Négy kevésbé ismert érdekesség lovagokról

Tényleg hősies dolog volt lovagnak lenni, vagy az ő életük sem volt fáklyásmenet?Az iskolákban, filmekben és regényekben hősként állítják be a lovagokat, akik harcoltak a hitükért, a hűbérurukért és a szerelemükért. A lovagokról szóló történetek sokszor annyira csodálatosak, nemesek, hogy az ember akaratlanul is gyanakodni kezd, hogy mindennek a fele sem igaz.

Az alábbi kevesek által ismert tényekből kiderül, hogy tényleg hősies dolog volt-e lovagnak lenni, vagy valójában az ő életük sem volt fáklyásmenet.

Így lehetett lovaggá válni: Ha valaki lovaggá szeretett volna válni, akkor az egyik opció az öröklés volt, ugyanis a cím apáról fiúra szállt, de még ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie annak, aki lovagként képzelte el a jövőjét.

Néhány ország esetében előfordult az a kivételes eset, hogy alacsony sorból származó személy is lovaggá emelkedhetett, ha kivételes bátorságot tanúsított a csatamezőn. Angliában bárkiből lehetett lovag, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Ebből is látszik, hogy a lovagok egy szűk elit volt, hiszen igencsak költséges életmódot folytattak.

Franciaországban a XIV. században a lovagok száma kevesebb volt, mint 3700 fő, vagyis a lovasságnak csak a 12 százaléka volt lovag. Az erre az életre szánt fiúkat a családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol megtanulták a fegyverforgatást, az udvari etikettet, például azt, hogy miként szolgálják az urukat a lakomaasztalnál.

Később, a középkor vége felé, írni és olvasni is megtanultak. Mindemellett komoly testedzésen kellett átesniük, hiszen a jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie. A jelölteknek meg kellett tanulniuk karddal, kopjával harcolni, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat, tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Ha egy ifjúról úgy gondolták, hogy elég felkészült, akkor egy ideig fegyverhordozóként szolgált.

A lovaggá ütés előtt a harcosnak kötelező volt gyónnia és hosszasan kellett tisztálkodnia a fürdőkádban, hogy jelképesen is megszabaduljon a bűneitől. Ezt követően más lovagok segítségével beöltözött a szertartáshoz, és következett a hosszú virrasztás.

A lovaggá ütés előtt misét tartottak, felövezték az illető derekát, majd az, aki felavatta, átadta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha nem csak egy embert ütöttek lovaggá, hanem többet.

Egy-egy csata előtt az is előfordult, hogy a hosszadalmas szertartás nélkül is meg lehetett szerezni a lovagi címet, mert szokás volt, hogy a parancsnok lovaggá ütött néhány katonáját a csata előtti éjszakán.Ebből éltek a lovagok: Az irodalom dicsőségről ír a lovagokkal kapcsolatban, és azt állítja, hogy nem kértek semmit a nemes tetteikért cserébe, ám a valóságban ez távolról sem volt így, hiszen csatába menni veszélyes, kockázatos volt, mégis vállalták a lovagok, mert reménykedhettek, hogy zsákmányt és váltságdíjat szereznek.

Az igazán ügyes lovagok védelmi pénzt szedhettek be az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifosztották azokat, akiket legyőztek, tehát szép kis vagyonnal mehettek haza. A hadifoglyokért való váltságdíj követelés külön üzleti lehetőség volt, emiatt nem sok értelme volt egymást megölni, úgyhogy inkább mind a két fél arra törekedett, hogy életben hagyja az ellenséget, és minél több elkelő foglyot ejtsen.

Arra is akadt példa, hogy egy csata előtt, amikor a sereg parancsnoka azt mérlegelte, hogy megütközzön-e az ellenséggel, akkor a lovagok könyörögtek neki, hogy harcoljanak, mert anyagi gondjaik voltak.

A fogoly ejtésénél oda kellett figyelni, hogy az ellenség ne sebesüljön meg, mert a fogságban meghalt túszért senki sem fizetett váltságdíjat, aminek az összege időnként elképesztően magas volt, de az is előfordult, hogy a család nem tudta kifizetni a kért összeget, ezért annak a töredékéért szabadon engedték a foglyot.

