Elmozdulás történhet a Beneš-dektrétumok kérdésében
Elképzelhető, hogy Magyarország és Szlovákia megegyezzen a második világháborút követő, csehszlovák államiságot megalapozó sokat vitatott jogszabály ügyében - jelentettek ki a szlovák külügyminiszter, Miroslav Lajcák.
Mint ismeretes, a Beneš nevéhez fűződő rendeletek közül azt a 13-t vitatják ma is, amely Csehszlovákia területén élő nemzetiségek, nevezetesen a németek és a magyarok kollektív bűnösségét mondták ki. Beneš célja a szláv nemzetállam megteremtése volt, s ennek érdekében a nem szláv lakosság kitoloncolása. A dekrétum Csehszlovákia 1992-es felbomlása után mindkét utódállam, azaz Csehország és Szlovákia jogrendjének szerves részét képezi elutasítva mindennemű kártalanítást, annak ellenére, hogy az Európai Unióval is támadt emiatt nézeteltérése. 2007-ben a szlovák parlament megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot. Az eddigi tiltakozások, akár az Európai Parlament bizottsága előtt is mindezidáig nem vezettek eredményre, bár az ilyen diszkrimináció összeegyeztethetetlen az Európai Unió Alapjogi Chartájával.
A cseh napilapokban megjelent szlovák külügyminiszteri állásfoglalás szerint akár egy olyan bocsánatkérés sincs kizárva, amelyet 1990-ben tettek a dekrétumok másik népe, a németek felé. Bár, a magyarokkal a rendezése kérdése sokkal összetettebb Lajcák szerint, aki ezt a kérdést is megvitatta a napokban Martonyi János magyar külügyminiszterrel.
Eduard Beneš 1945-ös rendelkezései a legjobban a német etnikumot sújtották, de a felvidéki magyarság sorság is meghatározta. Rájuk nézve a legsúlyosabb a 33. számú volt. Ez megfosztotta őket állampolgárságuktól, aminek következtében nem kaphattak nyugdíjat és más állami járadékot, elbocsátották őket állami alkalmazásból. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy másik rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyarokat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását. A mintegy hárommillió német kitoloncolása után a magyarok következtek volna, amelyhez a nagyhatalmak több alkalommal sem járultak hozzá.
Az 1945-ös népbírósági eljárások során mintegy 75 ezer magyarnak, főleg értelmiséginek kellett elhagynia szülőhazáját, miután háborús bűnösnek minősítették őket. Következő év tavaszán, az ún. munkaerő-toborzás keretében a magyar nemzetiségűeket. Az "átcsoportosítások" tömeges deportálásokat jelentettek 1947 februárjáig. Fűtetlen marhavagonokban, embertelen körülmények között szállították a magyarokat a felvidéki járásokból északnyugati irányba, zömmel az elűzött szudétanémetek helyére. A vasútállomásokon emberpiachoz hasonlóan a cseh gazdák kiválaszthatták a számukra megfelelőnek tartott munkaerőt. A magyarok hátrahagyott értékeit a bizalmiaknak utalták ki.
A magyarok kényszermunkára hurcolásával akartak nyomást gyakorolni a magyar vezetésre, s kikényszeríteni a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt. Ennek értelmében Csehszlovákia annyi szlovákiai magyart volt jogosult Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény rendkívül káros volt Magyarországra nézve, jóval több magyart érintett, mint szlovákot, különösen a magyarok Csehszlovákiában maradt vagyonának mérete haladta meg a magyarországi szlovákokét. Megindult egy az élet minden területére kiható (például magyar személy és földrajzi nevek) reszlovakizációs folyamat. Azt a több mint négyszázezer Csehszlovákiában élő magyart, akik nem éltek az előbbi lehetőséggel pedig szét kívánták telepíteni és asszimilálni.
