25 éves az Apollo 13

Forradalmi technológiai megoldásokkal készült a Tom Hanks főszereplésével készült akciófilm.Immár 50 éve annak, hogy a NASA harmadik holdra szállási kísérlete, az Apollo-13, a túlélésért folytatott küzdelemmé változott, miután felrobbant az oxigéntartály, ami olyan létfontosságú dolgokkal látta el az űrhajósokat, mint az oxigén, víz és elektromos áram.

Gene Kranz repülőigazgató úgy ítélte meg, hogy az Apollo 13 legénysége, nevezetesen Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp-pilóta és Jack Swigert parancsnokiegység-pilóta, nem élné túl a tönkrement parancsnoki egységben, ezért az Odyssey-ből átmenekültek az Aquariusba, abba a Holdra szálló egységbe, amelyet eredetileg két űrhajósra tervetek.

Ennek köszönhetően a NASA mérnökeinek volt ideje arra, hogy kiszámolják a megfelelő útirány-korrekciós manővereket, amelyek által biztonságosan leválaszthatóvá vált az Odyssey, aminek parancsnok egységében Lovell, Haise és Swigert hazatért.

Minderről azonban gyorsan elfeledkezett volna mindenki, ha Ron Howard nem áll elő egy formabontó akciófilmmel. Ez az alapján jelenthető ki, hogy 1970 áprilisában, amikor már több, mint 5 év telt el az első Holdra szállás óta, az amerikai közvéleményt egyre kevésbé érdekelte az űrprogram, ami abból is látszott, hogy egyik csatorna sem közvetítette az Apollo 13 első bejelentkezését.

Persze, ami ezt követően történt, az már mindenkit érdekelt. James Lovell a Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 című memoárjában azonban elárulta, hogy mivel az eredeti küldetést nem sikerült teljesíteniük, ezért a társaival sokáig úgy érezték, hogy hibáztak, az eufória után pedig a közvélemény elfelejtette volna az egészet.

De jött az Amerikában 25 éve bemutatott Apollo 13, ami több dologgal is beírta magát a filmtörténelembe. Az egyik, hogy így senki sem felejtette el az Apollo 13-at, a másik, hogy a Tom Hanks főszereplésével készült alkotás technológiai megoldásai túlzás nélkül nevezhetőek forradalminak.

Lássuk, hogy milyen út vezetett a balesettől a filmvászonig!

Az elveszett és megtalált Hold: A baleset után nem sokkal Lovell, Haise és Swigert leszerelt a NASA űrhajóskötelékéből és a légierőtől. A legénység tagjai közül Swigert politikai pályába kezdett, Haise pedig alelnök lett az Apollo-holdkompot gyártó Grumman Aerospace vállalatnál.

Haise és Swigert nem beszélt sokat a túlélésért folytatott küzdelmükről, ugyanis általában azt nyilatkozták, hogy már továbbléptek. Lovell azonban nem tudta elengedni a dolgot, és nem nyugodott bele abba, hogy a karrierje csak egy kellemetlen lábjegyzetként vonuljon be az amerikai űrprogram történelmébe, ezért írt egy memoárt.

Lovell még az adatgyűjtés fázisában járt, amikor levelet kapott Jeffrey Klugertől, a Discovery magazin író-szerkesztőjétől, aki éppen egy Apollo 13-ról szóló könyvön dolgozott. Lovell felajánlotta neki, hogy társuljanak.

Az összefogás eredménye az lett, hogy már 1993 januárjában elkészültek egy tíz oldalas vázlattal és az első fejezettel, amiket elküldtek a saját ügynöküknek. Ezt követően az ügynökök felmérték, hogy lenne-e igény egy világűrben játszódó filmre, ezért több stúdiót is megkerestek az ötlettel.

