Van-e élet a halál után?
Csak átver az elménk, vagy tényleg békesség, és szeretet vár minket a halálunk után? 
Két dolog biztos az életben. A megszületés, és az elmúlás. A születéssel még nincs is nagyon problémája az embernek, a halállal már annál inkább, mert ijesztő az ismeretlen, hogy mi vár utána, ha vár egyáltalán valami.
Az elkerülhetetlen bekövetkeztekor sokan sokfélét gondolnak, amely függ az ember vallásától, realizmusától, fantáziájától, kultúrájától.
Hihetünk a pokolban, a mennyországban, az újjászületésben, vagy abban, hogy a halál után nem vár semmi, csak egy sírgödör, és az örök sötétség.
Már csak azért is félnek sokan a haláltól, mert nem akarják elfogadni, hogy az élet tényleg csak néhány évtized, aminek elmúltával az eltávozó többé nem érezheti a családja, barátai szeretetét, a gyengédséget, a boldogságot.
Éppen ezért ők megnyugvást találhatnak abban, amiről azok számolnak be, akiket már megcsapott a halálszele.
Ők rendszerint arról mesélnek, hogy lepergett előttük az életük filmje, vagy arról, hogy még sosem érzett békés világban jártak.
Érdekes, hogy még soha egyetlen személy sem tapasztalta azt, hogy a halál után valami rossz, pokoli hely várta volna.
A halálközeli élményt megtapasztalt emberek kortól, nemtől, kultúrától, vallástól függetlenül, nagyon hasonló eseményekről számolnak be világszerte. Mindannyian egy alagútban, vagy kapunál találták magukat. Hatalmas békét, szeretet, reményt éreztek. Ahogy újra végignézhették életük filmjét, végig felemelő érzés járta át őket.
Akik már megjárták ezt a különös helyet, mind azt mondták, hogy nem féltek, és nem vágytak vissza a testükbe. Őket mindig egy ismeretlen hatalommal bíró jelenség küldte vissza a földi létbe.
Sokan, akik félnek a haláltól, ezekben az eseményekben látják a megnyugvást, hogy a halál nem a sötét űrt jelenti. Őket azonban hajlamos a tudomány letörni, ugyanis a számtalan kutatás már talált ésszerűnek hangzó magyarázatot a jelenségre.
A szakemberek szerint csak hallucinálnak azok, akik az életfilmjüket látják, mert az agyukban oxigénhiány lép fel, illetve azért is jöhetnek létre ezek a képek, mert az emberek képtelenek szembe nézni a halállal, és ez sokkhoz vezethet.
A sokkolt szervezetben ezért beindul a védekező mechanizmus. Az idegrendszer beindítja a fantáziát, és ezért látja a haláltusáját vívó személy a különleges képeket.
A tudósok azonban nem találtak még mindenre magyarázatot. Ilyen nyitott kérdés továbbra is, hogy miért kezd hallucinálni az ember oxigénhiányos állapotban, miért nem térnek el egyénenként a vetített képek, miért látja mindenki ugyanabban a sorrendben az elmesélt jeleneteket, miért érezték ugyanazt?
A halál utáni életről tehát még mindig nem tudunk semmi biztosat, és valószínűleg addig nem is fogunk megtudni, amíg nem üt az óránk, de akkor már vissza se fogunk tudni jönni, hogy elmeséljük, hogy mi vár a túloldalon.
Két dolog biztos az életben. A megszületés, és az elmúlás. A születéssel még nincs is nagyon problémája az embernek, a halállal már annál inkább, mert ijesztő az ismeretlen, hogy mi vár utána, ha vár egyáltalán valami.
Az elkerülhetetlen bekövetkeztekor sokan sokfélét gondolnak, amely függ az ember vallásától, realizmusától, fantáziájától, kultúrájától.
Hihetünk a pokolban, a mennyországban, az újjászületésben, vagy abban, hogy a halál után nem vár semmi, csak egy sírgödör, és az örök sötétség.
Valljuk be, hogy ez a lehetőség rémiszti a legjobban meg az embereket, mert lennie kell valaminek!
Már csak azért is félnek sokan a haláltól, mert nem akarják elfogadni, hogy az élet tényleg csak néhány évtized, aminek elmúltával az eltávozó többé nem érezheti a családja, barátai szeretetét, a gyengédséget, a boldogságot.
Éppen ezért ők megnyugvást találhatnak abban, amiről azok számolnak be, akiket már megcsapott a halálszele.
Ők rendszerint arról mesélnek, hogy lepergett előttük az életük filmje, vagy arról, hogy még sosem érzett békés világban jártak.
Érdekes, hogy még soha egyetlen személy sem tapasztalta azt, hogy a halál után valami rossz, pokoli hely várta volna.
A halálközeli élményt megtapasztalt emberek kortól, nemtől, kultúrától, vallástól függetlenül, nagyon hasonló eseményekről számolnak be világszerte. Mindannyian egy alagútban, vagy kapunál találták magukat. Hatalmas békét, szeretet, reményt éreztek. Ahogy újra végignézhették életük filmjét, végig felemelő érzés járta át őket.
Akik már megjárták ezt a különös helyet, mind azt mondták, hogy nem féltek, és nem vágytak vissza a testükbe. Őket mindig egy ismeretlen hatalommal bíró jelenség küldte vissza a földi létbe.
Sokan, akik félnek a haláltól, ezekben az eseményekben látják a megnyugvást, hogy a halál nem a sötét űrt jelenti. Őket azonban hajlamos a tudomány letörni, ugyanis a számtalan kutatás már talált ésszerűnek hangzó magyarázatot a jelenségre.
A szakemberek szerint csak hallucinálnak azok, akik az életfilmjüket látják, mert az agyukban oxigénhiány lép fel, illetve azért is jöhetnek létre ezek a képek, mert az emberek képtelenek szembe nézni a halállal, és ez sokkhoz vezethet.A sokkolt szervezetben ezért beindul a védekező mechanizmus. Az idegrendszer beindítja a fantáziát, és ezért látja a haláltusáját vívó személy a különleges képeket.
A tudósok azonban nem találtak még mindenre magyarázatot. Ilyen nyitott kérdés továbbra is, hogy miért kezd hallucinálni az ember oxigénhiányos állapotban, miért nem térnek el egyénenként a vetített képek, miért látja mindenki ugyanabban a sorrendben az elmesélt jeleneteket, miért érezték ugyanazt?
A halál utáni életről tehát még mindig nem tudunk semmi biztosat, és valószínűleg addig nem is fogunk megtudni, amíg nem üt az óránk, de akkor már vissza se fogunk tudni jönni, hogy elmeséljük, hogy mi vár a túloldalon.
Hozzászólások