Vérlények típusai és jellemzői

A mitológiákban nemcsak a vérfarkasok léteznek, hanem például a vértigrisek, de még a vérpatkányok is. Ismerjük meg ezeket!A vérfarkas jut először eszünkbe, ha meghalljuk azt a kifejezést, hogy vérlény, pedig ez a kategória nem merül ki ennyiben. Amennyiben sok természetfeletti lényről szóló könyvet olvasunk, vagy jobban beleássuk magunkat a legendákba, akkor tudhatjuk, hogy nagyon sok vérlény van.

Ezeknek, az alakváltókról szóló történeteknek rengeteg verziója van arról, hogy hogyan, honnan, és mikor lettek ilyenek az emberek. A vérlények eredetére elsősorban észak-amerikai, közép-afrikai, és európai történetek utalnak.

Egy valamiben minden alakváltó megegyezik, a szaporodásban, ugyanis vérlény csak emberből lehet, ám annak már többféle módszere lehet, hogy hogyan válik azzá. Új alakváltó lehet valaki egy átok hatására, vagy bennszülött rituálé során, esetleg lenyúzott bundát vesz fel valaki, és abban lejt ősi táncot.

Ennél hagyományosabb módszer az, ha a harapással, marással, közsüléssel adják át a fertőzést. A hattyúk kivételével, a likantrópia, tehát nem öröklődik szülőről gyerekre, de a vérállatoknak lehet gyermeke.

A legendák szerint, az átok kivételével, mindegyik átváltozási formánál fontos, hogy az illető érzékeny legyen a mágiára. Más esetben olyan lefolyása lesz a fertőzésnek, mintha az adott személy megbetegedett volna. A likantrópia csak nagyon ritkán halálos.

Ha valaki alakváltó, akkor az nem mutatkozik meg emberi alakjában, mert akkor teljesen hétköznapinak néz ki. Ez alól csak a hattyúk kivételek, mert esetükben megjelenhet a piheszerű haj, és szőrzet. Amikor azonban átváltozik valaki az állati alakjába, akkor teljesen úgy néz ki, mint az adott faj példányai, csupán termetükben és erejükben képviselnek nagyobb tömeget és tiszta erőt.

A történetek arról is szólnak, hogy az emberi kinézet is megváltozhat, ha valaki túl sok időt tölt az állati formájában. Ennek leggyakoribb jele az állati tekintet, amivel egész életükben együtt kell élniük.

Az alakváltók képesek használni a mágiát, de nagy hátrány a számukra az állati énjük, mivel emiatt nehezebben sajátítják el és gyakorolják a mágiát.

A vérlények szervezete ellenállóbb, mint egy hétköznapi emberé. Elkerüli őket a megfázás, és a legtöbb betegség ellen immúnisak. Habár újra nem tudják növeszteni a végtagjaikat, mégis azok visszatapasztására jó esélyük van.

Erre azonban csak akkor képesek, ha felfokozzák a testi aktivitásukat. A testhőmérsékletük általában magasabb, mint az emberé, ezért úgy tűnhet, hogy vérlény lázas, ha kezet fogunk vele, vagy megöleljük. Ezeknek, a teremtményeknek a vérnyomása is magas, és gyorsabb a szívverésük.

Átalakulni tulajdonképpen bármikor képesek, ám számolniuk kell azzal, hogy ez a folyamat fájdalmas, és mocskos, mert legtöbbször hatalmas adag, átlátszó, ragacsos plazma marad a folyamat után.

Ha visszaalakulnak, akkor ritkán találják meg a ruhájukat úgy, ahogy az átalakulás előtt hagyták. Miután újra emberi formát vesznek fel, rettenetesen kimerülnek, emiatt 6-8 órákat alszanak.

A legendák szerint a vérlénység nagy előnye, hogy jobban tűrnek mindent, magasabb a fájdalomküszöbük, gyorsabbak, erősebbek, mint egy ember, és valamennyivel gyorsabban is gyógyulnak.

Egy feltehetően halálos seb azonban számukra is a véget jelenti, tehát korántsem halhatatlanok. Emberi alakjukban megmaradnak a sebek, de az átalakulás jellemzően regenerálódást jelent az emberi sebesülésekből, ezért így jelentősebb a gyógyulás.

