Zsákutca
Mindenki hallott már róla, hogy bizonyos nézetek szerint: férfi és nő között nincsen barátság.
A legtöbbször elhangzó klisé ilyenkor a nemek közti különbségekre hivatkozik.
Ez pediglen cáfolhatatlan.
Mégis bizonyos vagyok abban, hogy nekem igenis van fiúbarátom.
Azt gondolom, egyetlen dolgot kell tenni, kizárni a szexualitást.
Mert úgy hiszem, abban a pillanatban, ahogy az őszinte baráti szeretet találkozik a perzselő, testi vággyal, felborul egy láthatatlan egyensúly, és ha engedek neki, előbb-utóbb valaki többet akar majd.
Az élet kegyetlen, ám mégis megbízható: mert általában az egyik fél, egy bizonyos ponton túl (például a szexuális gyönyör csúcspontján túl) tényleg mindig többet akar.
Annak a játéknak pedig már nem barátság a neve.
De kezdem az elején és befejezem a végén.
Itt ez a remek fiú.
Kellemes a társasága, jó beszélgetni vele, mindig együtt vagyunk, amikor csak szeretnénk.
Az idő múlásával egyre őszintébben megosztjuk a mindennapos, apró örömöket, máskor a csalódást, vagy a szeparáló fájdalmat és néha, csak úgy az életet.
Vannak közös kikapcsolódások megannyi csiszolódással, a mindenkori különbözőséget a szeretet és a bizalom valahogyan mégis összeragasztja.
Télikabátból atléta, majd megint a pulóver, biztosan az évszakok emlékének ajándéka, ahogyan átretusál minket a tapasztalat ivartalanított emberekké.
Eltűnik a nemiségből fakadó korlát és tudom, hogy ha éppen mondjuk becsiccsentek, ő biztosan hazavisz és csak azért, mert nő vagyok, nem ér hozzám majd. Persze könnyű úgy tudni valamit, hogy nem próbálom ki, de mégis olyan nagyon elhiszem.
A bizalom a cselszövésben való jártassággal, kéz a kézben csúcsokat dönget, és minden hitelesnek tűnik. Majd ez a tűnik beváltja a hozzárendelt gondolatsort, s egyszersmind naivsággá változik a múlt.
Túlságosan megszeretjük, vagy megszokjuk egymást? Vagy pont fordítva és ez csak a különbségekből fakadó irritáció?
Közös iszogatásaink alkalmával ő kezd el átlépni egy határt. A fenti rendező valahogyan kifordítja fantazmagóriám és befejezésképpen én viszem haza, amikor egy hajszállal jobban illuminált.
Rendszeressé válik, hogy alkohol = kikezd velem, amivel visszavedlem ugyan nővé, mégis kezelem, és ágyikójáig lavírozván betakargatom, mintha a meg nem született gyermekem lenne.
Másnap következetesen ő bocsánatot kér, én pedig megenyhülök és olyan nagyon büszke vagyok magunkra, mint a tisztaságmániás egy sterilizált szobában, hisz látszatra megint, minden a helyére kerül.
Dedósan kiszámítható, hogy a korsó ott törik össze, amikor egyszer én is többet iszom és végül mindketten ugyanazon oldalon kezdünk el vetélkedni.
A helyzet lehetetlen. A már-már testvéri kötelék e passzió szövésével válik véressé, miközben rájövök, hogy mennyiféle minőségben szeretem őt.
Ami lehet, megtörténik, számolatlan köbkilométer víz ömlik le a Dunán.
Bűneink külső borítása mámorral bélelt. Kerekei a szenvelgő mesterkéltség, így gurul mögöttünk hangtalan. Valahogyan újra csak boronál a létezés és mi megint, a magunk körforgásában ugyanoda jutunk. Ártatlanságtól fosztottan, helyette totálisan lucskosan is, hív az, ami tiltva van.
Különbség, hogy már megtanultam elveszíteni, tehát lehet bátornak lenni, valahára vállalni vágyaim.
Mert úgy hiszem, abban a pillanatban, ahogy az őszinte baráti szeretet találkozik a perzselő, testi vággyal, felborul egy láthatatlan egyensúly, és ha engedek neki, előbb-utóbb többet akarok majd.
Az élet kegyetlen, ám mégis megbízható: mert általában egy bizonyos ponton túl tényleg mindig többet akarok.
Ennek a játéknak pedig már nem barátság a neve.
Belőlem a barát az volt, aki minden lélekjelenlétével, vágyait végezetül a szemébe mondta.
Belőle pedig az, aki elmagyarázta, hogy minden barátságon túlmenő kapcsolat zsákutca közöttünk.
Hogy félreérthettem valamit?
Meglehet.
Mint kiderült, részéről minden extra csak az alkohol miatt volt, egyébiránt: neki egy barátságba mindig is, simán belefért a jó szex.