A középkori körülmények miatt lassú volt az alkudozás folyamata, emiatt nem volt költséghatékony sokáig megtartani egy foglyot. Gyakori volt, hogy a szegényebb lovagok eladták a foglyukat egy tehetősebb lovagnak, aki behajtotta a nagyobb összegű váltságdíjat.

A hadjáratok nyereségéből csak nagyon kevés lovag gazdagodott meg. Akiknek szerencséje volt, azok közül többen földbirtokba fektették a pénzüket, ugyanis az aranyat és a drágaköveket könnyen ellopták. Természetesen a lovagok azzal is tisztában voltak, hogy ők is fogságba eshetnek.

Ha ez bekövetkezett, akkor néhány lovag szerencsésnek mondhatta magát, mert a hívei, barátai, családja összegyűjtötték neki a váltságdíjra valót. Ugyanakkor mindig fennállt annak a veszélye, hogy nem érkezik meg a váltság, a megszerzett földekre többet kellett költeni, mint amennyit jövedelmezett, a zsákmány egyharmadát pedig a hűbérúr kapta, tehát gyakran a lovagnak tényleg be kellett érnie a dicsőséggel.

Ennyire volt nehéz a páncél: A múzeumlátogatók már láthattak igazi lovagi felszerelést, tehát tudják, hogy az mennyi „alkatrészből” készült. A múltban, a nagyobb városokban, jól képzett fegyverkovácsok készítették a páncélokat, természetesen nem olcsón.

A lovagi páncél, pajzs, fegyverzet mellett két lóra és azokhoz való felszerelésre, fejpáncélra, díszes takaróra, esetleg sodronytakaróra is szüksége volt a lovagnak, ám a méregdrága fegyverzetről több tévhit is él a köztudatban.

Az egyik ilyen tévedés, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt viseltek. Habár az igaz, hogy tényleg nehéz volt, de nem annyira, mint azt sokan képzelik, mert a páncél súlya szépen eloszlott a lovag testén, ráadásul a lemezpáncél könnyebb volt, mint a régimódi páncéling.

Az a lovag, aki elég ügyes volt, megtanulhatta, hogy teljes páncélzatban, segítség nélkül üljön fel a lovára. Az igazi problémát az jelentette, hogy a nyári hőségben többen kaptak hőgutát a páncélban, vagy fulladtak meg a szűk sisakban, mint amennyi lovagot az ellenség megölt.Lovagnak lenni veszélyes munka volt: A régészeti feltárások bizonyítják, hogy a lovagok élete tele volt veszéllyel, ugyanis nagyon kevés az olyan ismert lovagsír, amiben a csontvázon ne lett volna többféle sérülés.

Akadt, akinek a fél fogsorát kiverték, másnak a koponyán találtak több horpadást, a lábszárcsontokon pedig vágások nyomai látszódtak. Szinte nincs is olyan középkori lovag, akinek ne tört volna el valamelyik bordája.

Ugyanakkor a lovagoknak nem kellett csatába menniük ahhoz, hogy sérülést szenvedjenek, ugyanis a lovagi játék során is lefordulhattak a lovukról. A sérült harcosoknak az orvosnál se volt jó soruk, hiszen a középkorban előfordult, hogy nyakig trágyába temették a lovagot, ettől várva annak a feltámadását.

A hadjárat sem volt olyan dicsősége, mint azt a lovagi irodalom hirdeti, mert gyakran az történt, hogy a harcosok lovagoltak a nagy semmi közepén, a forróságban, az ellenségnek pedig nyoma sem volt.

Habár a hadjáratokra általában nyár végén került sor, mégis a lovagnak az év minden szakában készen kellett állnia arra, hogy várja a csatamező. Télen a havazás, ősszel a sárban úszó utak, tavasszal az élelemhiány, nyáron a hőség tette próbára a lovagok elhivatottságát.

A hadjáratokon komoly problémát jelentett az élelmezés. A lovagoknak gyakran be kellett érniük a penészes vagy száraz kenyérrel és gyenge lőrével. A helyi vizet nem kóstolták meg, mert az idegen területen ismeretlen vírusokkal fertőződhettek meg. A hadseregek általában sört vagy bort vittek magukkal, ezért éjszakánként lehetőség volt arra, hogy lerészegedéssel viseljék el a megpróbáltatásokat.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)