A vérlénységnek hátrányai is vannak. Emberi alakban nehezebben használják a mágiát, állati alakban pedig erre egyáltalán nem képesek. Egy friss alakváltó számára azonban nem ez a legnagyobb probléma, mert ők még a „szörnyetegüket” sem képesek kordában tartani, ezért akaratukon kívül is beindulhat az átváltozási folyamat, ráadásul az állati ösztöneikkel is problémák vannak.

A fiatal vérlényeknek szükségük van egy-egy idősebb mentorra, mert vad tombolásba kezdhetnek, ha nincs mellettük egy tapasztalt alakváltó. Az idősebb vérlényeknek már nincs ilyen gondjuk, ők képesek irányítani az állati oldalukat, ösztöneiket. Ők akkor változnak át, amikor akarnak, de havonta egyszer mindenképpen szabadjára kell engedniük a „szörnyetegüket”.

A legendák többféle vérlényekről szólnak. Az általános ismertető után, most ezekkel ismerkedjünk meg!

Hattyú: A mítoszok szerint, nincs is annál nagyobb gonoszság a sorstól, mint az, ha valaki vérhattyú lesz, mert mondhatni, ennél lejjebb már nem lehet süllyedni a természetfeletti lények sorában, és sajnos, innen felemelkedés sincs.

Ahhoz, hogy egy ember vérhattyúvá váljon, vagy fel kell bosszantania egy boszorkányt, vagy varázslót, aki ilyen átokkal sújtja, vagy bele kell születnie ebbe a vérvonalba. Vérhattyúból nagyon kevés van, de ennek nem sok jelentősége van, mivel nem jelentenek veszélyt az emberre, ugyanis nagyon ritkán támadnak, de akkor sem érnek el nagy hatást.

Ha valaki vérhattyúvá változik, akkor pontosan úgy néz ki, mint a hattyúk. Emberi alakban viszont jellemzően sajátos jegyeket hordoz ez a faj. Emberi alakban egészen tejfelszőke színű a hajuk, fehér a bőrük, halványkék, vagy zöld a szemük, az alakjuk pedig többnyire magas, nyúlánk, és a végtagjaik törékenynek tűnnek. Idősebb korban elkezd pihésedni a vérhattyú férfiak haja, és mellkas szőrzete, tehát nagyon hasonló lesz a hattyúk szárnya alatti finom tollazathoz.

A vérhattyúk pacifisták, de ez nem is meglepő, mivel se átváltozva, se emberi alakban nem képviselnek jelentős erőt. Erre a fajra nem jellemző az, hogy összefognának más vérlényekkel, mert tudják, hogy ez számukra teljes kiszolgáltatottságot jelentene, de olykor azonban kénytelenek szövetséget kötni, melyen belül gyógyító munkálatokat látnak el, mert ehhez kiváló tehetségük van.

A vérhattyúk, tehát nem részesülnek az erőből, de mégis van egy előnyük, ami nem más, mint az, hogy sajátos ellenállást fejlesztettek ki magukban az ezüsttel, az ólommal és az acéllal szemben, és a sérüléseikből olyan gyorsan regenerálódnak, mint a vérfarkasok.

Az erejük, gyorsaságuk viszont nem számottevő, tehát tipikusan az áldozat szerep jutott nekik ezekben a legendákban, amelyek arról is szólnak, hogy a hattyúhús finom, de nemcsak ezért érdemes elfogyasztani, hanem azért is, mert a következő holdtöltéig immúnis lesz az ezüstre az, aki megette a húst.

Az életmágiát akkor is használják a vérhattyúk, ha egyébként nem vallják magukat mágiahasználónak, vagy a mágia más területe mellett kötelezték el magukat, ám ők sem tudják ezt használni, ha állati alakban vannak.

Macska: Bizony, a népszerű házi kedvenc is lehet vérlény a legendák elbeszélése alapján. Egy vérmacskát eleve az lebuktat, hogy a kutyák még akkor is megugatják őket, ha emberi alakban vannak. A vérfarkasok pedig mindennél, még a vámpíroknál is jobban, gyűlölik a vérmacskákat.

Habár rengeteg macska van, mégsem mondhatjuk azt, hogy olyan sok vérmacska lenne. Képzeljük csak el, ha minden macskaharapás után egy ember vérmacska lenne? Valószínűleg nem sok ember élne már a Földön.

