Filmek, melyek bizonyítják, hogy időnként érdemes beszűkültnek lenni

A négy fal között is lehet kiváló filmeket forgatni.A rengeteg látványos, számítógépes trükkök ezreit felsorakoztató filmek mellett merész próbálkozásnak tekinthető a Húzós éjszaka az El Royale-ban, aminek a cselekménye a négy fal között játszódik.

A filmkészítők olykor a költségvetés miatt kényszerülnek arra, hogy falakat húzzanak a cselekmény köré, ami egyáltalán nem baj, hiszen a film attól még lehet kiváló minőségű és nagyívű, ahogy azt a mozi történelmében már nem egy alkotás bebizonyította.

Azonosság (Identity, 2003): Az éjszaka közepén kitört vihar egy motelba tereli be az egymásnak teljesen idegen embereket, akik hamarosan rájönnek, hogy gyilkos garázdálkodik közöttük, és reggelre mind halottak lesznek, ha nem fejtik meg azt a rejtélyt, ami összeköti őket.

A Hatodik érzékkel indult „mindfuck” thrillerek közül a slasher elemekkel megbolondított Azonosság már csak azért is kiemelkedő, mert a film végén a néző olyan magyarázatot kap, ami után biztos, hogy újra fogja nézni az alkotást.

A végső megoldás: halál (Alien 3, 1992): Arra, hogy a szűk térben szárnyalhat a fantázia, a börtönfilmek a legjobb példák, de azok közül is kiemelkedik a megosztó hírnevű, rendhagyó film, A végső megoldás: halál.

A történet főszereplője Ripley, a Fiorina 161 börtönbolygó elítéltje, akinek az emberiség aljából kell csapatot verbuválnia ahhoz, hogy leszámoljanak a tökéletes organizmussal. Ebben az esetben a bezárt tér egy bolygó, ami máris szűkös hellyé változik, ha az embernek nincs fegyvere, segítsége, és egy alien üldözi.

Nem tagadás, hogy a filmnek sok hibája van, mégis maradandó nyomot hagyott a nézőkben a merész témájával és atmoszférájával, ráadásul az Alien, mint jelenség, ezzel a résszel szűnt meg létezni.

Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015): Quentin Tarantino legújabb filmjének helyszínét még nyomasztóbbá teszi az odakint tomboló vihar, ami miatt egy rakás gazfickó egy fogadóban kénytelen meghúzni magát, miközben feltárják egymás indítékait és rájönnek, hogy a háttérben valami nagyszabásúbb dolog zajlik.

A film lényege, hogy a főszereplőknek a Polgárháborút követő morális zűrzavarban kellene rendet tenniük, érvényesíteniük kell a jogrendet, elültetni a civilizáció magvait, tehát rájuk vár az a feladat, hogy felépítsék Amerika szellemi talpazatát.

A kísérletben átlagembereket zárnak be egy börtönbe, ahol véletlenszerűen beosztják, hogy kiből lesz őr és ki játssza el a rab szerepét. Innentől kezdve az alanyok szabad kezet kapnak. A pokol hamarosan elszabadul, ugyanis a rendező olyan hatásosan mutatja meg az emberből feltörő kegyetlenséget, hogy erős idegek kellenek ahhoz, hogy a közönség végignézze a filmet.

Ezt követi az önvizsgálat, mert a néző akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy mire lenne képes, mit tenne meg másokkal egy hasonló szituációban, és mekkora lökés kellene ahhoz, hogy valaki szörnyeteggé változzon?

Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962): Luis Bunuel szürreális klasszikusában néhány spanyol arisztokrata valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, nem tudja elhagyni az előző esti buli helyszínét.

Az előkelőségek maszkja hamarosan lehullik, amikor az abszurd alaphelyzet olyan teljesen logikus következményeivel szembesülnek, mint az éhezés és a szomjúság, tehát a film egyfajta társadalomkritika.

Habár Az öldöklő angyal szimbólumai számtalan elemzési kísérletre alkalmasak, azok mégsem teljesen megfejthetők. A film egyik nagy erőssége az, hogy miközben egy láthatatlan erő úgy alakítja benne az eseményeket, hogy a szereplőknek sehogy sem sikerül elhagyniuk a szobát, még szórakoztató is marad.