A legtöbbször elhangzó klisé ilyenkor a nemek közti különbségekre hivatkozik.
Ez pediglen cáfolhatatlan.
Mégis bizonyos vagyok abban, hogy nekem igenis van fiúbarátom.
Azt gondolom, egyetlen dolgot kell tenni, kizárni a szexualitást.
Mert úgy hiszem, abban a pillanatban, ahogy az őszinte baráti szeretet találkozik a perzselő, testi vággyal, felborul egy láthatatlan egyensúly, és ha engedek neki, előbb-utóbb valaki többet akar majd.
Az élet kegyetlen, ám mégis megbízható: mert általában az egyik fél, egy bizonyos ponton túl (például a szexuális gyönyör csúcspontján túl) tényleg mindig többet akar.
Annak a játéknak pedig már nem barátság a neve.
De kezdem az elején és befejezem a végén.
Itt ez a remek fiú.
Kellemes a társasága, jó beszélgetni vele, mindig együtt vagyunk, amikor csak szeretnénk.
Az idő múlásával egyre őszintébben megosztjuk a mindennapos, apró örömöket, máskor a csalódást, vagy a szeparáló fájdalmat és néha, csak úgy az életet.
Vannak közös kikapcsolódások megannyi csiszolódással, a mindenkori különbözőséget a szeretet és a bizalom valahogyan mégis összeragasztja.
Télikabátból atléta, majd megint a pulóver, biztosan az évszakok emlékének ajándéka, ahogyan átretusál minket a tapasztalat ivartalanított emberekké.
Eltűnik a nemiségből fakadó korlát és tudom, hogy ha éppen mondjuk becsiccsentek, ő biztosan hazavisz és csak azért, mert nő vagyok, nem ér hozzám majd. Persze könnyű úgy tudni valamit, hogy nem próbálom ki, de mégis olyan nagyon elhiszem.
A bizalom a cselszövésben való jártassággal, kéz a kézben csúcsokat dönget, és minden hitelesnek tűnik. Majd ez a tűnik beváltja a hozzárendelt gondolatsort, s egyszersmind naivsággá változik a múlt.
Túlságosan megszeretjük, vagy megszokjuk egymást? Vagy pont fordítva és ez csak a különbségekből fakadó irritáció?
Közös iszogatásaink alkalmával ő kezd el átlépni egy határt. A fenti rendező valahogyan kifordítja fantazmagóriám és befejezésképpen én viszem haza, amikor egy hajszállal jobban illuminált.
Rendszeressé válik, hogy alkohol = kikezd velem, amivel visszavedlem ugyan nővé, mégis kezelem, és ágyikójáig lavírozván betakargatom, mintha a meg nem született gyermekem lenne.
Másnap következetesen ő bocsánatot kér, én pedig megenyhülök és olyan nagyon büszke vagyok magunkra, mint a tisztaságmániás egy sterilizált szobában, hisz látszatra megint, minden a helyére kerül.
Dedósan kiszámítható, hogy a korsó ott törik össze, amikor egyszer én is többet iszom és végül mindketten ugyanazon oldalon kezdünk el vetélkedni.
A helyzet lehetetlen. A már-már testvéri kötelék e passzió szövésével válik véressé, miközben rájövök, hogy mennyiféle minőségben szeretem őt.
Ami lehet, megtörténik, számolatlan köbkilométer víz ömlik le a Dunán.
Bűneink külső borítása mámorral bélelt. Kerekei a szenvelgő mesterkéltség, így gurul mögöttünk hangtalan. Valahogyan újra csak boronál a létezés és mi megint, a magunk körforgásában ugyanoda jutunk. Ártatlanságtól fosztottan, helyette totálisan lucskosan is, hív az, ami tiltva van.
Különbség, hogy már megtanultam elveszíteni, tehát lehet bátornak lenni, valahára vállalni vágyaim.
Mert úgy hiszem, abban a pillanatban, ahogy az őszinte baráti szeretet találkozik a perzselő, testi vággyal, felborul egy láthatatlan egyensúly, és ha engedek neki, előbb-utóbb többet akarok majd.
Az élet kegyetlen, ám mégis megbízható: mert általában egy bizonyos ponton túl tényleg mindig többet akarok.
Ennek a játéknak pedig már nem barátság a neve.
Belőlem a barát az volt, aki minden lélekjelenlétével, vágyait végezetül a szemébe mondta.
Belőle pedig az, aki elmagyarázta, hogy minden barátságon túlmenő kapcsolat zsákutca közöttünk.
Hogy félreérthettem valamit?
Meglehet.
Mint kiderült, részéről minden extra csak az alkohol miatt volt, egyébiránt: neki egy barátságba mindig is, simán belefért a jó szex.
Hozzászólások