A vérmacskaság alapjai még mindig ismeretlenek, de az biztos, hogy csak másik példánytól lehet elkapni a fertőzést, aminek következménye, hogy minden hónapban átváltozik a fertőzött, aki jobb esetben eljátszik egy gombolyaggal, de rosszabb helyzetben felkutatja a szomszédságot patkányok, vagy apróbb kutyák után.

Egy átalakult vérmacska nagyjából akkora, mint egy satnya, kifejlett farkas, de a jegyei macskásak. Színváltozatukat tekintve sokfélék lehetnek.

Vérjaguárok, vérleopárdok, vérgepárdok: A vérmacskák arisztokratái, akiket megvetnek a vérmacskák, amiért annyira fennhordják az orrukat. Ez nem izgatja a vértigriseket és véroroszlánokat, mivel lenézik a vérmacskákat.

A vérmacskák, illetve a véroroszlánok és vértigrisek abban is különböznek, hogy a vérjaguárok, vérleopárdok, vérgepárdok mind-mind bennszülött törzsek rituáléinak szüleményei.

Az utóbbi faj legendája az afrikai szavannák népeihez köthetőek, míg a többiek a világon fellelhető előfordulási helyüknek megfelelően bármelyik törzshöz köthetők. Ezekre a vérlényekre nem is úgy tekintenek a bennszülöttek, mint valami fertőzés következményére, hanem istenként tisztelik őket.

Az átalakulás tekintetében, rengetegféle lehet a bundájuk: jaguárokra, leopárdokra, gepárdokra jellemző foltok, avagy a fekete jaguárokra és hópárducokra jellemző egzotikus színezet, tehát itt is igaz, hogy úgy néznek ki, mint az adott állatfaj példányai.

Mivel ezek a vérlények úgy tekintenek magukra, mint valami kiváltságos fajra, ezért senkihez sem hajlandóak csatlakozni, valamint nem tartanak tiszteletben semmit, és senkit. Ha vészhelyzetbe kerülnek, éppen emiatt csakis önmagukra számíthatnak. A túlélési esélyeik azonban jobbak az átlagnál, ha a környéken ólálkodik egy másik arisztokrata faj, mert a vérlények esetében, ez a réteg nemcsak arra képes, hogy feleslegesen jártassa a száját.

Véroroszlánok, vértigrisek: A legnagyobb vérlények, akik tisztában is vannak az erejükkel és méretükkel. Mivel ez a két faj messze él egymástól, ezért nem tudják lejátszani a dominancia harcot, de megteszi ezt helyettük a vérlény megfelelőik.

Emberalakban nincs különösebb ismertetőjelük, ám annyira exhibicionisták, hogy mindenképpen fel akarják hívni a figyelmet az előkelő mivoltukra. A véroroszlánok imádják az extrém hajviseletet, míg a vértigrisek az öltözködésükkel hívják fel magukra a figyelmet.

A legendák szerint elég lenne egy kis erőfitogtatás, és ez a két faj egy asztalhoz ültethetné az összes macskaféle vérlényt, és létrehozhatnának egy vérmacska társadalmat, ám ezt mégsem teszik meg. A tigriseket ugyanis lefoglalja, hogy keresztbe tegyenek az oroszlánoknak, az oroszlánok pedig imádnak borsot törni a tigrisek orra alá.

A véroroszlánok családi hierarchiát építettek fel, és az új véroroszlánokat kölyökként vezetik be a vérlénység világába. A falkát azok irányítják, akik a legrégebb óta véroroszlánok. Ezzel szemben a tigrisek magányos teremtmények.

Állati alakjukban valamennyivel nagyobbak az igazi állatoknál, a fogaik pedig szinte irracionálisan hosszúak. A karmaikat nem tudják behúzni, de ez nem a fajra magára jellemző, hanem inkább a vérjószágok evolúciója során is megfigyelhető „ki ha én nem” hozzáállásra, és hihetetlen feltűnési vágyra fogható.

Az oroszlánok úgy gondolják, hogy az a világon a legjobb dolog, hogy szagról felismerik a tigriseket, de persze ez fordítva is igaz, hiszen a tigrisek is imádják, hogy szagról felismerik az oroszlánokat.

