Minden idők legjobb filmes sokkeffektusai

Készítsd fel az idegrendszeredet a hamarosan érkező Az apáca című horrorra!Nem titok, hogy a horrorfilmek célja az, hogy alaposan ráijesszenek a nézőkre, akiket a legváratlanabb pillanatban sokkolnak. A szakmában ezt az effektus nevezik jump scare-nek, amivel biztos, hogy sokat fogsz találkozni, ha már eldöntötted, hogy megnézed a hamarosan mozikba érkező Az apáca című filmet.

Annak érdekében, hogy ne érjen teljesen váratlanul a horror, készítsd fel magad minden idők leghatásosabb, legjobb és legemlékezetesebb sokkeffektusaival!

Carrie (1976): Brian DePalma rendező igazi újítónak számított a Carrie zárójelenetével, ami gyakorlatilag bebiztosította, hogy lesz folytatás, ám nem csak ezért vált klasszikussá a legelső Stephen King-adaptáció, hanem azért is, mert a készítőknek sikerült akkor meglepniük a nézőket, amikor azok már nem számítottak semmi meglepőre.

A végső sokkeffektusnál egy nem túl szép sírfelirat hirdeti, hogy Carrie White (Sissy Spacek) már pokolra került, Sue Snell (Amy Irving) pedig megbánásból tesz virágot a sírra. Az andalító, megnyugvást keltő zene már-már arra utal, hogy a nézők kezdhetnek szedelőzködni, ám akkor hirtelen kinyúl egy kéz a sírból. Az lényegtelen, hogy csak álomról volt szó, mert ahogy Sue, úgy a nézők is sikoltozni kezdenek.

A Dolog (The Thing, 1982): John Carpenter rendezte a filmet, amiben Kurt Russell, Keith David, David Clennon, Donald Moffat, T.K. Carter és Thomas G. Waites gondoskodott arról, hogy a nézők frászt kapjanak.

A filmből a vérteszt-jelenetet kell kiemelni, amiben nem azt próbálták kideríteni, hogy ki lehet a tettes, hanem azt, hogy ki jöhetett egy másik világból, a nézők pedig azért feszülnek rá a jelenetre, mert ötletük se volt, hogy mit fog csinálni az illető, ha lebukik.

Amikor végre kiderült a dolog, akkor a nézők hosszan sikoltoztak, hiszen a történetnek addigra sikerült elterelnie a figyelmet a vérvizsgálat egyetlen lényegéről, a vérről. Az ezt követő mészárlás szinte megváltásnak tekinthető.

Az ördögűző 3. (The Exorcist III, 1990): William Peter Blatty rendezte a filmet, aminek legsokkolóbb jelenetében az éjszakás nővér játszotta a főszerepet.

Ez volt élete második, egyben utolsó rendezése, ami nem lett túl jó, ám ez most mellékes, hiszen az számít, hogy Blatty összehozta a filmes történelem egyik legjobb jump scare-jét, ami lassú felvezetéssel indult, mintha csak egy korábbi rémisztő jelenetet vezetne le.

A szinte zsibbasztóan statikus kamera, a semlegesnek mondható környezet mind azt a célt szolgálta, hogy elaltassa a nézők figyelmét, akik lejjebb engedik a szellemi védőpajzsukat a hosszan elnyújtott jelenet láttán, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban kapjanak szívbajt.


A ház hideg szíve (The Haunting, 1963): Robert Wise rendezőnek köszönhetjük a kísértetházas horrorok egyik legemlékezetesebb sokkhatását. A ház hideg szíve című film utolsó jelenetében a szellemekkel kokettáló Elenaor nekivág az ingatag csigalépcsőnek, hogy kiderítse a kísértethistóriát, vagy egyszerűen a mélybe vesse magát, ezzel véget vetve az egész kálváriának.

Dr. John Markway utána megy, és az utolsó pillanatban sikerül megmentenie a nő életét. A pár egymás karjába omlik, a nézők pedig azt hihetik, hogy már minden rendben lesz, ám akkor hirtelen felnyílik a lépcső tetején lévő csapóajtó, és Elenaor sikoltásával egy időben felbukkan egy nem túl szimpatikus női fej, ami aztán el is tűnik.Meghallgatás (Audition, 1999): A Takashi Miike által rendezett film azért is emlékezetes, mert úgy kezdődik, mintha csak egy romantikus történetről lenne szó, ám hamarosan jön a csavar és a borzalom.