Snowpiercer – Túlélők viadala (Snowpiercer, 2013): A hazai sikerei után úgy döntött a dél-koreai Joon-hu Bong, hogy ideje nyugatot is meghódítania, ezért forgatott egy méltán híres posztapokaliptikus filmet, amiben az emberiség maradéka egy száguldó vonaton talál menedéket a csonttá fagyott világ elől, ám kiderül, hogy a szerelvény egy társadalmi kísérlet helyszíne.

Hamarosan a mostohán kezelt munkások fellázadnak a vonaton uralkodó kiváltságosokkal szemben, hogy megszüntessék a kasztrendszert. Ebben a filmben Bong elhagyta a koreai filmekre jellemző tónus- és zsánerváltásokat, amik helyet teljesen egyenesen halad előre, ahogy a lázadók is, akik baltával a kezükben másszák meg a társadalmi ranglétrát.

Snowpiercer komoly társadalmi folyamatokat mutat be úgy, hogy az egész emberiséget összezsugorítja egyetlen térbe. Amellett, hogy a film gondolkodóba ejthet a társadalmi renddel és hősmítoszokkal kapcsolatban, még az akció és sci-fi kedvelőinek is remek szórakoztatást nyújt.Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957): Az esküdtek egy formálisnak látszó ítélethozásra gyűlnek össze. Az ügy egyszerűnek tűnik, ráadásul meleg van, emiatt mindenki gyorsan szabadulna, ám a Henry Fonda által játszott szereplő szerint ez az ügy is megérdemli az alaposabb kivizsgálást, ezért tesz azért, hogy a társai ne hagyhassák el idejekorán a termet.

A filmből kiderül, hogy milyen aprólékos munka a valódi igazság felderítése, mennyire nehéz áttörni az előítéleteken, az esküdtek lustaságán. A helyzeten az sem segít, hogy a nézőpontokat sértődöttség és személyeskedés árnyékolja be.

A Tizenkét dühös ember megmutatja, hogy hogyan kellene működnie az esküdtszékeknek, valamint azt, hogy ennek megvalósulása mennyire valószínűtlen, vagyis az amerikai igazságszolgáltatási rendszert kritizálja, miközben bemutatja az esküdtszékeken csoportdinamikáját.

Con Air – A fegyencjárat (Con Air, 1997): A kilencvenes évek nyugati akciófilmjeinek egyik legjobb darabja egy eltérített rabszállító gépen játszódik, ahol a szabadulás előtt álló Cameron Poe rájön, hogy csak akkor fogja viszontlátni a családját, ha rendet tesz a rabtársai között.

A tengeralattjáró (Das Boot, 1981): Wolfgang Petersen ennek a filmnek köszönhetően vált nagy rendezővé. A klausztrofób, a második világháború tengeralattjárós küzdelmeire fókuszáló alkotásban a veterán Heinrich parancsnok egy jórészt újoncokból álló legénységgel bevetésre indul a ravasz angol flotta ellen.

A tengeralattjáró elején még furcsa lehet a néző számára, hogy a kapitány miért nézi tétlenül, hogy az emberei leisszák magukat a bevetés előtti éjszaka, de később kiderül, hogy szükségük volt a tivornyára, hiszen a csönd, amit bármikor robbanás törhet meg és a nyomás alatt nyögő hajótest mind kikezdi a legénység idegrendszerét.

Mindemellett a rádióból szüntelenül rájuk ömlő propaganda kezd egyre hiteltelenné válni. A káoszban csak a Jürgen Prochnow által alakított kapitány áll szilárdan a lábán. A színész alakítása és a meggyötört tengeralattjáró ad érzelmeket a filmhez.

A meghívás (The Invitation, 2015): Egy tragédia újra összehozza a jómódú, késő harmincas éveikben járó, szétszéledt baráti társaságot, amelynek tagja próbálják ismét felvenni a fonalat, miközben próbálnak jópofizni.

Ugyanakkor Will (Logan Marshall-Green) nem akar részt venni a felhőtlen szórakozásban, ami lassan kezd gyanússá válni, látva a szorongásoldós üvegeket a polcon, majd a videón bejelentkező guru se tűnik hihetőnek, miközben a megvilágosodással házal. A nagy megdöbbenés vérfürdőbe torkollik.

A meghívás a nagyívű fináléjával egy igazán érzékeny thriller, ami megmutatja a fájdalom szükségességét, a traumák feldolgozását, a tévutakat, amelyekkel az emberek igyekeznek elkerülni ezeket.

(Forrás: hu.ign.com)