Egy szír anya mesélt a kislánya haláláról

Nyolc bomba találta el a 13 éves Renad Al Daaef iskoláját. A háborúknak, harcoknak a legnagyobb vesztesei a gyerekek, mert míg a felnőttek eldönthetik, hogy harcolnak, maradnak, menekülnek, addig a gyerekeknek általában azt kell tenniük, amit a felnőttek mondanak. Nincs ez másképpen Szíriában sem, ahol a bombázásokba tucatjával halnak meg a kisiskolások.

Az UNICEF adatai szerint 2015-ben 60 iskolát támadtak meg a felkelők és a kormányerők. A támadásokba 591 gyerek vesztette életét. Az ENSZ idei statisztikája 84 támadásról, 69 áldozatról és legalább ugyanennyi sérültről szól.

Az áldozatok között van a 13 éves Renad Al Daaef, akinek a haláláról az édesanyja, Fatima Haji Suleiman nyilatkozott az Az Al-Jazeerának. A kislány 2016 októberében vesztette életét, amikor légitámadás érte a Haas faluban található Kamal iskolát.

„A szír háború: egy anya vallomása

Minden édesanyának az a leghőbb vágya, hogy lássa, ahogy a gyermeke felnő és valami jót tesz hozzá a Világhoz. Ahogy nap nap után nézed a cseperedő gyermekedet, úgy önt el a boldogság, mert látod, hogy az álmod valósággá válik.

Anyaként egész estéket virrasztunk a gyermekeink boldogságáért, és keményen dolgozunk, hogy eltartsuk őket, hogy szebb jövőt teremthessünk nekik. A gyermekünk tulajdonképpen a saját életünk meghosszabbítása.

Az első nap, amikor Renad iskolába ment, mind a ketten sírtunk. Tudtam, hogy ez a nap az, amikor függetlenné válik, és elkezd valami nagyon értékes dolgot az életben: a tanulást. A történet romantikus része itt véget is ér.

A nevem Fatima Haji Suleiman és al-Hassból származom, ami egy kis falu a szíriai Idlib vidéken. Egy gyönyörű 13 éves kislány, Renad édesanyja voltam. A családnevelés azt jelenti Szíriában, hogy mindig nagyon kockázatos kilépni az utcára, mert bombák, mesterlövészek és lövöldözések veszélyeztetik az életed.

A lányom hangja örömet és célt adott nekem. Ő segített, hogy dolgozzam a jövőjéért, annak ellenére, hogy már 6 éve a háború terrorjában éltünk. Október 26-án elvittem az iskolába, majd elmentem a központba Kafr Nabl-ban, ami közel esik az otthonunkhoz.

A munkám az, hogy azoknak a gyerekeknek segítek, akik valamilyen mentális és szociális problémával küszködnek, mert valamilyen traumát éltek át a háború során, vagy valamilyen más ok miatt van szükségük a különleges bánásmódra.

Azon a szerdán még az előtt, hogy delet ütött volna az óra, a kisvárosunkat légitámadás érte. A lányom iskoláját nyolc bomba találta el. Ahogy a bombák zuhanni kezdtek, úgy kezdett sajogni a szívem, mintha tűz égetné. Kirohantam az utcára, és a lányom nevét kiáltoztam: Renad, Renad, Renad! A kollégám felajánlotta, hogy hazavisz a kocsijával, de nekem meg kellett találnom a lányomat, tudnom kellett, hogy biztonságban van. A többiek azt mondták, hogy hatalmas veszélybe sodornám magam, de ez nem állíthatott meg, mert meg kellett találnom őt.

Félrelöktem mindenkit, aki az utamba állt, és az iskolához hajtottam. Amikor odaértem, kiszálltam és körberohantam azt a helyet, ahol most már csak a lányom iskolájának romjai voltak. Nem láttam mást, csak a poros, véres, sokkot kapott, rettegő gyerekeket.

Mindenkitől megkérdeztem, hogy látta-e a lányomat, de a könnyek és kiáltások közepette senki sem tudott válaszolni. Ahogy hirtelen felnéztünk, úgy pillantottuk meg az újabb rakétát magunk felett. Az emberek elrohantak, lehulltak a földre, mint a falevelek. Elbújtak a romok között.

