Klasszikus filmek, amelyek a saját korukban nem kapták meg a kellő elismerést

Óz, a csodák csodája, a Harcosok klubja, de például A Dolog is csak rosszallást kapott, a kellő figyelem helyett.Előfordul, hogy a nézők csalódnak egy elismert rendező legújabb munkájában, majd évekkel később, visszatekintve értik csak meg, hogy valójában milyen remekműről van szó, amit valamiért nem tudtak értékelni a maga korában.

A filmtörténelemben sok példa akad arra, hogy egy ma már klasszikus film csak éles kritikát és csalódott közönséget kapott a saját korában, a neki járó elismerés és figyelem helyett.

Harcosok klubja (Fight Club, 1999): 1999-ben olyan nagyszerű filmeket mutattak be a mozikban, mint a Mátrix, az Amerikai szépség, a Halálsoron, a Magnólia, A bennfentes, A John Malkovich-menet és a Harcosok klubja, amelyek közül az utolsót sokan David Fincher legjobb munkájának tartanak, legalábbis napjainkban.

A Chuck Palahniuk regénye alapján, Brad Pitt és Edward Norton főszereplésével készült Harcosok klubja kitért a XX. század szinte minden fontos egzisztencialista problémájára, de a mondanivalója sokak szerint torzult a videoklipszerű képi világ és a könnyen azonosulható színészek miatt, így a közönség nem értette, hogy Tyler Durden szavait milyen kontextusban érdemes vizsgálni.

A kortárs szakma nem volt felkészülve a Harcosok klubja mondanivalójára, ráadásul az alaposan fejbe vág mindenkit a nihilizmusával, ami egyesek szerint túlságosan szájbarágós, mások szerint éppen ettől zseniális.

Roger Ebert így fogalmazta meg kettős érzéseit:

„A Harcosok klubja egy magát filozofikus műnek beállító hullámvasút, amitől sokan rosszul lesznek, mások viszont alig várják, hogy ismét felüljenek rá.”

Más írókra leginkább az volt jellemző, hogy hidegen hagyta őket a film, ami véleményük szerint túl sokat képzel magáról, ugyanis valójában csak egy lázadó kamasz világmegváltó gondolatai a csúf kapitalizmusról.

Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982): Ma már klasszikussá vált Ridley Scott sci-fije, ami 1982-ben, a bemutatása idején nem örvendett nagy szeretetnek. Ezért egy sor rossz döntés tehető felelőssé.

Először is a film tesztközönsége nem értette a történetet, a Rutger Hauer által alakított replikáns monológjain pedig csak üres tekintettel néztek. Ezt a problémát úgy próbálta orvosolni a stúdió, hogy gyorsan felkérték Harrison Fordot, hogy narrálja a jeleneteket, de a színész ezt rendkívül unott, érzelemmentes hangon tette, aminek eredményeként nemcsak a közönség, hanem a kritikusok tetszését is sikerült elveszteni.

A premier dátumát is rosszul választották ki, hiszen az E.T. mindenkit legyőzött, ugyanis a közönség csak egy könnyen befogadható, optimista, érzelmes filmre vágyott a nyár közepén, és nem egy filozofikus műre.

A legtöbb negatív kritika arról szól, hogy a Szárnyas fejvadász tempója túl lassú, és nyögvenyelősen meséli el a vérszegény történetet.

Sheila Benson, a Los Angeles Time írója „Vánszorgó fejvadásznak” nevezte a filmet, ami szerinte a nagy világfájdalma közepette elfelejtett szórakoztatni. A Szárnyas fejvadász megítélésén sokat javított a tíz évvel később bemutatott rendezői változat, ami narráció nélkül, sokkal összeszedettebben mutatta be Scott elképzeléseit.

A vadász éjszakája (The Night of the Hunter, 1955): A Charles Laughton által rendezett bűnügyi thriller Davis Grobb regénye alapján készült, és arról szól, hogy egy magát papnak kiadó gyilkos el akarja csábítani a halott lakótársa özvegyét, hogy kihúzzon belőle 10 000 dollárt.

