Beszélgessünk az alkoholról!
Az elmúlt pár hónapban fókuszcsoportos beszélgetést kezdeményeztünk pár felnőtt személlyel, a fő téma pedig az alkohol volt. Boncolgattuk azt is, hogy ki az alkoholista, mi számít "túl soknak" szerintük.
Abban megállapodtunk, hogy a felnőttek esetében más a helyzet, mint a fiataloknál, hiszen őket már nem a lázadás és a divat irányítja, hanem teljesen más okok miatt nyúlnak a pohár után. Itt ugyanúgy felmerülhet a kérdés, hogy meddig van az a határ, amit a közvélemény még megenged, és tolerál. Nagyon érdekes volt erről az idősebb korosztállyal beszélgetni, mert nagyon eltérő véleményen voltak.
Elsőként azzal kapcsolatban kellett konszenzusra jutni, mi az, amit nagyon elítélnek az alkohollal kapcsolatban, ami „nem fér bele” a magyar ivási szokásokba. Legtöbben az ittas vezetést sorolták ide, és az ilyenkor fellépő erőszakos viselkedést. Szintén problémának tartották, ha valaki rendszeresen iszik, és elveszíti a kontrollt, vagy nem képes dolgozni vagy tanulni a gyakori részegedés miatt. Felmerült tehát az a kérdés, hogy ki az alkoholista?
Meddig "egészséges"?
Többen is beszámoltak arról, hogy van az ismeretségi körükben alkoholista. Amikor megkérdeztük őket, mit értenek ez alatt a szó alatt, egyikőjük se tudta pontosan megfogalmazni. Olyasmiket mondtak, hogy „mindig iszik”, „mindig alkoholszagú”, de amikor arra kérdeztünk rá, hogy ez milyen gyakori eset, mit jelent az a bizonyos mindig, azt mondták, hogy változó. Van, hogy hetente többször, de van, hogy akár egy hónapig sem iszik az illető. Tehát az látható, hogy a magyar társadalom tagjainak sincs kialakult fogalma arról, ki számít „iszákosnak”. Az egyik megkérdezett azt mondta, hogy aki nem csak ünnepnapokon iszik, az már alkoholista. Tehát, aki csak ünnepnapokon rúg be, az nem alkoholista. Erre a többiek is azt mondták, hogy ez még elfogadható magyarázat.
Megkérdeztük őket arról is, hogy alkoholistának számít-e az az egyén, aki tegyük fel csak Karácsonykor rúg be, de akkor eleget iszik ahhoz, hogy tettlegesen bántalmazza bármelyik családtagját. Erre ők azt mondták, hogy igen, mert árt vele másoknak. Aztán eszükbe jutott, mit mondtak pár perccel ezelőtt. Sikerült teljesen összezavarodnia mindenkinek, és azt mondták, ez tényleg nehezebb kérdés, mint amennyire elsőnek tűnik. Mintegy mentő körülményként, felhozták, hogy a „magyar már csak ilyen”, és megerősítettek abban, hogy noha tudják, hogy ez egy súlyos probléma, úgy látják, nem igazán van megoldás rá. Az ivás beleépült a mindennapjainkba, néha kívülről kényszerítő körülmény egy-egy esemény, amikor társadalmi szinten elvárt, hogy koccintsunk, vagy megigyunk egy felest. Természetesen ez még nem alkoholizmus, de könnyen átfordulhat abba is, hiszen nincs attól könnyebb, mint valamilyen okot találni az ivásra.
Ezután arról beszélgettünk, melyiket tartják rosszabbnak, és veszélyesebbnek: Azokat, akik társaságban isznak, és az alkohol főként a hangulatukat oldja, de ez viszonylag gyakran előfordul, például baráti összejövetelek és hétvégenkénti találkozók formájában, vagy az, akinek nincs szüksége ismerősökre hozzá, hanem leginkább egyedül iszik, és nem is szól róla senkinek. Ez a tipikus „zugivás”, amikor titokban tartja az alkoholfogyasztását gyakran a saját családja előtt is. Minden megkérdezett úgy gondolta, hogy az utóbbi a veszélyesebb, mert az elsőnél ha be is rúg az illető, ott vannak a többiek, akikre talán számíthat, és megakadályozzák a baleseteket, vagy észreveszik, ha kezd betegessé torzulni ez a szokás. Szerintük a második eset sokkal súlyosabb, mivel előfordulhat, hogy sokáig észre sem veszi a család, vagy a barátok az illetőn, hogy gyakran fogyaszt alkoholt, így felmerülhet az erős rászokás, függőség, és később szervi megbetegedéseket is kiválthat.
