Személyes projektből vált örökzöld alkotássá a Taxisofőr

Így készült a 45 éve bemutatott film!Bár az esetek többségében Martin Scorsese alkotásaként tartják számon a Taxisofőrt, mégis annak igazi szerzője a forgatókönyvíró, Paul Schrader, aki részben a saját élettörténete, részben más források alapján teremtette meg Travis karakterét. A főhős egy vietnami veterán, akinek őrületén súlyosbított a közelmúltban átélt kollektív trauma, de az állapotáért nem csak a háború utáni PTSD a felelős.

A karakter megalkotásához Schrader ihletet merített abból is, hogy Arthur Bremer meg akarta ölni Richard Nixon elnököt, a tervét pedig dokumentálta az „Egy bérgyilkos naplója” című írásában. Bremer végül nem Nixont, hanem George Wallace demokrata és szegregációpárti elnökjelöltet lőtte meg 1972-ben.

A politikus ugyan nem halt meg, de deréktól lefelé örökre lebénult. Ahogy a Taxisofőr főhőse, úgy a huszonéves Bremer is eltávolodott a szüleitől, magányosan, igazi vesztesként élt, megalázó munkahelyeken dolgozott, rövid, kilátástalan párkapcsolatokat folytatott.

A Taxisofőr azonban elsősorban egy rendkívül személyes történet. A szigorú kálvinista neveltetésben részesült. Michiganből származó Schrader kevés filmet látott 17 éves koráig, de főiskolásként igazi filmrajongóvá vált, majd a mentora, Pauline Kael filmteoretikus segítségével bejutott a Los Angeles-i UCLA-re.

A lázadó korát ebben az időben élő Schrader számára igazi kultúrsokkot okozott a Los Angelesbe költözés, főleg a polgárjogi és háborúellenes tüntetések miatt, amelyekre ő is elment, egyszer pedig le is tartoztatták. Az élet azonban kijózanította az elég introvertált Schrader, aki rájött, hogy ez a viselkedés nem ő.

Schrader élete a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején került válságba, ugyanis amellett, hogy tüntetőleg otthagyta a filmkritikusi munkáját, még a házassága is zátonyra futott, majd kis idővel később az új barátnőjével is szakítottak. Az alkotónak se pénze, se lakhelye nem volt, így leginkább a kocsijában élt, és a volt párjától könyörögte ki, hogy annak lakásában maradhasson néhány hónapig, amíg a nő nincs otthon.

Az ifjú Schrader kénytelen volt ételfutárként dolgozni Los Angelesben, ezért sokszor ült a volán mögött. Emellett álmatlanság is kínozta, amit akárcsak Travis, ő is pornómozikban és bárokban próbált kezelni.

Schrader testi és lelki szinten is önpusztító életmódjának eredménye az lett, hogy gyomorfekéllyel kórházba került. Az alkotó ott döbbent rá, hogy tulajdonképpen hetek óta nem beszélt senkivel, és sok idő után az ápolónők és a kórházi személyzet voltak az elsők, akikkel beszélgetett.

Schrader ekkor döbbent rá, hogy ha nem ír Travisről, akkor ő fog azzá az emberré válni, ha nem vált máris azzá. Ugyancsak a kórházban találta ki azt is, hogy a taxi kiváló metaforája a magánynak, hiszen az egyfajta „fémkoporsó”, ami elzárja a sofőrt a nyüzsgő várostól, amin naponta többször áthajt.

Az alkotó tehát fogta magát, és szinte egy ültő helyében kiírta magából a traumáit, aminek eredménye egy 60-80 oldalas forgatókönyv lett, majd két hét múlva megírta ennek a második változatát, ami 100 oldalas lett. A történetet ugyanakkor New Yorkba helyezte, mivel a taxizásnak ott van igazi kultúrája.

Az elkészült forgatókönyvet Schrader először a filmes ismerősének mutatta meg. A történetet végül 1000 dollárért megvette Michael Phillips, és partnere. Ezután rendezőt kellett találni a filmhez, aminek direktori székét végül az Aljas utcákkal bizonyító Martin Scorsese foglalta el, majd az is egyértelmű vált, hogy a Taxisofőr antihősét csak az Aljas utcák másodfőszereplője, Robert De Niro formálhatja meg a legjobban.