Ugyanakkor ez a világ legrosszabb dolga is, mivel emiatt nem képesek törődni másokkal. Nem foglalkoznak a vérfarkasok belső hatalmi harcaival, a vérmedvék randalírozása is hidegen hagyja őket, ahogy a vérhiénák kurjongatása sem izgatja őket, de még a háromfogásos vérhattyú menüből sem kérnek, ha az ellenfél a közelben van. A vértigrisek és véroroszlánok tehát csakis egymással foglalkoznak az egész univerzumban.

Általánosságban azt mondhatjuk a macskaféle vérlényekről, hogy ezeknek a lényeknek az ereje a méretükkel arányos. A vérmacskák a leggyengébbek, a vértigrisek és -oroszlánok a legerősebbek. Vannak azonban tipizálható tulajdonságok is. Egy vérgepárd például a sebességben a legjobb mindegyik vérlény közül. A vérjaguár hordánál pedig keresve sem találnánk jobbat.

Ahogy a vérfarkasok, úgy a vérmacskafélék is érzékenyek az ezüstre, a fajtársaik és a többi vérlény harapására, a regenerálódásuk pedig a többiekéhez igazodik. Mágikus képességeik tekintetében, a tűzmágia iránt mutatnak érdeklődést. Ez alól csak a hópárducok kivételek, mert számukra ez tiltott terület. Ha tűzmágiával kerülnek szembe, akkor lehetséges, hogy nem képesek megváltoztatni az állati alakjukat.

Patkány: A vérpatkányok legendája az Újvilág felfedezésekor született. Mint tudjuk, a patkányokat eleve nem övezi túl nagy szeretet, hiszen a pestisjárványt ezeknek az állatoknak a számlájára írjuk, de emellett még rengeteg fertőzést hordoznak. A vérpatkányok az alakváltók között sem szerepelnek a legkedveltebb fajok között.

Emiatt nem meglepő, hogy erős bennük az összetartozás vágya, és talán ők azok, akik direkt fertőznek meg másokat. A vérpatkányok szeretnek csapatokban élni, hiszen ez ellensúlyozza azt, hogy külön-külön milyen gyengék.

A vérpatkányok a gyengébb alakváltó lények közé tartoznak, de nem szabad őket lebecsülni. A legnagyobb erejük, a legnagyobb gyengeségükből fakad, azaz képesek lekicsinyíteni egy közönséges patkány méretére a normális testüket, aminek hála, otthonosan mozoghatnak a város csatornahálózatában, észrevétlenül járhatnak a házakban. Elég csak egy lyuk, nyitott ablak, és már bent is vannak.

Medve: Fizikai szempontból a legerősebb vérállatok közé tartóznak. A mozgásuk elég lomhának tűnik, de amikor megiramodnak, akkor nem sok minden állhat az útjukba. Ha pedig két lábra állnak, akkor a méretükkel győznek le mindenkit.

Az már csak a hab a tortán, hogy a mancsukkal olyan pofonokat kevernek le, hogy azután senki sem tápászkodik fel a földről. A vérmedvék általában magányosan, városi környezetben élnek, amik egyre jobban elcsábítják őket a természetes élőhelyüktől.

Hiéna: Nagyon erős a falkatudatuk, ami hasonlít a farkasokéhoz. A vérhiénák klánoknak nevezik a csoportjaikat, amik a nőstények köré épülnek fel, egy matriarchális rendszer keretében.

A hím vérhiénák emiatt kifejezetten lovagiasak. A hímek megvédik a nőstényeket, akik egyébként nem szorulnak védelemre, hiszen nagyobbak a hímeknél. Emellett a klán hierarchiában több nőstény áll az élen, mint más faj esetében.

Mivel eléggé kis egyedszámú fajnak számítanak a vérlények nagycsaládján belül, ezért különösen fontosak a számukra a tagok és az új fajtársak, nem beszélve a kölykökről, ami nagyon nagy összetartó erőt jelent a klánon belül.

Róka: A tápláléklánc tekintetében nem ők vannak a legalul, mégis ezek a vérlények a lehető leggyávább jószágok az összes vérállat közül. Enne oka valószínűleg az, hogy nem találkoznak más vérlényekkel, ugyanis azonnal eliramodnak, ha megérzik egy másik faj szagát, és biztos fedezékben lapulva várják, hogy a veszély elmúljon.