Az anyag így jutott el Michael Bostickhez, az Imagine Entertainment alelnökéhez, aki azzal beszélte rá a főnökeit, a rendező Ron Howardot és a producer Brian Grazert arra, hogy licitáljanak a megfilmesítés jogaira, hogy ebben a történetben minden van, aki kell: kockázat, mentőakció, happy end.

Mint kiderült Howard imádta a tengeralattjáró-filmeket, ezért folyamatosan azt hajtogatta, hogy ha az embereket érdekli egy víz alatti járműről szóló film, akkor biztos, hogy egy űrkapszuláról szólóra is vevők lesznek.

Emellett Bostick NASA-ról szóló történetei (az apja, Jerry Bostick légiforgalmi irányítóként dolgozott, és ott volt az irányítóteremben, amikor felrobbant az Apollo 13 oxigéntankja) elegendő volt ahhoz, hogy nagyjából 500.000 dollárért megvegyék a licenszeket.

Ekkortájt kereste meg a stúdiót William Broyles Jr., aki egy New Yorkban élő párról szóló romantikus komédiát akart eladni, de az Image nem kért az ötletből, ami helyett felajánlották neki, hogy legyen az Apollo 13 forgatókönyvírója.

Broyles Jr. igent mondott a munkára, amibe bevonta Al Reinertet, aki 1989-ben készített dokumentumfilmet az Apollo-programról és, aki szerinte, „minden újságírónál többet tudott a NASA-ról”.

Ugyancsak ő találta ki, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a Gary Sinise által alakított Ken Mattingly, akinek helyét Jack Swigert vette át, egy héttel a kilövés előtt. Erre azért volt szükség, mert rubeolát diagnosztizáltak Mattingly-nél, aki ennek ellenére minden idejét a vezérlőegység-szimulátorban töltötte, és azon dolgozott, hogy hogyan tudna az Odyssey biztonságosan belépni a Föld légterébe.

Emellett Howard célja az volt, hogy a film minden szempontból legyen autentikus, ezért Broyles és Reinert bőséggel használta a szakzsargont, hogy a néző majd úgy érezze, hogy egy másik világba került, és annak ellenére, hogy talán nem mindent fog érteni, mégis csodásnak fogja érezni, és részben rá fog jönni, hogy a valóságban is ez történt.

A végleges fogatókönyv nagyjából 1994-re készült el.Ki bújhat a szkafanderbe: Lovell eredetileg Kevin Costnert javasolta, amikor megkérdezték, hogy szerinte kinek kellene alakítania a készülő filmben, ám a színész akkor már elkötelezte magát a Waterworld – Vízivilág főszerepe mellett. Amikor azonban Tom Hanks, aki az 1984-es Csobbanás óta jóban volt Howarddal, értesült a projektről, akkor elmondta a rendezőnek, hogy négy szerep van, amit mindig is el akart játszani: baseballjátékos, katona, asztronauta és a cowboy.

Ezek közül kettőt már teljesített a Micsoda Csapat!-tal és a Forrest Gumppal, és úgy érezte, hogy most a harmadik is meglehetne, ráadásul olyasvalakit játszhatna el, aki az egyik gyerekkori hőse. Howardnak több se kellett, Hanksnek adta a szerepet.

Habár emiatt kicsit változtatni kellett a forgatókönyvön, mégis a választás kiválónak bizonyult. Lovell elmondta, hogy ő is meglepődött, hogy Hanks milyen jól utánozza a jellegzetes, kicsit előrefelé dőlő járását és a hanghordozását.

Természetesen Jack Swigert és Fred Haise megformálása esetében sem bíztak semmit a véletlenre, ugyanis őket is két rutinos színész, Kevin Bacon és Bill Paxton alakította. Sőt, az előbbi szerepet Brad Pittnek, az utóbbit John Cusacknek is felajánlották, de Pitt inkább a Hetediket választotta, Cusacket pedig egyszerűen nem érdekelte a projekt.