A kritikusok egyöntetűen lehúzták A vadász éjszakáját, ami esetében kifogásolták a túlságosan kilátástalan hangulatot, az abban a korban kegyetlen erőszakot, a bizarr képi világot, a szürreális elemeket, de főleg azon akadtak ki, hogy a történet alaposan eltért a film alapját adó regénytől. Laughton annyira elkeseredett a negatív kritikáktól, hogy soha többé nem rendezett filmet.

Habár a saját korában a kritika lehúzta A vadász éjszakáját, azt ma már a filmtörténelem egyik legjobb alkotásának tartják, és a legtöbb egyetem filmelmélet óráin tanítják, elemzik.Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979): Nem túlzás kijelenteni, hogy Francis Ford Coppola szabályosan beleőrült az Apokalipszis most elhúzódó forgatásába, ami esetében érezhető, hogy a rendező túlvállalta magát, de az ennek köszönhető őrület jót tett a végeredménynek.

A napjainkban minden idők egyik legjobb háborús filmjének tekintet Apokalipszis most bemutatásakor a kritikusok nem voltak különösebben elájulva. A Time Magazine-ban azt írták róla, hogy a képi világ csodás, de intellektuálisan üres, érzelmileg gyenge alkotás.

Sok kritikus szerint Coppola túlzásba esett a saját zsenialitásán való merengéssel, ami közben elfeledkezett a nézőkről. Marlon Brando értelmetlen monológját is többen kikezdték, rengetegszer kiparodizálták.

A sebhelyesarcú (Scarface, 1983): A Brian de Palma rendező és Oliver Stone forgatókönyvíró által készült A sebhelyesarcú megosztotta a kritikusokat a saját korában, ugyanis közülük többen megértették a film ultraerőszakos jelenteinek és trágár szövegeinek létjogosultságát, de más kritikusok szerint csak egy túlságosan pesszimista, erőltetett, perverz kokaintrip.

A New York Magazine írója szerint A sebhelyesarcú egy üres, túlhúzott B-film, míg Leonard Maltin szerint ez egy bűn rossz film, ami nem mond semmi újat. Ezzel szemben napjainkban kijelenthető, hogy A sebhelyesarcú egy klasszikus, ami már sok más művet inspirált.

Óz, a csodák csodája (The Wizard of Oz, 1939): Napjainkban mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája című filmet, amit rengetegen szeretnek, ám ugyanez nem volt elmondható a premier idejéről, ugyanis a saját korában nemigen nyerte el a kritikusok tetszését.

Az MGM filmje rengeteg nem várt nehézségbe ütközött a forgatás idején, ezért a tervezettnél sokkal nagyobb költségvetéssel készült el, ami egyáltalán nem térült meg a bemutatása évében, így az MGM 1,1 millió dolláros veszteséget könyvelt el amellett, hogy se a kritika, se a közönség nem rajongott az alkotásért.

Russell Maloney, a The New Yorker kritikusa szerint az Óz, a csodák csodájából hiányzik a képzelőerő, a jó ízlés és az őszinteség. Bár előfordultak pozitív vélemények, mégis a többség szívét nem érintette meg a film, amiben szerintük a 16 éves Judy Garland túl idős volt Dorothy szerepére, a látványvilág pedig technikailag figyelemreméltó, de ugyanakkor ízléstelen.

A Dolog (The Thing, 1982): A szakma nem ismerte el a John Carpenter által rendezett filmet, amit 1982-ben mutattak be, de idővel A Dolog igazi horror-klasszikussá vált. A kezdeti negatív visszhang oka részben az volt, hogy szintén 1982-ben mutatták be az E.T-t, egy sokkal barátságosabb szándokkal a Földre érkező földönkívülit, akinek története minden idők egy legsikeresebb blockbustere lett.

