Mi az az introvertált építészet?
A kortárs lakóépítészetben egyre erősebben rajzolódik ki egy új irány: a házak többé nem kifelé próbálnak látványt mutatni, hanem befelé fordulnak, és a lakók számára teremtenek védett, csendes mikrovilágot. A zárt, ablaktalan homlokzatok elsőre talán radikálisnak tűnnek, mégis lenyűgöző nyugalmat rejtenek. Egyetlen külső tömb mögött fényben úszó terek, gondosan komponált atmoszférák, és olyan építészeti részletek várnak, amelyek a külvilág ritmusát teljesen kizárják.
Nyolc különböző földrészen járunk – Mexikótól Japánig, Új-Zélandtól Szicíliáig –, ahol építészek egészen eltérő kultúrákban, mégis hasonló célokkal kísérleteznek: hogyan lehet egy házat úgy megformálni, hogy az kívül szinte semmit ne áruljon el magáról, belül viszont a személyes tér igazi menedéke legyen? Hol a fény rejtett felülvilágítókon át szűrődik be, hol belső udvarok vagy monasztikus patiók teremtik meg azt a finom átmenetet, ahol a természet és az épített tér találkozik.
A projektek között találunk hófehér, szoborszerű mexikói házat, japán minimalista szentélyt 37 rejtett felülvilágítóval, fekete acélból épített új-zélandi „erődöt”, és szicíliai patiók köré szervezett modern kolostort. Van köztük olyan is, amely egyetlen rozsdás cortenacél homlokzattal teljesen elrejti belső üvegfalait, vagy épp egy temető melletti, piramisszerű betonház, amely felfelé vezeti a látogatót a fény felé. Mindegyik másként kerüli el a külvilág tekintetét, de mindegyik ugyanarra törekszik: a lakók számára megteremteni a csend luxusát.
Mitől olyan vonzó ez a befelé forduló építészet? Talán attól, hogy egy zajos világban egyre nagyobb érték a nyugalom, a lassúság és az intimitás. Ezek a házak azt üzenik: a tér igazi minőségét nem a külvilágnak mutatott arc adja, hanem az a belső univerzum, amit a lakói számára teremt. Ha érdekel, hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban, és milyen építészeti megoldások rejtőznek a zárt homlokzatok mögött, akkor érdemes végiglapozni a teljes cikket.
Nyolc különböző földrészen járunk – Mexikótól Japánig, Új-Zélandtól Szicíliáig –, ahol építészek egészen eltérő kultúrákban, mégis hasonló célokkal kísérleteznek: hogyan lehet egy házat úgy megformálni, hogy az kívül szinte semmit ne áruljon el magáról, belül viszont a személyes tér igazi menedéke legyen? Hol a fény rejtett felülvilágítókon át szűrődik be, hol belső udvarok vagy monasztikus patiók teremtik meg azt a finom átmenetet, ahol a természet és az épített tér találkozik.
A projektek között találunk hófehér, szoborszerű mexikói házat, japán minimalista szentélyt 37 rejtett felülvilágítóval, fekete acélból épített új-zélandi „erődöt”, és szicíliai patiók köré szervezett modern kolostort. Van köztük olyan is, amely egyetlen rozsdás cortenacél homlokzattal teljesen elrejti belső üvegfalait, vagy épp egy temető melletti, piramisszerű betonház, amely felfelé vezeti a látogatót a fény felé. Mindegyik másként kerüli el a külvilág tekintetét, de mindegyik ugyanarra törekszik: a lakók számára megteremteni a csend luxusát.
Mitől olyan vonzó ez a befelé forduló építészet? Talán attól, hogy egy zajos világban egyre nagyobb érték a nyugalom, a lassúság és az intimitás. Ezek a házak azt üzenik: a tér igazi minőségét nem a külvilágnak mutatott arc adja, hanem az a belső univerzum, amit a lakói számára teremt. Ha érdekel, hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban, és milyen építészeti megoldások rejtőznek a zárt homlokzatok mögött, akkor érdemes végiglapozni a teljes cikket.
Hozzászólások