Az átlagmagyar rettegő ember

Van olyan, hogy az átlag magyar. Közép-európai ember, néha fogalom, néha tárgy. Mintha mostanában egyre többször az utolsó.

Ebben a szövegben legyen férfi, középkorú, mondjuk, negyven. Kerek szám, könnyű dolgozni vele, és megdolgozni is, ha értik, mire gondolok. Legyen a neve Dezső, a vezetékneve nem lényeges, de azért legyen 102675.

Ez van a belépőkártyájára írva ugyanis. Mert van neki belépőkártyája, ergo munkája is, méghozzá határozatlan idejű munkaviszonya, ami bizonyos pillanatokban határozottá teszi őkelmét – milyen érdekes a nyelv, ebben a kontextusban az a jó, ha határozatlan valami. Az is van, hogy bármikor ki lehet rúgni, el lehet küldeni, röptetni, kipenderíteni, kibaszni, kitenni, elbocsátani, de 102675 erre igyekszik nem gondolni.

A gyárban, ahol dolgozik, mindennap szembesítik vele, hogy ő egy senki, nem beszél idegen nyelveket, nincs diplomája, ha mégis van, nem ér vele semmit: büfé-ruhatár szak.

Kétóránként megkapja: legalább száz jelentkező van a helyedre, szedd össze magad, barátom.

Barátod neked az ördög meg a Gyurcsány Ferenc – mondja szigorúan csak magában –, mert azért szokott tévét nézni, és talán egy kicsit érdekli a politika. 102675 gyártósoron dolgozik, összeszerel, csak magát nem bírja összerakni. Az a gyártósor olyan egyenes, akár a depresszió ösvénye. Ha belenézel, elölről, olyan szomorú százlábút láthatsz, emberekből. A százlábú gongszóra megy enni, dohányozni, még pisilni is. A szarás már nagyobb falat. 102675-nek és társainak hálásnak kell lenni ezért. Mert ők kivételezettek, nincsenek a közmunka árkába rugdosva. És érzik is a hálát, egészen a sejtekig.

Legyen úgy, hogy 102675 kopaszodik és hízásra hajlamos, legyen két gyereke, szigorú tekintetű, de megértő felesége, akivel havonta egyszer megmutatják a szomszédnak ki is az úr erotikus fronton. Legyen még saját lakása, hitelre persze, annyi tartozással, ami miatt még az unokái is köpni fognak egy erőset a neve hallatán. A koporsóját addigra már kilőtték a Marsra dühükben. Az van, hogy 102675 a bármikor lecserélhető munkavállaló, a bármikor helyettesíthető állampolgár, és úgy érzi, a bármikor félretehető ember is – valami szúrja ilyenkor szívtájékon, és sírva kaparja a tapétát éjszaka. Egzisztenciáját elvitte a cica meg az előző huszonöt év: megtakarított pénze nincs, a hó vége csak baráti kölcsönökből elviselhető, szokta volt mondani viccesen: a templom egere hozzám képest tékozló fiú.

A kocsit ketten használják az asszonnyal, de csak azért ment át a műszakin a múltkor, mert öngyilkossággal fenyegetőzött. Kicsit elpattant akkor valami. Hiába szedi tíz éve a 0,5-ös Xanaxot, abban a pillanatban nem segített. Elvileg azért írta fel a pszichiáter egy másik gyógyszerrel együtt, hogy be tudjon menni dolgozni, hogy képes legyen rá. A gyártósoron mindenki szedi, ugyanezért, csak titkolni kell, mert kirúgnak mindenkit, ez köti össze őket: a fóbia-és neurózis szövetség.

102675 annyira mélyen retteg, hogy azt gondolja az a normális állapot: a remegő gyomor, karok, megfeszült csuklyásizom és állkapocs. Retteg a fizetéstől, mert két nap alatt, huss. Retteg a gyerekeitől, mert a főiskola, egyetem óne. Retteg a feleségétől, mert a nyaralás kilőve. Retteg a szomszédtól, mert van véleménye és mi lesz, ha ez rossz. Retteg a főnökétől, mert olyan hideg szeme van. Retteg a széptől, mert mi van, ha mégsem. Retteg a ráktól, mert attól mindenki retteg. Retteg a jótól, mert mi van, ha mégsem. Retteg a dühtől, mert nagyot tud ütni. Retteg magától, mert nem tudja elmondani senkinek. Legyen egyszer saját élete.