Évszázadok óta létező extrém sportok

Már az őseink is vágytak az adrenalinbombára. Egyáltalán nem nevezhetjük mai találmánynak az extrém sportokat, hiszen az emberek már több száz évvel ezelőtt is vágytak az adrenalinfröccsre. Ennek bizonyítékául most tíz olyan extrém sportot ismerhetünk meg, amelyeket a történelemben űztek az őseink, akik nem csak, hogy megsérültek, de bele is halhattak az adrenalint növelő szórakozásba.

Knattleikr: A magyar nyelv számára nyelvtörő nevű játék a vikingektől származik, ebből pedig máris sejthetjük, hogy nem puhányoknak való sportról van szó. Hála a történelmi feljegyzéseknek, nagyjából ma is tudjuk, hogy hogyan nézett ki a játék.

A vikingek két csoportra oszlottak, majd minden játékos fogott egy ütőt. Az, hogy ennek mi volt a pontos célja, nem lehet tudni, de azt igen, hogy a játékosok labdát vágtak egymáshoz. A labdára nem vonatkoztak szigorú szabályok. Néha köveket, máskor jégdarabokat használtak a vikingek.

A knattleikr meccs napokig tartott. A játék során bőségesen folyt a vér, sok játékos pedig örökre a földön maradt. Ősi lovaspóló: A világ egyik legrégibb csapatjátéka a lovaspóló, ami eredetileg hadi célokat szolgálhatott. Az ókor harcaiban a lovasság jelentette a sorsdöntő szerepet, ezért elég valószínű, hogy azért terjedt el ennyire korán a póló, mert ezzel fejlesztették a lovak gyors irányváltását és reakcióit. Ez természetesen veszélyes volt.

A feljegyzések szerint körülbelül időszámításunk előtt 600 évvel kezdték el gyakorolni a sportot, ami főleg a harcosok körében örvendett nagy népszerűségnek. Állítólag, amikor Nagy Sándor el akarta foglalni Perzsiát, akkor Darius király küldött egy pólókalapácsot és egy labdát, amivel azt üzente, hogy Nagy Sándor inkább menjen játszani a harc helyett. Darius rossz döntést hozott.

Később Európában és Ázsiában is elterjedt a sport, amit a bizánci birodalomban is játszottak, de ott egy alternatív változatot találtak ki. Manuél császár egyszer agyrázkódást kapott a játék közben, míg III. Alexandrosz és egy Trapezunti császár pólózás közben halt meg. Kocsihajtás: Talán ez a legismertebb extrém sport, amit az ókori Rómában imádtak az emberek. A legsikeresebb kocsihajtó Gaius Appuleius Diocles volt, aki annyi pénzt halmozott fel, hogy az ma milliárdoknak megfelelő vagyon lenne. Gaius Appuleius Diocles megérdemelte a pénzt, hiszen az életet kockáztatta.

A római nép imádta a kocsihajtást, ezért a város több pontján rendszeresen rendeztek versenyeket, amelyeken az emberek gyakran az egész vagyonukat feltették. A legnagyobb pálya a Circuc Maximus volt, ahol nagyjából 150 ezer néző ülhetett le.

A kocsihajtó versenyen a versenyzők szekereket hajtottak, amelyekbe kettő-négy lovat fogtak be. A versenyzőknek hét kört kellett megtenniük a pályán. A legesélyesebb az volt, aki a legbelső sávot foglalta el.

A versenyek rendkívül veszélyesek voltak, hiszen sok halálos baleset történt, ami miatt az aktívan sportoló férfiak átlagosan 22 évesen meghaltak. Habár a mai napig népszerű hagyomány a régi sportok felélesztése, a kocsihajtás ebből kimarad, mert rendkívül veszélyes. Erre jó példa az 1925-ös Ben Hur-film forgatása, ahol öt ló és egy kaszkadőr halt meg.Középkori angol foci: Angliában a XIV. század óta gyűltek össze a fiatalok, hogy focizzanak. Ezt általában kedden tették meg. A történelmi meccsek azonban nem csak a labdarúgás alapkövei voltak, hanem a futballhuligánság is ebben az időben született meg.

A középkori angol focihoz disznóbőrből készült labdát használta, a cél pedig az volt, hogy a csapatok a saját falujukba juttassák el a labdát. Mivel kemény küzdelemről volt szó, ezért nem meglepő, hogy a kaotikus küzdelemben gyakoriak voltak a sérülések, végtagtörések, de halálos áldozatok is akadtak.

Egy-egy mérkőzésen több százan játszhattak egyszerre, egész városrészek csaphattak össze a szűk utcákon. A középkori angol focinak 1365-ben III. Edvárd vetett véget, ugyanis túl sok erős férfi halt bele a játékba.

A sport a franciáknál is elterjedt. Franciaországban az egyik meccsen állítólag negyven férfi belefulladt a Pont-l’Abbéban, amikor a labda a vízbe esett.

Firenzei foci: Az ókori Rómában létezett a Harpastum, ami egy olyan labdajáték volt, amit a rögbi elődjének tekinthetünk. A játékosok feladata az volt, hogy a labdát juttassák el az ellenfél vonalai mögé úgy, hogy a labda ne érjen hozzá a földhöz.