Miike azonban nem csak a történet felütésével viszi tévútra a nézőket, hiszen a legsokkolóbb jelenet az, amikor kiderül, hogy az ártatlannak vélt Asami valójában milyen őrült. A jelenetben Asami mozdulatlanul ülve várja Aoyama hívását, ám amikor a telefon megszólal, ő nem veszi fel, hanem elmosolyodik, mert tudja, hogy az áldozat besétált a csapdába.

A telefon pedig csak csörög, és csörög, majd a háttérben lévő zsák, amivel a nézők nem is foglalkoztak, hirtelen pördül egyet, ezzel alaposan megijesztve a nézőket.

A film: A Gyűrűk Ura: A Gyűrű szövetsége (The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring, 2001): A filmet rendező Peter Jackson nem hazudtolta meg a múltját, hiszen a karrierje elején horrorfilmeken dolgozott.

Habár a Gyűrűk Ura tele van sötét alakokkal, rejtélyekkel, mégse várták tőle a nézők azt, hogy olyan sokkeffektus éri őket, mintha horrorfilmre ültek volna be a moziba. Mégis ez történt annál a jelenetnél, amelyben Frodó Bilbóval cseveg a Völgyzugolyban. Amikor Bilbó megajándékozza Frodót Fullánkkal, a világ legjobb kardjával és az áthatolhatatlan mithrilből készült páncélinggel, akkor észreveszi az Egy Gyűrűt Frodó nyakában.

Bilbó eleinte csak sóvárog az ékszer után, majd eltorzul az arca, amikor Frodó nekiáll begombolni a ingét. Bilbón látszik, hogy képes lenne a rég nem látott ismerősére ugrani az ékszerért, mindezt az elfek szentélyében, abban a jelenetben, ami eleinte az egész trilógia legártalmatlanabbnak jelentének tűnt.

A barlang (The Descent, 2005): Neil Marshall rendező fogott hat nőt, akiket beküldött egy barlangba, ahol eltévelyedés, klausztrofóbia, kétségbeesés, megőrülés, tehát egy pszichohorror bontakozott ki.

A filmnek már az eleje is kemény, de a legnagyobb kétségbeesés közepén hirtelen irányt vált azzal, hogy éjszakai kamerás felvételként folytatódik. Ez azért hatásos, mert a nézőknek még jobban rá kell meredniük a látottakra, így még nagyobbat ütnek váratlan, sokkoló jelenségek, és még a valóságérzetre is erősebben hat.Hetedik (Se7en, 1995): A David Fincher által rendezett Hetedik nem olyan film, ami szeretné elérni, hogy a nézők ijedtükben ugráljanak, hanem inkább arra játszik, hogy még mélyebbre süllyedjenek a székükben.

Ezért is volt nagyon alattomos az a jelenet, amelyben felvezetnek egy szerencsétlen figurát, akit John Doe egy éven át kínzott, szinte kiszívta belőle az életet. A nézőknek itt az lenne az utolsó gondolata, hogy az a múmia még él, éppen ezért rémülhetnek meg, amikor McGinley egészen közel hajol az áldozathoz, aki heves remegéssel tér magához.

Mulholland Drive - A sötétség útja (Mulholland Dr., 2001): David Lynch rendezte a Mulholland Drive - A sötétség útja című filmet, ami azt a Hollywoodot boncolgatja, ami sokak agyára megy, így Danére is, akit a pszichológusa/barátja/kollégája analizálgat annál a dinernél, amiről a férfi rémálmai szólnak.

Habár a nézőket bevonják a Dan által elmesélt eseményekbe, ők mégis azt hihetik, hogy csak egy álom fejtegetéséről van szó. Amikor aztán a páros elmegy, hogy megnézzék, tényleg ott van-e a helyszínen az említett ember, akkor olyan hosszú és feszült a felvezetés, hogy mire előlép az illető, addigra olyan szívroham-szerű hatást ér el a film, hogy az nem csak Dant teríti le.

Jelek (Signs, 2002): Volt idő, amikor M. Night Shyamalan rendező képes volt ráhozni a frászt a nézőkre. Ilyen volt a Jelek azon jelenete, amelyben először láthatóak a gabonakörök tulajdonosai. Mivel a film 2002-es, így a found footage még nem volt olyan divat, mint napjainkban.

Emiatt volt igazán okos ötlet, hogy amatőr felvételen mutatták be először a szemrevételezést, mert ez a megoldás realistábbá, hihetőbb környezetté varázsolja a jelenetet, a nézők pedig ugyanúgy rátapadtak a vászonra, ahogy Phoenix is pásztázza a környéket, hogy mit kellene találnia. Ilyen felvezetés után nem csoda, ha mindenkit kiráz a hideg, amikor a képen hirtelen átvág a sűrű lombok közül régóta figyelő idegen.

(Forrás: hu.ign.com)