Nemzeti összefogás napja vagy gyásznap?
1920. június 4-én a Párizs környéki Trianon kastélyban írták alá az első világháborút lezáró békeszerződést Magyarországgal.
Teleki Pál"vörös térképe"
Egyetlen történelmi évforduló sem vált ki ennyi vitát és indulatot, mint a trianoni békekötésé. Jelenleg a megemlékezés módja kérdés. A politikai erők egy része azt hirdeti, hogy az egész nemzet összefogását kell erősíteni ezen a napon, a határokon átívelő programokkal és üzenettel. Míg mások azt mondják, ez a nap a nemzeti gyász napja, emléknap helyett a gyásznap lenne a megfelelő.
93 éve történt, de a történelem még mindig adós a kérdés bizonyos vetületeinek feldolgozásaival. A mai napig sok a tévhit, a nyitott kérdés e témakörben. Még a tények egy része is megkérdőjelezhető. Így kérdés, hogy melyik kastélyban, a Kis-Trianon vagy a Nagy-Trianon kastélyban írták alá. Mekkora szerepe van a súlyos feltételek kirovásában Clemenceau francia miniszterelnök magyar menyének, illetve fia sikertelen házasságának.
A legsúlyosabb és visszatérően feltett kérdés: lehetett volna-e másképp? Megelőzhető lett volna a példátlan nagy területi és egyéb veszteség? Bár a történelemben a „mi lett volna, ha?” nem megengedett kérdés, ez esetben nehéz nem feltenni.
A trianoni béke a Párizs környéki békerendszer részeként született meg. A győztes nagyhatalmak kötötték a vesztes hatalmakkal. Magyarország nem önálló országként szerepelt még, hanem a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia leendő államaként. Ez még abban a formai jelben is megnyilvánult, hogy amikor az aláírásra odarendelt, gróf Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség a Nagy-Trianon palotába befelé ment, az őrság még nem adta meg nekik a protokoll szerint járó tiszteletadást, csak, kifelé jövet, miután aláírták a békediktátumként is tekinthető szerződést. Paradoxnak tűnhet, de közel 400 év után ez a szerződés biztosította Magyarország nemzetközi elismerését önálló államként.
Az új határvonalat azonban nem a konferencián, hanem még 1919 márciusában meghúzták. Teleki Pál földrajztudós, politikus ún. vörös térképe – amely a magyarlakta területeket piros színnel jelölte – ugyan az etnikai elvet hangoztatók számára meggyőző volt, de akkor már határváltoztatásokra nem volt lehetőség.
A békekötés után az ország lakossága 93 négyzetkilométer területűre, azaz körülbelül egyharmadára csökkent. A népesség 7.615.000 fő, ebből a magyarok aránya 88,1%. A terület két esetben módosult a második világháború visszacsatolásait ide nem számítva. Először az ország számára kedvezően: a népszavazás Sopront és a környező falvakat Magyarországnak ítélte. A második világháború végén azonban a csehszlovák követeléseknek részben helyt adtak a nagyhatalmak. Az ún. pozsonyi hídfő kiépítéséhez a követelt öt faluból hármat és környékét északi szomszédaink kaptak meg. A másik két falu és környéke maradt Magyarország területén.
A békekötésnek egyéb súlyos követelései voltak. A – többek között – hadsereg létszámát 35.000-ben maximálták, és jóvátétel fizetésére is kötelezték az országot.
Horthy Magyarországa nem nyugodott bele a békediktátum által szabott feltételekbe. Minden eszközzel az elcsatolt területeket akarták visszaszerezni. Két különböző elv mentén küzdöttek: az egyik a „mindent vissza” elv volt, tehát az összes elcsatolt terület visszaszerzését tűzték célul. A másik irányzat az etnikai elvet követte, azaz a többségi magyar lakosságú területeket akarta visszakapni.
A revizionizmus és irredentizmus módszerei rendkívül változatosak voltak. Nem riadtak vissza egy államilag támogatott pénzhamisítástól sem. A cél a Trianonért leginkább felelősnek tartott Franciaország gazdaságának meggyengítése lett volna. Irredenta versek, dalok írására buzdították a lakosságot. A nyerte „imát” a gyerekek minden nap elmondták az iskolákban. Lord Rothermere angol sajtómágnást különös tisztelet és rajongás övezte, miután kiállt a magyarok igazságtalansága ellen. Volt, aki még a magyar trónon is el tudta volna őt képzelni V. Béla néven. A korszak hivatalos magyar fizetőeszközein, a pengő bankjegyeken az 1945-46-os hiperinflációig a nemzetiségek nyelvén is feltüntették a címletek nevét úgy, mint a Monarchia idején is. Olyan nemzetiségi nyelven is, akik a trianoni határok között már csak kis számban éltek (ruszinok).
Ezek a példák korántsem fedik le a cselekedetek teljes körét, de talán illusztrálja a sokszínűséget.
A második világháború, de különösen 1948, a fordulat éve után pedig Trianonról, a határon túli magyarokról leginkább csak a történelemkönyvek hasábjain, s ott is csak szűkszavúan esett szó.
A rendszerváltozás után a kérdés újra napvilágra került a szakemberek, a lakosság körében és a közélet színterén egyaránt. Könyvek, tanulmányok sora jelent meg immár a levéltárakban hozzáférhetővé vált anyaginak felhasználásával. Konferenciákat, kapcsolódó programokat, és mindenek előtt megemlékezéseket tartanak országszerte. A viták még mindig nem csitultak el 2013-ra sem.