Mivel a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, tehát Hollywood csődje, majd megújulása idején, a nagy stúdiók örömmel fogadták a fiatal tehetségeket, ezért Michael és Julia Phillips úgy döntött, hogy a Columbia Picturest keresik meg a Taxisofőrrel. A stúdió vezetősége rábólintott a projektre, ami részben a producerek korábbi sikerfilmjének, A nagy balhénak, részben Scorsese és De Niro személyének köszönhető.A közös munka nem volt teljesen zökkenőmentes, ugyanis a stúdió már a kezdetekkor kifogásolta, hogy az eredeti forgatókönyvben Travis afroamerikaiakat öl, amiből a hetvenes évek etnikai feszültsége közepén világraszóló botrány lett volna, ezért a stricit, Matthew-t és társait ki kellett fehéríteni.

Bár a forgatás eredetileg 1974 júniusában kezdődött volna, mégis a stúdió- és a rendezőkeresési bonyodalmak miatt minden jelölt belekezdett egy másik munkájába, így meg kellett várni azok befejezését.

A munkálatok végül 1975 júniusában kezdődhettek el, méghozzá extrém alacsony költségvetéssel, 40 napos határidővel. Ez azt is jelentette, hogy a stáb rendkívül alacsony fizetésért dolgozott, ám ez nem akadályozta meg például Robert De Nirót abban, hogy teljes beleéléssel alakítsa Travist.

A színész nemcsak lefogyott 16 kilót, hanem még taxi jogosítványát is szerzett, hogy 1975 elején „főállásban” dolgozzon New York utcáin, valamint a Huszadik század forgatási szüneteiben észak-olaszországi amerikai bázison állomásozó katonákkal beszélgetett, hogy átvegye az akcentusukat és a szófordulataikat. A munkatársai szerint De Niro végig szerepben maradt, tehát tulajdonképpen nem is vele, hanem Travisszel beszéltek a Taxisofőr forgatása ideje alatt.

A Travis szerelmét, Betsy-t alakító Cybill Shepherd elmondta, hogy amikor először olvasta a forgatókönyvet, akkor a sarokba hajította azt, ugyanis úgy látta, hogy a karakterének nincs egy értelmes mondata. Ennek ellenére elvállalta a szerepet, de csak is Scorsese, De Niro, és kettejük előző közös filmje, az Aljas utcák miatt.

A forgatáson azonban se a rendező, se a színész nem volt megelégedve a színésznő munkájával, ugyanis nehezen tudtak kicsikarni belőle egy értékelhető alakítást, ráadásul a szövegét is képtelen volt megjegyezni.

De Niro leginkább a gyerek prostituáltat, Irist alakító, akkoriban 12-13 éves színésznővel, Jodie Fosterrel foglalkozott, és tulajdonképpen a mesterévé vált. Bár nem ez volt a színésznő első szerepe, mégis a szexualitást érintő jelenetek miatt nemcsak az édesanyja vigyázott rá, hanem a gyerekvédők is, ezért például konzultációkon kellett részt vennie, hogy a pszichológusok lelkileg felkészítsék. A kényesebb jelenetekben Jodie Foster helyett nővére, az akkor 18-19 éves Connie Foster szerepelt.

Sokan a rendkívül erőszakos végső leszámolástól féltették a kis Fostert, de a forgatás jó hangulata és annak tudatosítása, hogy mindez csak színjáték, enyhítette a feszültséget. A színésznőt így nem is ez borította ki, hanem a ruhavásárlás, ugyanis sírva fakadt az utcalányos, kirívó holmi láttán, és kikészítette, hogy „meztelen lábakkal” kell kamerák elé állnia.

Foster elmondása szerint a Robert De Niróval közös munka során tanulta meg, hogy hogyan kell érzékenyen, már-már szavak nélkül játszani a karakterét, és a saját javára fordítani az improvizációt. Az akkor már Oscar-díjas színész ráadásul szerette volna elérni, hogy Foster igazán élje át Iris karakterét, és a két karakter amolyan apa-lány kapcsolatát.

Ennek érdekében De Niro gyakran elvitte kocsikázni, kávézóba vagy étterembe, ahol szigorúan Travis szerepében maradt, és ugyanazokról a dolgokról beszélt, amiről a karaktere, tehát ebben az időben is a szerepet próbálták, amit Foster eleinte unt, és komplett hülyének tartotta a kollégáját, de aztán rájött, hogy mi a színész célja, és nagyon sokat profitált a procedúrából.