A rakéta néhány tömbbel mellettünk esett le. Az emberek felálltak, és folytattuk a kutatást a gyerekek után. A lányomat kerestem a véres gyerekek között. Kerestem a könyveit, a táskáját a testrészek és iskolai papírok között. Hallottam, ahogy kiabálok, sírok. Amikor megfogtam a kezeket, lábakat, mindig megkérdeztem, hogy „Renad, te vagy az? Édes Istenem!”

Mindent elsöprő fájdalom lett úrrá rajtam. Azt kérdeztem magamtól, hogy mi a különbség a lányom és más gyerekek végtagjai között? Minden gyermek az enyém is. Összetört a szívem, a sírást pedig nem tudtam abbahagyni.

Ahogy ott álltam sírva, valaki óvatosan a vállamhoz ért, és azt mondta: „Húgom, Renad az otthonotokban van.”

Azt kérdeztem, hogy „Istenedre mondod?”, de ő már nem válaszolt. Mintha kardot szegeznének a szívemnek, úgy kérdeztem: „Meghalt?”

Sokkos állapotban mentem haza, ahol rengeteg autó és ember volt. A tömegbe kiáltottam, hogy hol van a lányom, mire a nappalit válaszolták. A szobában megláttam Renad letakart testét a földön. Lezuhantam mellé, és félve emeltem fel a leplet, mert nem tudtam, hogy milyen állapotban lesz a teste.

Megpillantottam az arcát, aminek gyönyörű sárgás színe volt. A hajában por és homok volt, de megköszöntem Istennek, hogy legalább egyben volt az apró teste. Úgy néztem az arcát, mintha most látnám először.

Észrevettem, hogy a bomba egy darabja vágta el a nyakát a füle mellett. Hosszú és fájdalmas halála volt. Felkiáltottam, hogy miért a mi gyerekeink, és hogyan lehet ennyire kegyetlen az az ember, aki megöli a gyerekeinket. Imádkoztam Istenhez, hogy leckéztesse meg azokat, akik ezt tették velünk. A családom és barátaim sietettek, hogy vigyük a testet a temetőbe, amíg még biztonságosan ki lehet lépni a házból, de én erre még nem álltam készen. Több időre volt szükségem, hogy csókoljam és megöleljem. A testem és a kezem a lányom vérében ázott.

A családom és a barátaim azt kérdezték, hogy szeretem-e őt, mire azt feleltem, hogy persze, hiszen ő a másik felem, a mindenem. Erre ők azt mondták, hogy akkor engedjem, hogy Istennel lehessen, mert ő megkegyelmez rajta, és jobban szereti majd, mint mi. Hazamegy, és sokkal jobb élete lesz a Mennyországban, mint Szíriában volt.

Soha nem fogom elfelejteni az illatát, a nevetését, az érzést, ahogy a hangjára értem haza. Számomra a legnehezebb az, hogy hiába szólítom, már nincs, aki válaszoljon. Az iskola romjai mellett még mindig nem tudok elmenni.

A többi anya is így érez, de erőt adunk egymásnak azzal, hogy megbeszéljük ezt a hatalmas veszteséget, és azon tűnődünk, hogy hogyan tudja a világ ölbe tett kézzel nézni azt, hogy az emberek gyerekeket ölnek.

A lányom volt az énem legdrágább része. Nincs annál nehezebb, mint átélni egy ilyen veszteséget. Annál a tudatnál sincs rosszabb, hogy többé nem találkozunk. Imádkozom Istenhez, hogy kegyelmezzen nekem és minden anyának, aki elvesztette a gyermekét a háború miatt.

Al-Haas diákjai október 26-án nem csak egy légitámadás miatt haltak meg, hanem a világban lévő együttérzés, emberségesség és igazság hiánya miatt vesztették életüket. Ez az én történetem, mert meg kellett osztanom a hatalmas fájdalmamat.

A 13 évesen mártírhalált halt Renad Khaled Al Daaef édesanyja vagyok. Arra kérlek, hogy segíts, hogy megállíthassuk mindazt, ami Szíriában történik a gyermekek ellen.”

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)