Űrtechnológia: Howard célja minden téren az autentikusság volt, ezért olyan technikai tanácsadók segítetté, mint az Apollo-program egyik korábbi űrhajósa, Dave Scott és a repüléstechnikai mérnök, Gerald D. Griffin.

Mivel a NASA úgy érezte, hogy az Apollo 13 az lesz nekik, mint az Amerikai Egyesült Államok Légierejének a Top Gun, ezért mindenben segítették a rendezőt. Ebbe az is beletartozott, hogy a stáb használatba vehette a súlytalanság állapotára felkészítő KC-135-öt, ami egy kipakolt, kipárnázott, ablaktalan Boeing 707-es, amivel 30.000 láb magasra repültek, majd onnan zuhanni kezdtek, így 23 másodpercen át megtapasztalva a súlytalanság állapotát.

A film végső jelenetei közül csak azokat rögzítették, amelyekben a színészek teljesen láthatóak, mégis Howard szerint ez sokkal jobb megoldás volt annál, mint az, ha drótokkal próbálták volna megidézni a súlytalanságot.

Ugyanilyen fontos volt az is, hogy a NASA és Lovell is rengeteg tanácsot adott nekik például az indítóállomással és a kilövés részleteivel kapcsolatban. Az előbbinél még a tetőcsempék mintázata és a golyóstollak típusa is egyezett a valósággal.

Jerry Bostick elmondta, hogy amikor legelőször járt ott, akkor automatikusan keresni kezdte azt a liftet, amivel régen az irodájába ment fel, és csak akkor jutott eszébe, hogy mindez csak díszlet. Az utóbbinál azonban nem ment mindent ennyire könnyen.

Howard eredeti terve az volt, hogy a kilövést a NASA archív felvételeiből vágja ki, de nem találtak olyan lélegzetelállító videót, amit ne láttak volna már az emberek. Ekkor az alkotók úgy döntöttek, hogy meglévő felvételeket összegyúrják azokkal, amelyeket némi stúdiómunkával készítettek el, mert akkor olyan kameraállásokból is meg tudják mutatni a jelenetet, amilyenből másképp nem.

Végül azonban mindent a stáb csinált, így a díszleteket, a modelleket és a számítógép által előállított képeket is. Ezzel kapcsolatban Howard így mesélt:

„Valójában ironikus, hogy olyan felvételeket alkottunk, amelyek archaikusnak hatnak, vagyis az ismerőség érzetét keltik az emberekben, de éppen ettől tűnik autentikusnak a jelenetsor, amivel olyan helyekre is elvihettük az embereket, ahol korábban soha nem jártak.”

Ennek érdekében a végső becsapódást sem CGI-vel oldottál meg, hanem elkészítették az Odyssey pontos mását, ejtőernyőkkel szerelték fel, majd egyszerűen beleejtették a vízbe. A film vizuális effektjeiért felelős Robert Legato elárulta, hogy nem hitt abban, hogy ez működni fog, mert az, ami ilyen egyszerű, általában csődöt mond, de most tévedett.A NASA saját Top Gunja: Az amerikai bemutató környékén Howard azt mondta, hogy nem tudja, hogy a nézők szeretni fogják-e az Apollo 13-at, ám a premier után hirtelen mindenki űrhajósnak akart állni.

Ez a bevételen is meglátszott, hiszen az 52 millió dolláros büdzsével készült alkotás 335 millió dollárt termelt. Emellett az Apollo 13 kilenc Oscar-jelölést kapott, amiből kettőt (a legjobb vágás és hangrögzítés) megnyert.

25 évvel később pedig nem túlzás azt állítani, hogy Ron Howard blockbustere alapozott meg a „jó emberek próbálnak helyesen cselekedni az űrben” -típusú filmeknek, hiszen az Apollo 13 nélkül aligha készült volna el később a Csillagok között, a Gravitáció vagy a Mentőexpedíció.

(Forrás: hu.ign.com)