Lajcák, a szlovák diplomácia mai vezetője hangsúlyozza, hogy ma is érzékeny kérdéssel állunk szemben. "A dekrétumok megkérdőjelezése a revizionizmus kezdetét jelentené” - mondta.
(Forrás: www.index.hu, www.mult-kor.hu, www.nol.hu, www.wikipedia.hu)
Mint ismeretes, a Beneš nevéhez fűződő rendeletek közül azt a 13-t vitatják ma is, amely Csehszlovákia területén élő nemzetiségek, nevezetesen a németek és a magyarok kollektív bűnösségét mondták ki. Beneš célja a szláv nemzetállam megteremtése volt, s ennek érdekében a nem szláv lakosság kitoloncolása. A dekrétum Csehszlovákia 1992-es felbomlása után mindkét utódállam, azaz Csehország és Szlovákia jogrendjének szerves részét képezi elutasítva mindennemű kártalanítást, annak ellenére, hogy az Európai Unióval is támadt emiatt nézeteltérése. 2007-ben a szlovák parlament megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot.
A cseh napilapokban megjelent szlovák külügyminiszteri állásfoglalás szerint akár egy olyan bocsánatkérés sincs kizárva, amelyet 1990-ben tettek a dekrétumok másik népe, a németek felé. Bár, a magyarokkal a rendezése kérdése sokkal összetettebb Lajcák szerint, aki ezt a kérdést is megvitatta a napokban Martonyi János magyar külügyminiszterrel.
Eduard Beneš 1945-ös rendelkezései a legjobban a német etnikumot sújtották, de a felvidéki magyarság sorság is meghatározta. Rájuk nézve a legsúlyosabb a 33. számú volt. Ez megfosztotta őket állampolgárságuktól, aminek következtében nem kaphattak nyugdíjat és más állami járadékot, elbocsátották őket állami alkalmazásból. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy másik rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyarokat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását. A mintegy hárommillió német kitoloncolása után a magyarok következtek volna, amelyhez a nagyhatalmak több alkalommal sem járultak hozzá.
Az 1945-ös népbírósági eljárások során mintegy 75 ezer magyarnak, főleg értelmiséginek kellett elhagynia szülőhazáját, miután háborús bűnösnek minősítették őket. Következő év tavaszán, az ún. munkaerő-toborzás keretében a magyar nemzetiségűeket. Az "átcsoportosítások" tömeges deportálásokat jelentettek 1947 februárjáig. Fűtetlen marhavagonokban, embertelen körülmények között szállították a magyarokat a felvidéki járásokból északnyugati irányba, zömmel az elűzött szudétanémetek helyére. A vasútállomásokon emberpiachoz hasonlóan a cseh gazdák kiválaszthatták a számukra megfelelőnek tartott munkaerőt. A magyarok hátrahagyott értékeit a bizalmiaknak utalták ki.
A magyarok kényszermunkára hurcolásával akartak nyomást gyakorolni a magyar vezetésre, s kikényszeríteni a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt. Ennek értelmében Csehszlovákia annyi szlovákiai magyart volt jogosult Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény rendkívül káros volt Magyarországra nézve, jóval több magyart érintett, mint szlovákot, különösen a magyarok Csehszlovákiában maradt vagyonának mérete haladta meg a magyarországi szlovákokét. Megindult egy az élet minden területére kiható (például magyar személy és földrajzi nevek) reszlovakizációs folyamat. Azt a több mint négyszázezer Csehszlovákiában élő magyart, akik nem éltek az előbbi lehetőséggel pedig szét kívánták telepíteni és asszimilálni.
Lajcák, a szlovák diplomácia mai vezetője hangsúlyozza, hogy ma is érzékeny kérdéssel állunk szemben. "A dekrétumok megkérdőjelezése a revizionizmus kezdetét jelentené” - mondta.
(Forrás: www.index.hu, www.mult-kor.hu, www.nol.hu, www.wikipedia.hu)
Hozzászólások