Teleki Pál"vörös térképe"Egyetlen történelmi évforduló sem vált ki ennyi vitát és indulatot, mint a trianoni békekötésé. Jelenleg a megemlékezés módja kérdés. A politikai erők egy része azt hirdeti, hogy az egész nemzet összefogását kell erősíteni ezen a napon, a határokon átívelő programokkal és üzenettel. Míg mások azt mondják, ez a nap a nemzeti gyász napja, emléknap helyett a gyásznap lenne a megfelelő.
93 éve történt, de a történelem még mindig adós a kérdés bizonyos vetületeinek feldolgozásaival. A mai napig sok a tévhit, a nyitott kérdés e témakörben. Még a tények egy része is megkérdőjelezhető. Így kérdés, hogy melyik kastélyban, a Kis-Trianon vagy a Nagy-Trianon kastélyban írták alá. Mekkora szerepe van a súlyos feltételek kirovásában Clemenceau francia miniszterelnök magyar menyének, illetve fia sikertelen házasságának.
A legsúlyosabb és visszatérően feltett kérdés: lehetett volna-e másképp? Megelőzhető lett volna a példátlan nagy területi és egyéb veszteség? Bár a történelemben a „mi lett volna, ha?” nem megengedett kérdés, ez esetben nehéz nem feltenni.
A trianoni béke a Párizs környéki békerendszer részeként született meg. A győztes nagyhatalmak kötötték a vesztes hatalmakkal. Magyarország nem önálló országként szerepelt még, hanem a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia leendő államaként. Ez még abban a formai jelben is megnyilvánult, hogy amikor az aláírásra odarendelt, gróf Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség a Nagy-Trianon palotába befelé ment, az őrság még nem adta meg nekik a protokoll szerint járó tiszteletadást, csak, kifelé jövet, miután aláírták a békediktátumként is tekinthető szerződést. Paradoxnak tűnhet, de közel 400 év után ez a szerződés biztosította Magyarország nemzetközi elismerését önálló államként.
Az új határvonalat azonban nem a konferencián, hanem még 1919 márciusában meghúzták. Teleki Pál földrajztudós, politikus ún. vörös térképe – amely a magyarlakta területeket piros színnel jelölte – ugyan az etnikai elvet hangoztatók számára meggyőző volt, de akkor már határváltoztatásokra nem volt lehetőség.
A békekötés után az ország lakossága 93 négyzetkilométer területűre, azaz körülbelül egyharmadára csökkent. A népesség 7.615.000 fő, ebből a magyarok aránya 88,1%. A terület két esetben módosult a második világháború visszacsatolásait ide nem számítva. Először az ország számára kedvezően: a népszavazás Sopront és a környező falvakat Magyarországnak ítélte. A második világháború végén azonban a csehszlovák követeléseknek részben helyt adtak a nagyhatalmak. Az ún. pozsonyi hídfő kiépítéséhez a követelt öt faluból hármat és környékét északi szomszédaink kaptak meg. A másik két falu és környéke maradt Magyarország területén.
A békekötésnek egyéb súlyos követelései voltak. A – többek között – hadsereg létszámát 35.000-ben maximálták, és jóvátétel fizetésére is kötelezték az országot.
Horthy Magyarországa nem nyugodott bele a békediktátum által szabott feltételekbe. Minden eszközzel az elcsatolt területeket akarták visszaszerezni. Két különböző elv mentén küzdöttek: az egyik a „mindent vissza” elv volt, tehát az összes elcsatolt terület visszaszerzését tűzték célul. A másik irányzat az etnikai elvet követte, azaz a többségi magyar lakosságú területeket akarta visszakapni.
A revizionizmus és irredentizmus módszerei rendkívül változatosak voltak. Nem riadtak vissza egy államilag támogatott pénzhamisítástól sem. A cél a Trianonért leginkább felelősnek tartott Franciaország gazdaságának meggyengítése lett volna. Irredenta versek, dalok írására buzdították a lakosságot. A nyerte „imát” a gyerekek minden nap elmondták az iskolákban. Lord Rothermere angol sajtómágnást különös tisztelet és rajongás övezte, miután kiállt a magyarok igazságtalansága ellen. Volt, aki még a magyar trónon is el tudta volna őt képzelni V. Béla néven. A korszak hivatalos magyar fizetőeszközein, a pengő bankjegyeken az 1945-46-os hiperinflációig a nemzetiségek nyelvén is feltüntették a címletek nevét úgy, mint a Monarchia idején is. Olyan nemzetiségi nyelven is, akik a trianoni határok között már csak kis számban éltek (ruszinok).
Ezek a példák korántsem fedik le a cselekedetek teljes körét, de talán illusztrálja a sokszínűséget.
A második világháború, de különösen 1948, a fordulat éve után pedig Trianonról, a határon túli magyarokról leginkább csak a történelemkönyvek hasábjain, s ott is csak szűkszavúan esett szó.
A rendszerváltozás után a kérdés újra napvilágra került a szakemberek, a lakosság körében és a közélet színterén egyaránt. Könyvek, tanulmányok sora jelent meg immár a levéltárakban hozzáférhetővé vált anyaginak felhasználásával. Konferenciákat, kapcsolódó programokat, és mindenek előtt megemlékezéseket tartanak országszerte. A viták még mindig nem csitultak el 2013-ra sem.
Hozzászólások