Foster ugyan nem állt be prostituáltnak a method acting kedvéért, de találkozott egy igazi utcalánnyal, ugyanis Schrader mondhatni „felismerte” Irist egy bárban, amikor meglátta a 15 éves Garth Averyt, aki ugyanúgy viselkedett, mint a karakter. Avery szerepet is kapott a filmben, mint Foster hősnőjének társa, akit majdnem elüti Travis az úton.

Ugyan Martin Scorsese nem sokat változtatott a forgatókönyvön, azt mégis engedte, hogy a színészei rögtönözzenek, ahol lehet. Miután a film elkészült, jött a megdöbbentő hír, hogy a véres leszámolás miatt az MPAA X-kategóriába, tehát kizárólag 17 éven felülieknek szánt kategóriába akarja sorolni a Taxisofőrt.

Ebbe a Columbia, ami egyébként sem hitt abban, hogy a film siker lesz, nem akart belemenni. Eleinte egyértelmű volt, hogy a lövöldözés jelenetet meg kell vágni, vagy teljesen ki kell hagyni az alkotásból, de erről Scorsese hallani sem akart. A megoldást végül az lett, hogy az utómunkálatok során kifakították a vért, amivel a stúdió mellett a rendező is elégedett lett, mert ez még illik is a lázálomszerű leszámoláshoz.Végül a Taxisofőr az X-nél egy fokkal enyhébb, R-kategórát kapta, majd 1976. február 8-án sor került a premierre a New York-i Coronet Theaterben. A Columbia még ekkor is erősen hitt a bukásban, méghozzá annyira, hogy Charles Powell kommunikációs vezető 20 dollárban fogadott Martin Scorsese-vel. Powell ugyan vesztett 20 dollárt, de cserébe mind milliókat nyertek.

A Taxisofőr már az első héten 68.000 dollárt, összességében pedig 28,8M$-t (mai árfolyamon kb. 118M$) kaszált, ami hihetetlenül szép szám az 1,9M$-os költségvetéshez képest. Az alkotók szerint a siker leginkább annak köszönhető, hogy Travis Bickle történetében sokan a sajátjukra ismertek, és rengetegen átérezték át azt a magányt, frusztrációt, amit a főhős Vietnam és Watergate után élt át New Yorkban.

A Taxisofőr ugyan kapott négy Oscar-jelölést, mégis ez a film lett az 1977-es gála nagy vesztese, ugyanis egyik jelölést sem sikerült díjra váltania. Cannes-ban viszont a Taxisofőr kapta meg a nemzetközi filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát, aminek során a közönség egyik fele állva tapsolt, a másik fele méltatlankodott, leginkább a véres leszámolásos jelenet miatt.

A film más irányból is kapott támadást, ugyanis két őrült merénylővel is hírbe hozták. Az egyik David Berkowitz, aki ugyanúgy álmatlanságban szenvedett, mint Travis, ráadásul veterán volt, aki értett a fegyverekhez és taxisként dolgozott. Berkowitz hat embert lőtt le New Yorkban 1976-ban. Bár nem derült ki, hogy a férfi látta-e a Taxisofőrt, mégis sokan összekötötték a valóságot a filmmel.

A másik esetben viszont biztos, hogy az elkövető, John Hinckley Jr. az öt évvel korábban bemutatott Taxisofőr hatására lőtt rá Ronald Reagan elnökre. A merénylő Jodie Foster megszállottjává vált, és nála akart bevágódni a pszichothrillerre hajazó üzenetküldés és telefonhívás után a merénylettel, amelyet a film antihőséhez hasonló öltözékben és mohawk-frizurával kísérelt meg 1981-ben. A tárgyalás után Hinckley azt mondta, hogy a tette a világ legnagyobb szerelmi vallomása. Ezek után nem csoda, hogy őrülnek nyilvánították, és 2016-ig elzárva tartották a társadalomtól.

A Taxisofőr sikere nemcsak pénzben fejezhető ki, hanem években is, hiszen máig akadnak filmek, amelyek utalást tesznek az alkotásra. Bár a 2000-es évek elején szó volt róla, hogy Schrader, Scorsese és Robert De Niro elkészíti a Taxisofőr folytatását, amihez Schrader megírta a forgatókönyvet, mégis 2013-ban azt az alkotók nem érezték elég jónak, így törölték a projektet, ami nem is baj, mert a Taxisofőr egyike azon filmeknek, amelyeket nem lehet megismételni, folytatni, vagy lemásolni.

(Forrás: hu.ign.com)