Utolsóként a fiatalokról beszélgettünk velük. Megkérdeztük, mit gondolnak a mai fiatalok iváskultúrájáról, súlyosnak látják-e, vagy csak egy múló problémának, élethelyzetnek. Úgy gondolták, hogy egy ideig még el lehet nézni nekik, meg fiatalok, inkább most tapasztalják meg, mint már felnőtt, családos emberként, de ugyanakkor aggasztónak vélik, hogy egyre fiatalabban kezdik, és hogy egyre rosszabb minőségű alkoholokat fogyasztanak.
A beszélgetés során a legmegdöbbentőbb az volt, hogy ők maguk sem tudják, ki számít alkoholistának. Leginkább úgy tűnt, mintha lennének jelek és tünetek, amik feltétlen azt jelentik, hogy az illető személy alkoholista, és lennének olyanok, amiknél az illető ismerete, vagy a róla alkotott kép dönti el, hogy melyik csoportba sorolják az aktuális személyt. Nagyon megengedően vélekedtek az ünnepnapokon történő ivásról, többen azonban idesorolták a disznótort, mint régi magyar hagyományt, ahol kötelező jelleggel kell inni a férfiaknak, ha más nem azért, mert kemény munka vár rájuk. Ugyanígy megemlítették a szilveszter estéjén történő pezsgőzést, az újbor kóstolást, a születésnapokat és a névnapokat, de a lista még folytatható lenne a Húsvéttal, a Karácsonnyal, vagy épp egy halotti torral. A felsorolás akár végtelen lehetne...
Zárszóként azonban hozzá kell fűzni, hogy a beszélgetések során nagyon szépen kirajzolódott az a fajta kettősség, ami a „magyar ivásra” jellemző: Aki többet iszik, mint a kérdezettek, azokat már el kell ítélni, és alkoholistaként kell megbélyegezni, de azokat, akik kevesebbet, vagy egyáltalán nem isznak, azok pedig nem hagyománykövetők, és „igazán nem halnának bele” évente pár alkalommal a koccintásba. A megkérdezettekre ez teljesen jellemző volt: nem ítélték ez az ivást, ha van rá ok. A kérdés azonban az, hogy ezek az okok meddig maradnak azok? Fog még a lista bővülni, vagy éppen ellenkezőleg- lassanként eltűnnek a tradíciós koccintások a magyar szokáskultúrából?
Abban megállapodtunk, hogy a felnőttek esetében más a helyzet, mint a fiataloknál, hiszen őket már nem a lázadás és a divat irányítja, hanem teljesen más okok miatt nyúlnak a pohár után. Itt ugyanúgy felmerülhet a kérdés, hogy meddig van az a határ, amit a közvélemény még megenged, és tolerál. Nagyon érdekes volt erről az idősebb korosztállyal beszélgetni, mert nagyon eltérő véleményen voltak.
Elsőként azzal kapcsolatban kellett konszenzusra jutni, mi az, amit nagyon elítélnek az alkohollal kapcsolatban, ami „nem fér bele” a magyar ivási szokásokba. Legtöbben az ittas vezetést sorolták ide, és az ilyenkor fellépő erőszakos viselkedést. Szintén problémának tartották, ha valaki rendszeresen iszik, és elveszíti a kontrollt, vagy nem képes dolgozni vagy tanulni a gyakori részegedés miatt. Felmerült tehát az a kérdés, hogy ki az alkoholista?
Meddig "egészséges"?Többen is beszámoltak arról, hogy van az ismeretségi körükben alkoholista. Amikor megkérdeztük őket, mit értenek ez alatt a szó alatt, egyikőjük se tudta pontosan megfogalmazni. Olyasmiket mondtak, hogy „mindig iszik”, „mindig alkoholszagú”, de amikor arra kérdeztünk rá, hogy ez milyen gyakori eset, mit jelent az a bizonyos mindig, azt mondták, hogy változó. Van, hogy hetente többször, de van, hogy akár egy hónapig sem iszik az illető. Tehát az látható, hogy a magyar társadalom tagjainak sincs kialakult fogalma arról, ki számít „iszákosnak”. Az egyik megkérdezett azt mondta, hogy aki nem csak ünnepnapokon iszik, az már alkoholista. Tehát, aki csak ünnepnapokon rúg be, az nem alkoholista. Erre a többiek is azt mondták, hogy ez még elfogadható magyarázat.