Az, hogy ez a mentalitás mitől van, nem árulják el a legendák, bár lehet valami köze ahhoz, hogy a fizikai erejük nem valami nagy. A félelmük azzal is igazolható, hogy a feltűnő, vörös bundájuk kiváló célpontot nyújt a vadászbalesetekhez.

A rókákat azonban tilos lebecsülni, hiszen sunyi, ravasz teremtmények. Ők azok, akiknek az elméjét is megfertőzi a kór, ezért nem meglepő, hogy sok történetben a vérrókák kisstílű bűnözők. Lehet, hogy jobb is, hogy ilyen gyávák, mert még hatalomra is törhetnének ezzel a mentalitással.

Farkas: Utoljára hagytuk a legnépszerűbb fajt, melynek legendáival Dunát lehetne rekeszteni. Ha mégis be kell valakinek mutatni a vérfarkasokat, akkor a legfőbb dolgokat tekintsük át ezekkel a teremtményekkel kapcsolatban!

Először is nem feltétlenül kell telihold ahhoz, hogy bundát növesszenek, hiszen azonnal átváltozhatnak farkasemberré, ha lement a Nap. Ez egy köztes alak a vérfarkas és az ember között.

Itt még az emberi tudat kap szerepet, de már megjelennek az állatias reflexek, az erő, az ösztön, és a gondoskodásmód. Farkasember alakban a vérlény két lábon jár, karmai és farkaspofája van, valamint a bunda, az izmok már kifejlődtek, de még nem vette fel teljesen a farkas alakot.

Falkarendszer: Ezeknek a vérállatoknak az egyik legnagyobb erőssége a falkatudat. Társadalmuk alapja a falka, ami minden nehézség ellenére is együtt marad, együtt vadászik, és együtt dönt fontos kérdésekben. Egy falkába akár 13 vagy 15 példány is tartózhat. Ők szinte testvérnek tekintik egymást, ám a farkasok nem egyenrangúak, hanem egy társadalmi ranglétra szerint élik az életüket.

Falkavezér: Az alfa a falka feje, és ő képviseli a törvényt. Legtöbbször az ő döntései a legmeghatározóbbak a falka életében. Ez a pozíció nem előjog, hanem megszerzett hatalom. Emiatt bármikor történhet alfa váltás, ha a falkában van olyan tag, aki szívesen megmérkőzne a jelenlegi falkavezérrel.

Ha a kihívó győz, akkor a többieknek el kell fogadniuk az új alfát. A legyőzött falkavezérnek két választása van. Vagy elhagyja a falkát, vagy marad, és elfogadja, hogy legyőzték, és már nem ő áll a ranglétra legtetején.

Rítusmester: A legtöbb legenda szerint, minden falkában van egy olyan tag, aki maximálisan ismeri a rítusokat. Ő voltaképpen olyan, mint egy pap, vagy sámán. A rítusmester vezényli le a szertartásokat, ő ad tanácsot a különböző kérdésekben a falkavezérnek, és figyel arra, hogy összhang legyen a falkában.

A rítusmester tehát a falkavezér jobb keze. Általában felkeresi az újonnan megfertőzött vérfarkasokat, és megpróbálja azokat a falkába csábítani, hogy ott megérthessék az új életük, lényük minden mozzanatát.

Vigyázók / Harcosok: Nekik már elég nagy tapasztalatuk van a harcok tekintetében, és elég rátermettek ahhoz, hogy vigyázzanak a falka területére, és védelmet nyújtsanak az ellenséggel szemben, akiket képesek elpusztítani. A nyugodtabb időkben ők tanítják a fiatalokat, és az új farkasokat.

Ifjak: Ők a falka kölykei, akik még tapasztalatlanok. Nekik az öregebb társaiktól kell tanulniuk. Az ifjak még nem teljes értékű tagjai a falkának, mert ahhoz előbb bizonyítaniuk kell a rátermettségüket és azt, hogy megérdemlik, hogy a falkához tartózzanak.

A vérfarkassá változásnak számtalan legendája van. Egyes történetek szerint elég ehhez az, hogy egy vérfarkas lábnyomából igyunk, vagy beszívjuk a füstöt, ami akkor keletkezik, amikor egy vérfarkast égetnek el, de átok és harapás nyomán is átváltozhat valaki.

(Forrás: invisionfree.com)