllel verték a hasukat, vagy göröngyös úton utaztak és a méhüket dögönyözték, hogy így vessenek véget az áldott állapotnak.
A forró vizes ülőfürdő is hatásos megoldás volt, de előfordult olyan eset is, amikor meleg sót, vagy lenmaglisztet tettek a hasukra a nők, majd forró vízzel, olajjal kenegették magukat. Ennél szörnyűbb módszer volt az, amikor egy vászon- vagy gyapjúdarabot köményből, borsból, paprikából, ecetből és bodzavirágból készített keverékbe mártottak, és azt helyezték el a hüvelyben.
Olykor alkoholtartalmú növényi főzetekkel fokozták a hatást. A kor legelterjedtebb abortusz technikája a keserű barackmag, az aloe, a tuja, a kókusz, a kakukkfű, a petrezselyem, a pásztortáska és a fehérmályva főzetek használata volt, tehát egyrészről a mérgező, másrészről a hashajtó szerek.
A legbrutálisabb megoldás az volt, amikor a várandós nő javasasszonyhoz fordult. Ez a folyamat abból állt, hogy kitágították a méhszájat, megpiszkálták a méhüreget, olykor a burkot is megrepesztették.
Mivel a terhesség-megszakítás nem járt mindig sikerrel, ezért az sem volt ritka, hogy a megesett lányok az otthonuktól távol megszülték a gyereket. Akinek volt bátorsága, az saját maga ölte meg a csecsemőt, ám azok, akik ezt nem tudták megtenni, azok az úgynevezett „angyalcsinálók” gondjaira bízták a babát, aki nem érte meg a felnőttkort.Az így megölt gyerekek száma még a XIX. században is magas volt, pedig akkor már mindenhol szigorúan büntették a szándékosan előidézett vetélést. III. Ferdinánd korában halálbüntetés járt Németországban annak, aki bizonyíthatóan megölte a gyerekét.
Európa délvidékein, macedón és olasz földön vízbe fojtották, vagy élve eltemették azokat a XVI. századi nőket, akik végeztek a gyerekükkel. A reneszánsz Itáliában börtönbe csukták, vagy nyilvánosan megvesszőzték azokat, akik elhajtották a magzatukat, vagy leányanyák voltak.
A megesett lányok sokszor megpróbálták eltitkolni a terhességüket, mert nem akartak szégyenbe maradni. Ezt akarta megakadályozni az az 1732-es pesti törvény, amely kötelezte a nőket, hogy jelentsék be a terhességüket, a szüléshez pedig hívjanak bábát, vagy más hozzáértő személyt. Aki ezt nem tette meg, azt lefejezték.
(Forrás: noiportal.hu)
Hozzászólások