Megkérdeztük őket arról is, hogy alkoholistának számít-e az az egyén, aki tegyük fel csak Karácsonykor rúg be, de akkor eleget iszik ahhoz, hogy tettlegesen bántalmazza bármelyik családtagját. Erre ők azt mondták, hogy igen, mert árt vele másoknak. Aztán eszükbe jutott, mit mondtak pár perccel ezelőtt. Sikerült teljesen összezavarodnia mindenkinek, és azt mondták, ez tényleg nehezebb kérdés, mint amennyire elsőnek tűnik. Mintegy mentő körülményként, felhozták, hogy a „magyar már csak ilyen”, és megerősítettek abban, hogy noha tudják, hogy ez egy súlyos probléma, úgy látják, nem igazán van megoldás rá. Az ivás beleépült a mindennapjainkba, néha kívülről kényszerítő körülmény egy-egy esemény, amikor társadalmi szinten elvárt, hogy koccintsunk, vagy megigyunk egy felest. Természetesen ez még nem alkoholizmus, de könnyen átfordulhat abba is, hiszen nincs attól könnyebb, mint valamilyen okot találni az ivásra.
Ezután arról beszélgettünk, melyiket tartják rosszabbnak, és veszélyesebbnek: Azokat, akik társaságban isznak, és az alkohol főként a hangulatukat oldja, de ez viszonylag gyakran előfordul, például baráti összejövetelek és hétvégenkénti találkozók formájában, vagy az, akinek nincs szüksége ismerősökre hozzá, hanem leginkább egyedül iszik, és nem is szól róla senkinek. Ez a tipikus „zugivás”, amikor titokban tartja az alkoholfogyasztását gyakran a saját családja előtt is. Minden megkérdezett úgy gondolta, hogy az utóbbi a veszélyesebb, mert az elsőnél ha be is rúg az illető, ott vannak a többiek, akikre talán számíthat, és megakadályozzák a baleseteket, vagy észreveszik, ha kezd betegessé torzulni ez a szokás. Szerintük a második eset sokkal súlyosabb, mivel előfordulhat, hogy sokáig észre sem veszi a család, vagy a barátok az illetőn, hogy gyakran fogyaszt alkoholt, így felmerülhet az erős rászokás, függőség, és később szervi megbetegedéseket is kiválthat.
Utolsóként a fiatalokról beszélgettünk velük. Megkérdeztük, mit gondolnak a mai fiatalok iváskultúrájáról, súlyosnak látják-e, vagy csak egy múló problémának, élethelyzetnek. Úgy gondolták, hogy egy ideig még el lehet nézni nekik, meg fiatalok, inkább most tapasztalják meg, mint már felnőtt, családos emberként, de ugyanakkor aggasztónak vélik, hogy egyre fiatalabban kezdik, és hogy egyre rosszabb minőségű alkoholokat fogyasztanak.
A beszélgetés során a legmegdöbbentőbb az volt, hogy ők maguk sem tudják, ki számít alkoholistának. Leginkább úgy tűnt, mintha lennének jelek és tünetek, amik feltétlen azt jelentik, hogy az illető személy alkoholista, és lennének olyanok, amiknél az illető ismerete, vagy a róla alkotott kép dönti el, hogy melyik csoportba sorolják az aktuális személyt. Nagyon megengedően vélekedtek az ünnepnapokon történő ivásról, többen azonban idesorolták a disznótort, mint régi magyar hagyományt, ahol kötelező jelleggel kell inni a férfiaknak, ha más nem azért, mert kemény munka vár rájuk. Ugyanígy megemlítették a szilveszter estéjén történő pezsgőzést, az újbor kóstolást, a születésnapokat és a névnapokat, de a lista még folytatható lenne a Húsvéttal, a Karácsonnyal, vagy épp egy halotti torral. A felsorolás akár végtelen lehetne...
Zárszóként azonban hozzá kell fűzni, hogy a beszélgetések során nagyon szépen kirajzolódott az a fajta kettősség, ami a „magyar ivásra” jellemző: Aki többet iszik, mint a kérdezettek, azokat már el kell ítélni, és alkoholistaként kell megbélyegezni, de azokat, akik kevesebbet, vagy egyáltalán nem isznak, azok pedig nem hagyománykövetők, és „igazán nem halnának bele” évente pár alkalommal a koccintásba. A megkérdezettekre ez teljesen jellemző volt: nem ítélték ez az ivást, ha van rá ok. A kérdés azonban az, hogy ezek az okok meddig maradnak azok? Fog még a lista bővülni, vagy éppen ellenkezőleg- lassanként eltűnnek a tradíciós koccintások a magyar szokáskultúrából?
Hozzászólások