A kritikusok véleménye A Dologról rendkívül negatív volt. Többségük szerint Carpenternek soha nem kellett volna sci-fit rendeznie, mert világos, hogy nem ért a műfajhoz. Emellett a karaktereket gyengének találták, kifogásolták a humor teljes hiányát, és nehezményezték az ízlestelenség felé hajló gore-effekteket. Az utóbbi azért tűnik ma már viccesnek, mert A Dolog effektjei még most is vérfagyasztóak, és a praktikusságból fakadó iszonyattól olyan hatásos még napjainkban is.Halloween: A rémület éjszakája (Halloween, 1978): Sokan a slasher zsáner egyik legfontosabb alapkövének tartják John Carpenter horror-klasszikusát, ám 1978-ben még nem látták át olyan világosan a műfaji besorolásokat, mint ma, ezért a kritikusok szétszedték a Halloween: A rémület éjszakáját.

A mai horrorrajongók számára szinte klisé a film története, de a hetvenes évek végén még igazi borzongással töltötte el a nézőket a nyugodt kertvárosban elszabadult maszkos, tinikre vadászó sorozatgyilkos története.

A mai szemmel korszakalkotó slashert egyszerű Hitchcock-utánzatnak nevezték a korabeli kritikák. A legtöbb kritikus szerint Carpenter erősen próbálta utánozni a Psycho rendezőjének stílusát, de az eszközkészlete kevés ahhoz, hogy fenntartsa a feszültséget, a túlzott erőszak pedig felesleges és értelmetlen.

Pauline Kael, A The New Yorker kritikusa szerint a Halloween forgatókönyve szánalmasan amatőr, a rendező pedig láthatóan nem ért túl jól a színészválasztáshoz, és nem foglalkozik a logikus történetvezetéssel.

Szédülés (Vertigo, 1958): Minden idők egyik legjobb rendezője, Alfred Hitchcock dirigálta a Szédülés című filmet, aminek korabeli kritikáit kimondottan szórakoztató mai szemmel olvasni. 1958-ban a kritikusok leginkább a film lassú tempóját, a túlbonyolított történetet és a rendezői kézjegy hiányát nehezményezték.

Hitchcock annyira elkeseredett a lesújtó kritikák miatt, hogy kivonatta a forgalomból a Szédülést, ami csak a halála után, a 80-as években kapta meg az elismerést, majd 2012-ben a világ legjobb filmjének nevezte a The British Film Institute.

A ragyogás (The Shining, 1980): A mai napig példátlan szintű negatív visszhangot váltott ki a bemutatás évében, 1980-ban Stephen King nagy sikerű regényének adaptációja, A ragyogás. A filmmel kapcsolatban nagy elvárásai voltak mind a könyvrajongóknak, mind a Kubrick-rajongóknak, ám a moziból mindenki keserű szájízzel távozott.

A rendező első hibája az volt, hogy a regényt csak kiindulópontnak tekintette, és nem akarta azt szóról szóra visszaadni a filmben, ezért a végeredmény egy sokkal szürreálisabb, betegebb, kevésbé direkt pszicho-thriller, ami sokkal rémisztőbbnek ítéli a lélek legmélyebb rétegeiben rejlő őrületet, mint King kráteres arcú zombijait.

Nem meglepő módon, az író tetszését kicsit sem nyerte el Kubrick munkája, amit alaposan a földbe döngölt. A kritikusok ezen a ponton védhették volna meg A ragyogást, de nem tették, ugyanis talán még Kingnél is erősebben támadták a filmet, amit „elbaltázott” adaptációnak és bűn rossz filmnek neveztek, a színészek esetében pedig nevetségesnek találták Jack Nicholson őrületét, Shelley Duvall alakítását pedig hisztérikus picsogásnak bélyegezték.

Ezek után még egy rúgást kapott A ragyogás, ugyanis az Arany Málna bizottsága úgy döntött, hogy Shelley Duvallt a legrosszabb női főszereplő, Stanley Kubrickot pedig a legrosszabb rendező kategóriában jelöli.

A ragyogás negatív kritikái egy szinten érthetőek, hiszen King regénye máig remekül megállja a helyét, és nagyobb módosítások nélkül lehetne használni forgatókönyvként, viszont a premier óta eltelt évtizedekben Kubrick feldolgozása is megkapta a neki járó elismerést, köszönhetően a számtalan elemzésnek, esszének és a film mélyebb rétegeit bemutató, Room 237 című dokumentumfilmnek.

(Forrás: hu.ign.com)