Az emberek sokáig azt hitték, hogy ez a legjobb sport a fiatal férfiak számára. A Harpastum nem tűnt el a múlt homályába, hiszen napjainkban a Calcio Fiorentinot, vagyis a firenzei focit tekintik az ókori játék utódjának.

A játék annyira híres volt, hogy a város főterén játszották a XVI. században. A labdajátékban két 27 fős csapat mérkőzik meg egymással. A labda megszerzésébe belefér a rúgás, a birkózás és az ütés is. Annak érdekében, hogy fokozzák a hangulatot, minden pontszerzésnél elsült az ágyú. Régen ingyen tehenet kapott a győztes csapat, ma ingyen étel a jutalom.

Krétai bikaugrás: Időszámításunk előtt 1400-ban, Krétán jelent meg az első bikaugrást ábrázoló festmény. Mivel művészeti alkotásról van szó, emiatt nem egyértelmű, hogy igazi vagy mitikus eseményt ábrázol-e a festmény.

A kutatók már több olyan képet találtak, amelyeken az látható, hogy valaki a bika szarvába kapaszkodva átugrik az állaton, ami elég nehezen elképzelhető mutatvány. A festményeken látható jelenséget a Minotaurusz-legendákhoz kötik. Az ókori mítosz szerint a félig bika, félig ember teremtmény sok férfit megölt a múltban. Vízi párbaj: A lovagi torna veszélyes mutatvány, ahogy a vízi párbaj is, bár itt legalább biztos, hogy puhára fog esni az, aki a dárda rossz végén találja magát. A sport a XVII. századi Franciaországban terjedt el a fiatal férfiak körében.

A vízi párbaj arról szólt, hogy a házas és egyedülálló férfiak piros és kék csónakba szálltak, majd teljes sebességgel egymásra rontottak. Egy csónakban tíz ember evezett, két kiválasztott pedig „lovag” páncéllal és pajzzsal harcolt. A cél az volt, hogy az ellenfél a vízbe essen.

A kezdeti bungee jumping: Sokak számára őrültségnek tűnhet az a sport, amit a Csendes-óceán déli részén fekvő Pentecost-sziget lakói űznek. A vanatuk egy rituálé során felmásznak a 25 méter magas faépítményre, majd ott indát kötnek mind a két lábukra, végül leugranak.

A hagyomány nagyjából 1500 éves lehet, ám azt senki sem tudja, hogy pontosan mikor és hogyan kezdték. Egy legenda szerint egy nő, aki megunta a férje szexéhségét, a dzsungelbe menekült. Miközben a férfi üldözte, felmászott egy fára, de a férj oda is követte.

A menekülő nő úgy döntött, hogy indát köt a lábára, és leveti magát. A férfi is ugrott, de indák nélkül, úgyhogy szörnyethalt. A hasonló balesetek elkerülése érdekében ugranak le így a szigeten élő férfiak.

A hagyományhoz hozzátartózik, hogy állítólag annak lesz a legnagyobb a yamgyökere, aki a legmagasabbról végzi el a sikeres ugrást. Habár veszélyesnek tűnik a sport, mégis ritkák a sérülések, mert az indák rugalmasak, ráadásul a fellazított talajra érkeznek az ugrók. Pankráció: Az ókori Görögországban még olimpiai szám volt a pankráció, amely úgy nézett ki, hogy két férfi tulajdonképpen szabályok nélkül egymásnak esett, hogy vérre menő küzdelemben döntsék el, hogy ki a jobb.

Az ókori küzdelemben csak az volt kikötve, hogy tilos harapni, a másik szemét kivájni, és a nemi szervre sem lehetett támadni. Ezeken kívül mindent lehetett. A harc akkor ért véget, ha az egyik játékos kijelenti, hogy nem bírja tovább.

A sport legnagyobb bajnokának Arrichiont tartják, aki egyébként belehalt a győzelmébe, ugyanis az ellenfele fojtófogást alkalmazott rajta, de Arrichion még így is képes volt eltörni az ellenfele bordáját, akit elhagyott az ereje, ezért feladta a versenyt. Eközben Arrichion meghalt, úgyhogy már soha nem halhatta, hogy őt kiáltják ki győztesnek.

Tűzön járás: Bulgáriában és Görögországban évezredek óta rendeznek tűzön járást, aminek eredeti elnevezése Anastenaria. A hagyományt egyfajta istentiszteletként gyakorolják Szent Konstantin és Szent Atanáz tiszteletére. A hívőknek itt úgy kell végigsétálniuk a parázsló farakáson, hogy közben a szenteket ábrázoló ikont tartanak a kezükben.

A legenda úgy szól, hogy amikor az egyik bolgár templomban tűzvész pusztított, akkor a helyiek hallották, hogy a szentek segítségért könyörögnek. Az ő áldásukkal a helyiek ki tudták menti a legfontosabb tárgyakat az épületből. A hiedelem ma is azt mondja, hogy a tűzön járás képes megvédeni a bajtól a hívőket.

A hagyomány azonban nem nyerte el mindenki tetszését, ugyanis a tűzön járás eredetileg Dionüszosz istenimádatához kapcsolódik, tehát pogány rituálé, ezért megtagadják, hogy a hithű keresztények az Anastenaria szokást gyakorolják.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)